IDŐFOGALOM ÉS IDŐÉLMÉNY ELLENTÉTE: KULTÚRÁNK ALAPFESZÜLTSÉGE

A civilizációk megrendülését kísérő létkultúra-változásokkal együtt jár az időfogalom és időélmény ellentétéből kicsapó fe­szültség. De az a minden régióra, az élet minden hétköznapi mozzanatára kiterjedő változás, amelyben élünk, s amely nem tudhatjuk, mikor tetőzik, minden eddiginél élesebben állítja szembe a modern világ időfogalmát és a magunk hétköznapi időélményét. A nyugati világot is áthatja ez az új feszültség. Mi azonban megrázóbban érzékeljük.
civilizációs váltások
Európa két nagy régiójának egymástól hosszú ideje elütő időfogalmára sokan idézték már, hogy a nyugati festészet — a XIV. század táján kilépve a mozdulatlan­ság univerzumából — a reneszánszon, a barokkon át, és azóta folyamatosan fejezte ki időélményét, míg keleten sokáig az ikonfestészetbe dermedtek a dimenziók. Ez a különbözőség a ma korszakfordulóján különösen időszerű, egyfelől az abszolútumra törekvések különböző hagyományainak, realitásainak mérlegelésében, s civilizációs váltásokkal együtt járó, új időélmény tényének és fogalomhasználatának megközelítésében.

Huizinga sokféle példát sorol arra, hogy ama XIV. századi forduló idején „valahányszor az abszolútumot akarták megmutatni, mindig a térbeli kiteljesedés eszközeihez nyúltak, és a kísérlet mindig csődöt mondott.” A képszerű gondolkodás (kiterjedés, fény, űr, sötétség; sivatag mint vízszintes, szakadék mint függőleges, stb.) azonban akkor szoros kapcsolatba jutott a misztikával is, amely semmisnek nyilvánítva a kultúrát, ,,a prae-intellektuális szellemi élethez való visszatérést” szimbolizálta. A középkori ember — a térbeli gondolkodással és kifejezéssel összekapcsolt — túláradó képzeletvilágán való felülemelkedést aztán a mindennapi élet jelenségeinek elterjedése hozta meg; ez egy új civilizációs korszak kezdeteként elválaszthatatlan lett az Időnek mint a negyedik dimenziónak a betörésétől az érzékelésbe, a kifejezésbe, a gondolkodásba.

Egy új dimenzió megjelenésének modelljében — persze csak abban — hasonló ehhez, ahogyan évtizedeinkben az ötödik dimenzió tör be mindennapjainkba, szemben azzal, hogy az időt sokáig természeti dimenzióként fogták fel, most kulturális dimenzióként is megjelenik mint tudat, mint a négy dimenzió dinamikájának észlelője és összegezője. Norbert Elias erről azt mondja, hogy ,,amikor négydi­menziós univerzumról beszélünk, akkor saját magunkat mint megfigyelő és észlelő lényeket még nem vonjuk be a megfigyelésbe és észlelésbe. Ha viszont a tudás magasabb fokára hágunk, és tudásunkba bevonjuk az emberiséget mint a tudás alanyát […], [akkor] a rendező elme tanult tudati szintézise szükséges ahhoz, hogy észlelhető folyamatokat olyasvalamiként fogjunk fel, amelyek időben és térben zaj­lanak.”
az ötödik dimenzió
Napjaink feszültségét az a drámai gyorsasággal változó társadalmi-politikai-gazdasági-hatalomcentralizáló, illetve a belső lelki-tudati jelenségekben megjelenő új ellentét fejezi ki, amely az ötödik dimenzió felől észlelhető. Időélményünk ellentét­be került az ismert időfogalommal: a tovább mellett átéljük a visszát, az előrével együtt a sehovát. Fogalom és élmény ilyen éles ellentétbe kerülése mindig a kultú­rák megrendülését fejezte ki. A ma feszítőpontján azonban — bár továbbra is ész­leljük a világ fejlettebb és elmaradottabb régióinak időfogalom-köri különbözőségét, a kulturális, a gondolkodói szféra már nem szakad olyannyira ketté, mint a középkori váltásban (ikon — reneszánsz). A kultúripar mindent elöntő áradatával, illetőleg a hatalmi központok különféle fokozatú elnyomó technikájával szemben éppen a kultúra az, amely időfogalom és időélmény ellentétbe kerülésének összegezését (nyugaton is, keleten is) elvégzi.

