S. Nagy Katalin

CLAUDE MONET ÖNARCKÉPEI

CLAUDE MONET ÖNARCKÉPEI

Monet hosszú, munkás élete során 1350–1400 képet festett (egyes becslések szerint 1700-at) – ebből csak 3 önarckép (még egyről feltételezik, hogy saját portré, én több szempontból kérdésesnek vélem), legalábbis a hagyományos műfaji meghatározás szerint. Azokkal értek egyet, akik úgy vélik, a festő akkor is önarcképet alkot, ha más „témát” választ: például ha Monet a tengert, az általa teremtett giverny-i kertet, szénaboglyát vagy a rueni székesegyházat festi. Egyénisége, jelleme, eszközhasználata azonosítható a kortárs impresszionisták között is – kérdés persze, hogy a fogalmat ennyire kitágítva érdemes-e „önarckép”-ről beszélni.
eleven festészet
Kevés portrét készített – korán meghalt feleségéről, Camille-ről, aki modellje is volt, mielőtt házasságot kötöttek (pl. Zöld ruhás hölgy, 1866). Erről a képről írta Zola, hogy „energikus, eleven festészetről árulkodik… Ez aztán a vérmérséklet!… Aki ezt alkotta, több mint realista, az beleérző és erős interpretátor, aki képes volt megragadni minden részletet, s közben mégsem hat felületesnek”. Néhány festő barátja (Sétáló pár. Bazille és Camille, 1865) mellett fiát örökítette meg (Jean Monet bölcsőjében, 1867; Jean Monet hintalovon, 1872).

Pierre-August Renoir: Claude Monet olvas, wikiart.org

Pierre-August Renoir: Claude Monet olvas, wikiart.org

Őt többen is megfestették. Pierre-Auguste Renoir képein a fiatal Monet látható. Van, amelyiken tájban fest, másikon szobában: jobb kezében hosszú ecset, baljában a festékkel teli paletta. Vonzó, szakállas férfi az elmaradhatatlan sapkában. Inkább befelé figyel, mint környezetére. Az egyik bensőséges Renoir-festményen karosszékben ülve újságot olvas és pipázik, árad belőle a békés nyugalom és a biztonság. A róla készült képek pontosan olyannak mutatják, ahogy a kortársak írásban is emlékeztek rá: elegáns, öltözködésére sokat adó, kíváncsi, figyelmes, derűs, másokat elfogadó, nyugalmat árasztó és szeretetre méltó. Igaz ugyanakkor, hogy a hirtelen haragú Monet nemegyszer durván megsértett embereket, a barátait is. Festőtársai körében mégis rendkívül népszerű volt, irányzattól függetlenül tisztelték munkáját, kitartását, következetességét, segítőkészségét. Éduard Manet – akivel a névhasonlóság miatt gyakran összetévesztették – legismertebb Monet-t megörökítő képén a festő műteremként használt bárkájában ül, modelljével szemközt, de teljes odaadással a készülő műre figyelve. Manet remekül érzékelteti a belső összpontosítás képességét, s hogy ez jól megfért nyitottságával és barátságosságával. A testes, hosszú szakállú Monet szeretett enni, főzni és piacon válogatni, vásárolni. Nagy vendégfogadásokat rendezett – még az emberkerülő, magába zárkózott Cézanne is többször meglátogatta, sőt Monet képet is vásárolt tőle. (Cézanne az impresszionisták közül egyedül Monet műveit tartotta múzeumi értékűnek, szerinte helyük van a Louvre-ban). Társaságának szívesen mutogatta japán metszetgyűjteményét, de pazar műtermébe senkit sem hívott (munka közben nem lehetett zavarni). Manet egy 1874-ben festett képén a lehajló, kék inges Monet-t kerti munka közben mutatja, amint kedvenc virágait gondozza, közben fiatal felesége és az asszonyhoz bújó fia pihennek a gondosan nyírt vidám-zöld gyepen. Béke, szinte idilli állapot (a mű címe: Monet az övéivel kertjükben).
ízig-vérig impresszionista
A kor híres fotósai, Nadar és Étienne Carjat évtizedeken át fényképezték festőbarátaikat. Monet egyik kedvenc modelljük volt karakterisztikus szakálla, testes alkata, gondos öltözködése, jelentős méretű műterme és kedves foglalatosságai (főzés, vendéglátás, kertészkedés) miatt. Gyakran megörökítették az egyre inkább ihletőjévé lett, saját tervezésű giverny-i kertben is, tavirózsái, fái, virágai között.  Valójában nem is az önarcképeiről, hanem fotókról tudjuk követni Monet öregedését, egyre markánsabbá váló arcának változásait. Monet egyszerre teremtett kézzel fogható dolgokat és azok képmásait. Ezért tudom őt elképzelni a Krisztus előtti 5. században a görög szofisták között, amint fel s alá járkálva egyszerre győzi meg hallgatóságát és önmagát a jelenségek közötti összefüggések oksági bizonyíthatóságáról. Holott ízig-vérig impresszionista festő, technikájában, színvilágában, a dolgok érzéki természetének megjelenítésével, a fény-árnyék modellálásban és így tovább — számomra mindezekkel együtt realista is, pontosabban a realitás festője, azaz a létező valóságé. Ezt a matériához kötött, valóságot teremtő embert örökítették meg a fotósok – no meg ő saját magát, önarcképein. Hétköznapiság és idea, profán és szakrális összetartozik az emberi gondolkodásban és a művészetben is (mint Monet katedrális sorozatában, és leginkább emelkedetten, absztraháltan a vízililiomok sorozatban).

