Bíró Zsombor Aurél

SÁRGÁSBARNA MOZAIKOK

[SZAVADAT NE FELEDD]

SÁRGÁSBARNA MOZAIKOK

Telefoncsörgésre ébredek. Anya hangja szokatlanul éles.

– Úton vagy már, Attila? Indulj, apáddal nagyon várunk!

Hajnali négy van. Anyával három hete beszéltem utoljára. Apám huszonhét éve halott.

Egyre csak hajtogatja, hogy induljak.

– De anya, éjszaka van.

– Miről beszélsz? Dehogy van!

Közben már öltözködöm.

– Halló? Kisfiam? Az ablak előtt állok!

Megnyugtatom, hogy megyek. Nyitom a kertkaput, lesöpröm a faleveleket az autóm szélvédőjéről. Beülök, de mielőtt indítanék, eszembe jut a bátyám. Ő egy városnyira van anyától, én százötven kilométerre. Aztán mégse hívom fel. Két hete Győrben van, és eddig sem tudtam meggyőzni, hogy látogassa meg anyát.

Másfél óra alatt érek Abdára. A falu csendes a szeptemberi sötétségben, egyedül anya házában ég a villany. Leparkolok, és kopogás nélkül ajtót nyitok. Megcsap a vizeletszag. A nappaliban a televízió képernyője betörve, mellette darabokban a távirányító. A sarokban egymásra hajigált könyvek, mögöttük foltos a tapéta. Onnan jön a húgyszag.

– Anya! – kiáltom, de nem kapok választ. A konyhában füst, a gáztűzhelyen üres fazék alatt ég a láng. Elzárom, és felrohanok az emeletre. A műteremben üres festőállványok, a mosdóban szétkent fogkrém. A hálóban találok anyára. Az ablakban ül és dúdol. Amikor megreccsen a lábam alatt a padló, felpillant. Zavart a tekintete. Lecsusszan a párkányról, és a bátyám nevén szólít.

– Bence, te vagy az?

*

Győr utcáin nem söprik a leveleket, a Baross Gábor úton sárgásbarna foltok szorulnak a macskakövek közé. Nincs hideg, a bátyám mégis hosszúujjúban kanalazza a habot a kávé tetejéről. Két nap múlva megy vissza Vermontba. Nem járt anyánál, nem békült ki vele, hiába kérleltem.

shutterstock 680604817

– Valószínűleg Alzheimer – mondom.

– Valószínűleg?

– Még hátravan egy vizsgálat, az orvosok addig nem mondanak semmit. De szinte biztos. Utánaolvastam.

Elmesélem, milyen volt, amikor anya hajnalban felhívott. Alig indultunk el a kórházba, elaludt a hátsó ülésen, s mire felébredt, kitisztult a tekintete. Nem értette, mi történik, hová viszem reggel hatkor, és miért vagyok ideges.

– Ki vagyok, anya? – kérdeztem tőle.

– Mi az, hogy ki vagy? – A visszapillantóban láttam, hogy összevonja a szemöldökét. – Miről beszélsz, Attila?

Az orvosok nem mondták ki, de a vizsgálat végére tudtam, milyen súlyos a helyzet.

– Ha tiszta napja van, nem jutnak eszébe szavak, vagy elsózza az ételt, mert elfelejti, hogy már rakott bele. Rosszabb napokon nem ismer meg. Összekever veled, és ha kijavítom, könyörög, hogy hívjalak fel, mert bocsánatot akar kérni.

– Hogy bírod? – A bátyám arca kifejezéstelen.

– Ki kell békülnöd vele.

Meg se hallja.

– Beadod intézetbe?

– Nem. Leköltözöm hozzá. Figyelj, Bence, a kedvemért…

– Leköltözöl hozzá? Szóval felmondasz a munkahelyeden. Van pénzed? Adok kölcsön. Számolj utána, mennyit költesz havonta, és utalok. De csak neked! Anyádnak nem.

– A te anyád is. És ki kell békülnöd vele, amíg lehet.

A bátyám felhajtja a kávé maradékát.

– Milyen volt az üzleti út? – kérdezi. – Tetszett Indonézia?

Üres az arca, mint amikor anya azt mondta neki, ne jöjjön többé haza.

*

A falra függesztett kínálatot olvasom a kórház büféjében, de nem jutok túl a kólákon. Anya a karomat szorítja, feje a vállamon pihen.