Amikor Borges Herakleitosz című versét írja („Kijelenti: / Senki se lép be kétszer ugyanabba / a folyóba… Herakleitosz tegnap, vagy ma: mindegy.”), kifeje­zi a ma időfogalmát; amikor Beckett az Előre vaknyugatnak című prózáját írja („Ezentúl nincs többé most vissza most meg tovább. Ezentúl csak vissza van.., Ugyanaz a tér külön. Ilyen a végső állapot. Semmi sehogyan. Tovább sehogyan.”), kifejezi a ma időélményét. Az időfogalom (sosem vissza) és az időélmény (mégis vissza csak) az ötödik dimenzióban sűrűsödő feszültsége kultúránk és a belőle kiágazó mentalitások alapfeszültsége. Minden, ami elhangzik még, ami elhangozhat még, ami még képes elhangzani, ennek a feszültségnek a terméke, s körüljárása a feszültségbe való behatolás. Borges Herakleitoszra versel, de versel — mondhatni Beckettre is („Porrá zúzom a történelmet, porrá a port… A semmit hagyom senkire”). Beckett anti-Herakleitoszként látszólag a hagyományos, a mai kultúránkban is működő időfogalommal ütközik, de kontráját adja a ,,tovább sehogyan”-nak is („Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban”).

De még egyszer: az, hogy mit söpör elénk időfogalom és időélmény ellentéte, nem régió-kérdés. Nem magyar kérdés. Igaz, számunkra a magunk (a tágabbtól elválaszthatatlan) feszültségeinek a mérlegelése a legfontosabb.
valami új
Történelmi-társadalmi kontextusban ez a feszültség ma a visszaérkezés újdonságaként észlelhető. Restauráció mini jövő. Előzményként nem tagadhatóak a régió, a magyar társadalomfejlődés nyomorúságai. Az antiorganikusságok, az állvamaradások olyannyira jellegadóak, hogy kialakítják az immár regresszív előjelű organikusságot. Szokásos kicsapódása az ennek nyomán támadt feszültségnek, hogy a forrongó élet új formái mint a forma nem találás variációi jelennek meg. Valami új születik, ám ez szellemi vonalon inkább reprodukció, létkultúra tekintetében inkább a rá nem találás, a mindennapi élet mentalitásában inkább kopírozás, a közel- és régmúlt túlhaladott formáinak újabb változatokban való megjelenése. A történeti formák, az alternatívák Herakleitoszt cáfolják. A post egyben prae (nem látszék állni ugyan az idő, de a szekér nem szalad).

A jövő század kultúrhistórikusa majd összegyűjti a napi szokásokban megnyilvá­nuló korszakjegyeket: elkésett temetések, újratemetések, késői kárpótlások, visszaidézések, az irreverzibilitással szembeszegülő restaurációk; a teljesen megváltozott térben a stagnálások, a nosztalgikus visszaálmodások; az egykor megvalósítatlan-megvalósíthatatlan ideák, eszmék, ambíciók heves kiélésének vágya. Tér és idő ebben a patológiában — mint a térség (nemzet, haza) modernitásigénye, és az idő letűnt reprezentációinak visszahozása — eltávolodnak egymástól; a kor­szerű emberiség mint a tudás és tapasztalás alanya nem jelenik meg (ebben) a leszűkített, szegényes univerzumban. Pedig időfogalom és időélmény — akkor más történeti körülmények között jelentkező — feszültségéről Norbert Elias előtt félszá­zaddal, szellemi felfedező útján más tájakat megjárva Teilhard de Chardin is így írt már: „Az Idő és Tér szervesen kapcsolódik össze, hogy ketten együtt fonják meg a Világegyetem Szövetét…, (de az ember) nemcsak Térben képes látni és nem­csak Időben…, ugyan miképp testesíthetnénk a Gondolatot a Tér-Idő szerves folya­mába, ha csak nem a gondolatnak adnánk meg az első helyet ebben a folyamat­ban?” Ez már akkor az ötdimenzió-beli észlelésre való felhívás volt. Mai problé­mánk — úgy látszik egész kultúránk problémája mifelénk — az, hogy még a har­madik és negyedik dimenzió közös észlelése, egységben tartása is nehézségekbe ütközik.

