AZ „ÖNZETLEN PILLANTÁS” ÉS A REGÉNY
1998 október

Jó lenne, ha nem tudnám megírni ezt a jegyzetet. Félek attól, hogy ha papírra kerül, elveszítek valamit. Szeretném meg is írni és meg is őrizni. Ez némi magyarázatot kíván.
Miről beszélek? „A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát.” Abba, amit leírsz, azzal hatolsz be mélyebben, mint ameddig a legéberebb, legönzetlenebb, önmagaddal szemben legkíméletlenebb pillanatodban eljutottál, hogy le tudtad írni.
Cipeled egy-két-három, húsz-harminc évig az érzést, az emléket, aztán egy éber órán leírod azt a néhány mondatot. Megörökítés? Búcsú… „Csak amiről végképp lemondunk, kerülhet véglegesen papírra.” Jó ideig tartott, amíg megértettem, hogy ez mit jelent, és miközben most leírom – azzal, hogy leírom –, tovább is jutok a megértésben.
életem utcakövein
Hozzá kell tennem valamit ahhoz, amit Pilinszky mond. Mikor (például) a Tengerikavicsot befejeztem, valóban úgy éreztem, hogy ledobtam magamról, amit fél évszázadon át cipeltem. Nem maradt több mondanivalóm arról, ami az Amerikai út–Columbus utca–Korong utca háromszögében – meg persze azon túl – történt velem. De nemrégiben újra végigmentem az életem utcakövein, s most megkérdezem: vajon Pilinszkyvel (is) nem más történt, mint amit annyian idézünk tőle. Foglalkoztat egy másik kérdés is: „hogyan működik” a csak az „önzetlen pillantással”, a csak a „végső lemondással” papírra kerülés a regény hosszú távján?
Nézzük az első kérdést. Felütöm az Összegyűjtött verseket: „Újra és újra őket látom, / a hold süt és egy rúd mered…” Megingathatatlanul biztos vagyok, hogy a Harbach 1944-et Pilinszky ama „tökéletesen önzetlen pillantással” írta, aminek eredményeképpen immár fél évszázad irodalmi tudata bizonyítja, hogy több korszak odaadta magát ennek a „papírra kerülésnek”.
De órákig számolhatjuk Pilinszky verseiben azokat a sorokat, amelyekben ugyanezt írta meg. Azt, amitől – ha lehet neki hinni – a leírással már elbúcsúzott.
Valójában soha nem tudott elbúcsúzni.
Mert – mondanám – a papírra vetéssel nem az anyagod rádiumsugárzását veszíted el. Próbára teszed, hogy (abban a verssorban-szakaszban, abban a bekezdésben-fejezetben), mit tud „önmagából csinálni”.
Az írói anyag természetéről gondolkozom. Amiből a műve egyediségét meríti? Amiből önmaga énjét is továbbcsiszolja. Az írói anyag természetével, egyáltalán, létének a művet meghatározó lényegiségével mintha nem foglalkozna kellőképpen a ma irodalmi tudata. A regényírónál is meghatározó a „tekintet” és a „papírra kerülés” kapcsolata. Itt azonban nem szilánkok pattannak le az anyagból. Nagyobb tömbök válnak el a leírással az író önmagával azonos anyagából. Azt, hogy önmagával azonos, a rilkei értelemben használom, s ez lehet akár balzaci kiterjedésű is. Proust sem „hozott anyagból” dolgozott. Mégis azt írták róla, hogy az Emberi színjáték óta nem nyüzsgött ennyi igazi emberi lény egy regényben. A regényíró – önmagával azonos – anyaga ugyanis több mint az Énjének egy változata. Megegyezik az élet egy lehetőségének még fel nem fedezett, le nem írt víziójával, amit minden regényíró másképpen önt formába, éppen Énjének-anyagának természete szerint. Miközben az „önzetlen pillantás” évekig „nézi” az írópapírt.
Miért írja például Györe Balázs azt, amit leír? Miért írja úgy? Mert olyan prózán dolgozik, amelynek a formája azon áll vagy bukik, hogy az életszerkezete és a regényszerkezete közötti kapcsolat „megírja-e magát”. Az ilyen kapcsolat sokféle. Játékos is lehet, hiszen minden Én-nek és minden korszaknak más az élményvilága, más és más az Én-nel egyező anyag, a mozgása-formálhatósága, a hőfoka, a sűrűsödése. A formába öntés anyanyelve lehet akármilyen. De sohasem tét nélküli.
csendőrkísérettel
Most következhetne annak leírása, hogyan működik a prózában az „önzetlen pillantás” lemondó erejének hosszan kitartott lendülete. Például hogy mi gomolygott bennem tovább, amikor másfél év után újra végigmentem a sorsom utcakövein. (Láttam magam például 1944 november 15-én a szomszédos sportpályán a csendőrkísérettel sorakoztatott tömegben.) De nem szeretem a gyors leírásokat. Tartalékolni kell. Emlékeket, érzéseket, eseményeket. A képeket is. Amíg egy ritka órában nem engedik, hogy tovább várakoztassam őket. Azért mégis elmondanék valamit. Legjobb ilyenkor egy másik íróról beszélve beszélni ugyanarról.
Van Takács Zsuzsának néhány verssora: „A szenvedély járt eszembe, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása és a / biztos tudás, hogy sorsomat beteljesítem, / csak bírjam még tovább…” Minden verssorral (a regényíró minden bekezdéssel) azt az utat járjuk be, ami a szabadulni nem tudás és a továbbhordozhatatlanság között feszül. Takács Zsuzsa Camus Közönyének első sorát választotta egyik verse címéül: Ma meghalt anyám vagy talán tegnap, és irodalmunk hatalmas kisprózáját írta meg utána, amelyben a verset visszabontja az élményig. Kevés olyan versteremtő pillantást ismerek, mint amellyel Takács Zsuzsa az anyja haláláról írt. És nem ismerek erősebb rövidprózát az elmúlt évek termésében, mint amelyben ezt a veszendőségre ítélt – mert verssé lett – élményt megőrizte (A verset megfosztják ruhájától).
Harminchat fokos augusztusban írom ezt. A rádióban éppen mondják, hogy 1952 augusztusában volt utoljára ilyen perzselő nyár. Ez a mondat előhívja, amiről azt hittem, hogy végképp lemondtam róla, hiszen leírtam már az ötvenkettes augusztust. Leírtam a kőbányai Gergely utcai tábort, a munkaszolgálatos barakk priccseit. „Átengedtem a papírnak” a drótkerítés csillogását, az őrszakasz géppisztolycsöveinek fényét. Ilyen lett volna az augusztus akkor is? Mi kellett hozzá, hogy azt a forróságot most érezzem? Nem hiszem, hogy csak a rádióban elhangzó mondat. Az anyagom mozdul meg. Ezért égeti a hűs szobában is a tarkómat („újra és újra”) az őrjöngő napfény, azért látom („újra és újra”) a porfelhőben gomolygó sorakozót, érzem a megaláztatás mérhetetlen Celsius-fokát.