MUNKANAPOK
1996 január

Este Rilke leveleit olvastam. Néha elsétál a rue de Seine kis boltjai előtt; régiségkereskedők, vagy töpörödött kis könyvárusok, vagy rézkarcosok egymás hegyén-hátán, degeszre tömött kirakatokkal: nem lép be a boltjukba soha senki, nyilván nem megy az üzlet; az ember csak bekukkant; ők meg ücsörögnek és olvasgatnak, aggálytalanul (és mégis gazdagok): nem törődnek a holnappal, nem tülekednek a siker érdekében… Igen, odahúzódni esztendőkre az asztali lámpa fényéhez. Olvasni. És dolgozni, dolgozni.
De az esti fények a rue de Seine környékén is már másfélék. A könyvüzletek kirakata mögött is, a dolgozószobák mélyén is. Komlós Aladártól tanultam meg kedvenc mondatát: „Munkanapok! Csak azokon a napokon éltem, mikor dolgoztam”. Ő Péterfy Jenőtől tanulta. Péterfy, azt hiszem, egy francia írótól. De hogy ő kitől? Akárki volt, bizonyára járt Rilke előtt évtizedekkel a rue de Seine-en.
végérvényesen
Regényt írni. Évekig. Elhúzódni. Dolgozni. Aztán, ahogyan a munka benne lesz a regényben. A hangzásában. A mondatok tektonikájában. Vetted észre – volna kedvem írni egy levélben, amiképpen Rilke levelezett munkává transzponálva az érzéseit –, nemcsak az olvasók nem szeretnek már olvasni, de igazán az írók sem. Ez a Christoph Ransmayr más. Igaz, ő klasszika-filológus. Írt egy regényt. Talán az első, amelyikből mint regényből érted meg, hogy a nyolcvanas években valami végérvényesen megtörtént az európai kultúrában. Gyönyörű és elborzasztó regénye azt mondja, hogy a századvégre nemcsak az emberi élet omlott össze, hanem mindaz, ami évezredeken át szárnyat adott az embernek: a saját mítoszai. A görög istenek, mint az animális lét szintjére süllyedt önpusztítók.
Az utolsó világ nagyon jó regény arról, hogy minden kíméletlenül, papírmaséként kész, üres, és omlásra vár. Mennyi munka van mögötte. De az ilyen munkára csak úgy szabad gondolni és úgy érdemes róla írni, ahogy Komlós, Péterfy, az a francia (ki is?), meg Rilke: boldogan; a panasz árnyéka nélkül. Mert jól van így.