Derkovits Gyula, Három nemzedék, hungart.hu

Nézzünk a létrejött feszültség miatt a mindennapi tudatra hatást gyakorló lelki-szellemi jelenségek közül néhányat: a.) az események és változások felgyorsulása a természetben, a történelemben, a hétköznapokban szuggerálja a Rendkívüli Idő észlelését; b.) a reflexiós idő minden eddigihez képest megrövidül, ez új terheket ró a feldolgozó-összegező tudatra; c.) napirendre kerülnek a nyomonkövetési ku­darcok, a problémákba behatolás sikertelenségei miatti bukások, leépülések mint az idővel lépést nem tartás pszichológiai-antropológiai következményei; d.) az ese­ménysűrűsödést és az irreverzibilitást ,,megélő” tudatban a földolgozhatatlanság, a támpont-nem-találások következtében létrejön az emlékrétegek labilitása; e.) mindezt exponenciálisan fokozza, hogy a komputerizálással (tágabban az elektro­nikával) idő és ismeret évszázadosan kialakult kapcsolatába új közvetítő elem éke­lődött.

A folyamatokban az idő nem mint összekapcsoló, megvilágító, elrendező, inkább mint felőrlő, félformákat létrehozó, töredékekbe szorító dimenzió működik. Emlékeinket nem felidézzük, emlékeinkbe visszaérkezünk. A tudat mint realitást, nosz­talgiát, félelmet észleli a visszafordíthatóságot. Ez az oda-vissza vergődés időfaktor-mozzanatként jelentkezik, ám ennél átfogóbb: maga az időélmény. De bizonytalanul észleljük, mert (azért) képtelenek vagyunk belenyugodni tér(ség) és idő(élmény) kapcsolatának ilyen realitásába.
bennünk van
Légy magad az Idő, ajánlja Borges. Vagyis: az idő valójában bennünk van. Az idő mindenen győzni próbáló függetlenségével egy másféle függetlenség állítható csak szembe. Ennek formája: a mű. Ez a ponderáció-vágy hozta létre és élteti a kultúrákat. Az esztétikai lépés ebbe a megtartó egyensúlyba „szól bele” mint tett és remény. A próza huszadik századának egyik vonulata Prousttól Beckettig ennek a reménynek az útja, amelyen nincs megérkezés, csak a fogadók (Cervantes — Mészöly) sora. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar prózája is új tér-idő kezelés­sel hajtotta végre fordulatát. A tér síkba helyezésének (történet kiiktatás), az idő egy statikus pont (önreflexió) felé terelődésének esztétikai teljesítménye egyszerre volt szakítás és redukció, új univerzum-bevétel és természetes univerzumkorlátozás. Elég kevés szó esett arról, hogy a dialogikus-elv Bahtyinnal megalapozott termékeny teóriája is részben az idő-tér kapcsolatain át értelmezhető (akár a közis­mert példával, amely szerint egy haladó vonat ablakán kiejtett kődarab esése az ablakból függőlegesnek, a sínek mellett álló számára parabolának látszik).

Claude Simon regényei a magyarul olvasók számára — néhány évtizeddel ezelőtt lefordított töredéken kívül — ismeretlenek. Bepótolandó hiány gondolatainak a tér-idő problémát újraértelmező rendszere is. A Flandriai út keletkezéséről például ezt mondja: ,,Még ma is magam előtt látom, még a szemem előtt van, a fák mintha hátra volnának húzva, a többi fa is feltűnve az előzők folytatásaként, mint egy hátrahőkölő táj és a sövény csaknem elfeketülő haragoszöldje is. Egy másodperc tört része alatt megláttam a Flandriai utat. Nem a könyv alapgondolatát, hanem az egész könyvet.”
esztétikai útbejárás
A megjelenő látomás terében — „egy hátrahőkölő táj, a sövény csaknem elfeketülő haragoszöldje” — a végighaladás időélménye: a regény megírása. A regénytörténés ezzel egy másik történéssé (ötödik dimenzióbeli), esztétikai útbejárássá válik. Claude Simon ott lépett tovább, ahol az új regény megállt. Töredék és folyama­tosság, belső és külső univerzum együttes megteremtése (egy regényben), esztétikai megközelítésű észlelés-földolgozás: ez (is) az ötödik dimenzió munkája. Proust helyreállította az időfogalmat, Butorék — átmeneti gesztussal — tovább bontották, Claude Simon összegező nézőpontként használja, Beckett megadta az irányát is. Ilyenek a ma regényírója számára a poétikai előzmények időfogalom és időélmény mindent átható ellentétének kifejezésére.

Korszakunk ismeretlenje az a zóna, amelyben egyszerre haladva előre és vissza, elérkeztünk, miközben tovább sűrűsödik a feszültség az emberi képességek

felső kép | Salvador Dalí: Az emlékezet állandósága