Sapkás önarcképe (1886) élete fordulópontján készült. Az év tavaszán a Durand-Ruel szervezte impresszionista kiállításon New Yorkban 48 festménye szerepel nagy sikerrel. Ő közben Hollandiába kirándult és tulipánmezőket festett. Őt és barátait (Pissarro, Cézanne) is megzavarta Zola abban az évben megjelent regénye, amit impresszionizmus ellenességgel is lehetett vádolni.

Claude Monet: Sapkás önarckép, wikiart.org

Claude Monet: Sapkás önarckép, wikiart.org

Monet Pissarrónak szóló leveléből: „Olvasta Zola könyvét? Tartok tőle, hogy sok kárt okoz majd nekünk”. Ekkor ismeri meg Stéphane Mallarmét, akivel bensőséges kapcsolata alakul, verseiben rokonságot érez. Már felvállalja a tartósnak bizonyuló, különös kapcsolatot festőtársa sokgyermekes feleségével. S talán a legfontosabb döntése: elköltözik Párizsból. Igaz, időközben az impresszionista mozgalom kulcsalakja lett, mégis szüksége volt mindarra, amit Giverny, a maga tervezte kert nyújthatott. A fényhatások foglalkoztatták legintenzívebben – önarcképén is a kék halvány árnyalatait használja, és kiemeli a kék–rózsaszín kontrasztokat, akárcsak tájképein. Ezek a színsorok térnek vissza a néhány évvel későbbi nyárfák-képeken és a szénaboglya-sorozaton. Rosszul viselte, ha bármi, például a borús idő akadályozta tervezett munkáját. „Szörnyen levert vagyok – írta egy levelében –, már-már csüggedt, és olyan fáradt, szinte betegnek érzem magam…” Kedélyváltozásai nyomot hagytak vonásain, s ez önarcképén is megjelenik.

Giverny nincs közel Párizshoz, mégis rendszeresen és sokan látogatták. Nem csupán franciák, és nem csak festők.

A Sapkás önarcképen a tépelődő, életformaváltás előtti ember gondterhelt arca. Ráncos homlok, összehúzott szemöldök, elmélyült, szigorú tekintet. A fiatalság és öregedés átmeneti állapotát tükröző bőrfelület. Nagyon piros, azaz még erőtől duzzadó száját összeszorítja. A mellkép váll és fejtartása is aggodalmat sejtet, akárcsak a néző felé forduló arc. Könnyedén csak a szakállát festette meg és a laza, halványkék, megnyugtató hátteret, amelyen áttetszik a vizes fehér. Ezek a párás, lírai kékek képépítő elemek a Szajna-ág Giverny-nél festményeken. Kedvenc sapkája körül a nyári égbolt kék foltjai. Mégiscsak hiszi-reméli, hogy jól döntött, s az elkövetkező évtizedek őt igazolták: a megépített és berendezett ház, a második házasság, a ma is látogatható csodaszép kert – és a képsorozatok, amelyek Giverny-be költözésük után készültek.
jelen van
Szigorú, igényes – elsősorban önmagával. Az 1884-es Önarckép műteremben festése idején már egy esztendeje Giverny-ben lakik és intenzíven készül a Rodinnel közös kiállításra – ez öt esztendővel később meg is valósul, itt szerepelnek a Szénaboglyák és a Roueni katedrális sorozatok más-más fényviszonyok mellett készült darabjai. Az önarckép különlegessége, hogy befejezetlennek tűnik. Elmélyülten, kicsit előrehajolva figyeli az állványra tett (nem látható) képet, amely az önarckép nézője számára mégis jelen van. Mögötte, az ablakkeretben növények zöld foltja, messze nyúló kék víz, távolabb kéklő hegy – a kinti világ csaknem olyan intenzív, mint a műterembeli, s a kettő alig elválasztott. Kint is, bent is rezeg a levegő, a fények, ezek ellensúlyozzák az arcon feltűnő bánatot. Még a Monet-ról készült fotókon is ritkaságszámba megy, amit műtermében ülve nyíltan megmutat: borongós kedélyállapotát. A sapka, a cigaretta a megszokott, de összezárt szája nem olyan életteli, mint a Sapkás önarcképen. Vöröslő szakálla azonban energiáiról tanúskodik.