– Szóval Alzheimer – mondja. – Lehetne rosszabb…

Közbevágok.

– Kérsz valamit?

Megrázza a fejét, és leül az egyik asztalhoz. Hamar sorra kerülök, magamnak kávét, neki sportszeletet kérek. Az a kedvence.

– Sportszelet nincs – mondja a büfésnő unottan.

– Nincs? – Érzem, hogy emelkedik a hangom.

– Elfogyott.

– Elfogyott? – Szinte ordítok. – Mi az, hogy elfogyott? Hogy tud elfogyni a kibaszott sportszelet?

– Attila – hallom anya hangját – nyugodj meg…

– Negyvenkét éves vagyok, de ilyet még nem láttam! Az se érdekel, ha a világon nincs több…

shutterstock 678813640

– Attila…

– Édesanyám akar egyet, szóval leszarom…

– Attila nem is kértem…

– Nagyon gyorsan szerezz neki, különben…

– Attila! – Anya karon ragad, és elránt a büféablaktól. Húz a kijárat felé. A tarkómon érzem a büfében ülők pillantásait, ahogy becsapom magam mögött a kórházajtót.

*

A verandán ülünk. Anya apáról mesél, nevet is néha, de szomorú. Ez az első tiszta napja a héten, alig hittem a fülemnek, amikor reggel Attilának szólított. Együtt főztünk ebédet, aztán felment festeni, s nekem végre lett időm rendbe szedni a lakást. Felsöpörtem a szétszórt földet, amit két napja hozott be a nappaliba, mert megkóstolta a virágágyásból, és ízlett neki, elpakoltam a konyhában az edényeket, amiket előrámolt, mert keresett egy videókazettát. Még az is belefért a délutánba, hogy visszaszereljem a konnektort, amit előző este rántott ki a falból.

– Milyen érzés, anya? – kérdezem. – Még soha nem beszéltél róla.

Nem felel, hátradől a hintaszékben. Már havazik, elfedi a kertet, a körtefánk ágait egészen lehúzza. Hirtelen késztetést érzek, hogy odarohanjak, és megrázzam a vékony törzset, jólesik elképzelni, ahogy az ágak megszabadulnak a súlytól.

– Kérlek, hívd fel a bátyádat – szólal meg anya. – Meg akarom mondani neki, hogy sajnálom.

– Most nem lehet – kerülöm a tekintetét. – Épp utazik, tudod, a repülőn nincs térerő. Majd holnap.

– Aztán nehogy elfelejtsd!

– Ígérem, holnap felhívjuk.

*

Kezembe veszem a rongyot, és megtörlöm a bőrt a farpofái között. Jobb napokon se találja már a vécét, pelenkázni kell. Reggel elég a tusolás, este nem. A szememet nem csukhatom be, de próbálok közben valami szörnyű emléket felidézni, azok élesebbek, mint a boldog pillanatok, és jobban elvonják a figyelmet. Eszembe jut a bátyám tizenhetedik születésnapja. Aznap is rólam szólt minden, osztályelső lettem az iskolában, a bátyám tortája csak este került elő. Csendben ettük a két-két szeletet, amit kaptunk, anya meg mondta, hogy a bátyám most már csaknem felnőtt, illene ennek megfelelően viselkednie, rászokhatna, hogy zakót hord, apa öltönyei úgyis ott porosodnak a szekrényben. A céggel is foglalkoznia kellene, hiszen a végrendelet értelmében ő lesz a vezérigazgató. Nem ártana felkészülni.

shutterstock 557518387

– Hát meg az udvarlás – folytatta, és szedett nekem még egy szelet tortát. – Annak is itt az ideje, Bence. Apáddal ennyi idősen már ismertük egymást.

A bátyám akkor szólalt meg először az este során. Emlékszem, remegett a karja, ahogy felállt az asztaltól, és bejelentette, hogy igazság szerint neki több mint fél éve van valakije.

– És anyádnak be se mutatod? – Anya felpattant, látszott az arcán, hogy nem tudja eldönteni, örüljön vagy bosszankodjon.

– Arra gondoltam, holnap eljöhetne vacsorázni.

Anya tapsolt egyet, és fogadkozott, hogy akkor ő nem is fest holnap, tesz a megbízókra, főzni fog egész nap. Ecsetelte nekünk a három fogást, s csak aztán kérdezte, hogy hívják a lányt.

– Nem lány – mondta a bátyám. A földre meredt, bal kezével a pulcsija rojtját birizgálta. – Gergő a neve.

Beleléptetem anyát a pelenkába, és felhúzom a derekáig. Rossz a méret, nehezen megy rá, mégis csendben tűri, ahogy összenyomom a tépőzárat a medencecsontja felett.

*

Csirkét sütök. Anya sokkal jobban csinálta, mint én, de már nem lehet a tűzhely közelébe engedni. Kenyeret szeletelni is csak akkor hagyom, ha mellette vagyok.

– Bence, hol a testvéred?

Fogalmam sincs, mikor jött be a konyhába, de most mögöttem áll, és bámulja, ahogy borsot szórok a húsra.

– Attila vagyok – mondom, és rámosolygok. Összeráncolja a homlokát, látom, nem érti.

– Bence hol van?

– Holnap jön, anya.

Bólint, és arrébb csoszog. Leül a kanapéra, bekapcsolja az új tévét. Fél füllel hallgatom, ahogy váltogatja a csatornákat, végül az M1-en áll meg, ott reklám megy. Mosóporhirdetés, közérdekű közlemény árvákról, filmelőzetes. Leveszem a serpenyőt, és miközben hátrafordulok, hogy vessek rá egy pillantást, leverem a sótartót a konyhapultról.

– Te csörömpölsz, Bence?

– Nem, én Attila vagyok. A kisebbik fiad.

– Bence hol van?

– Amerikában… vagyis úton Amerikából! Bármikor megérkezhet.

shutterstock 455623963

Ettől megnyugszik, nézi tovább a tévét. Szedek a húsból mindkettőnknek, kiveszem a hűtőből a salátát, és a három tálat a kezemben egyensúlyozva leülök anya mellé.

– Kész az ebéd. Éhes vagy?

– Kisfiam, mondtam már, hogy nagyon sajnálom?

– Attila vagyok, anya.

– Mert tényleg nagyon sajnálom.

– Bence nincs itt.

Rám néz, az arcán bárgyú mosoly.

– Ó – mondja. – Mikor jön?

*

Nincs sehol. Azt hittem, alszik, de az ágya üres. Kiáltozom, lemegyek a kertbe, fel-le rohangálok. A fürdőben találom meg. Kezét a nyitott csap alatt tartja és bámul a tükörképére, a konyhakés centikre hever tőle.

– Anya… Mit csináltál?

Felém fordul, és olyan ködös a tekintete, hogy tudom, kérdezhetek bármit, nem kapok választ.

Felhívom a bátyámat. Több mint két órát könyörgök neki. Kérlelem, fenyegetem, próbálok hatni a lelkére. Elmondom, hogy anya rosszabbul van a tiszta napjain, mint amikor nem tud magáról, és erről egyedül ő tehet, majd azt is, hogy ma reggel kis híján öngyilkos lett.

– Nem – ismételgeti. – Ezt nem.

Hidakról beszél, amiket nem akar újraépíteni, meg sebekről, amik behegesedtek, és jobban fájna, ha felszakítanák őket. A múltat is felhozza, és azzal nem tudok vitatkozni. Amit anya csinált, arra nincs mentség. Mégis kérem tovább, hogy legalább Skype-on szánjon rá tíz percet, ha akarja, a kamerát is kikapcsolom, hogy ne kelljen néznie. Csak hadd mondja el, amit akar. Hadd békéljen meg önmagával.

– Tíz perc – mondja végül. – A te kedvedért.

*

Anya a kertben fekszik, széttárt karokkal nézi a vöröslő eget. Az ablakból figyelem. A körtefánk rügyezik, pedig csak február van. A bátyám karácsonykor ránézett, és azt mondta, nem értek hozzá, tavasszal meg kell metszeni. Húsvétkor megint jön látogatóba, akkor megcsináljuk. Anyának már nincsenek tiszta napjai, folyamatos figyelmet igényel, de a metszésre biztosan találunk időt.

shutterstock 678813673

Kilépek a verandára. Anyán pelenkát kellene cserélni. Majd később. Lesétálok a fűbe, mellé térdelek. Észrevesz, felül, arcáról eltűnik a mosoly.

– Bence, te vagy az?

– Igen, anya, én vagyok.

kép | Creative Family, shutterstock.com