Fernand Léger 1919-ben látogatta meg az idős Monet-t, aki második felesége és fia halála után is rendíthetetlenül dolgozott, s ahogy Léger írja: „nagy, fehér szakálla és rózsás arca van, s apró, csillogó szeme jókedvűen, de talán kissé gyanakvóan szemléli a világot”. Ilyennek látja és festi magát utolsó önarcképén. Akkoriban már kevés portrét készít (egyet az unokájáról, egyet fogadott lányáról, aztán egy halászról) – minden figyelmét a hidak és főként vízililomai kötik le. Hatalmas, 1917-ben harmadszor újjáépített, megnagyobbított műtermében négy méter széles vásznakon jeleníti meg a végtelen változatosságot mutató tavirózsákat. Az 1919-es esztendő különösen nehéz Monet számára. Ifjúságának utolsó tanúja, hűséges barátja, Renoir is meghal­ – fiatalon Alfred Sisley-vel és Frédéric Bazille-jal négyesben is sokszor festettek együtt különböző helyszíneken (tengerpart, folyótorkolat, virágos mező, falusi utca, kert) a szabadban.

Claude Monet: Madame Monet gyermekével, wikiart.org

Claude Monet: Madame Monet gyermekével, wikiart.org

Az 1917-es Önarckép expresszív ecsetkezelése szokatlanul érzelemmel telített és önironikus. Monet fiatalon sem idealizálta magát, öregen különösen nem (ekkor már 77 éves): megmutatja saját nehéz természetét, indulatosságát. Itt nem lóg szájából cigaretta, nincs előtte paletta, állvány, semmi a szokott kellékekből, amelyek a róla készült fotókon is körülveszik. Ahogy a ’86-os önarckép színvilága rokon az akkoriban festett más témájú képekével, ez az öregkori a vízililiomosok hangulatához hasonul, és még inkább az 1891-es Szénaboglya sorozatához, kivált, amelyeket a lemenő nap fénytöréseiben örökített meg. Ehhez tompított vöröseket és barnákat használ, egyszerre érzékeltetve a jelenlét és a búcsúzás kettősségét. Csak rövid haja ősz, hosszú bozontos szakállában olyan sárgákat, okkereket, kevéske zöldet használ, mint a szénaboglya-képeken. Szakálla, mint a Sárga íriszmező Giverny-nél (1887) középső részén a virágmező. Mintha ezzel az öregkori önarcképpel is a földdel, kertjével, a vegetációval azonosulna. Fejét mintha agyagból mintázná. „A festmény főszereplője – írja egy helyütt – a „fény”, s valóban: az önarcképen is, mint a giverny-i kert ihlette műveken, kifinomult színeffektusokkal, tünékeny, lebegő festéknyomokkal dolgozik, amelyek mégis súlyosak. Roger Marx idézi Monet vallomásos szavait: „egyetlen érdemem, hogy alávetem magam az ösztönnek, ezek az újra felfedezett és nagyrészt intuitív és titkos erők teszik lehetővé, hogy azonosuljak a teremtéssel és egybeolvadjak vele… így jutottam el az absztrakció és a valósághoz kötődő imagináció végső pontjáig”.

Az előző két önarcképen nem érződik a humor, az öngúny, ami itt magával ragadó. Ezt látva érthetőbb, miért volt népszerű társasági ember, mi vonzotta hozzá a művészeket, idősebbeket és fiatalokat egyaránt.
közvetlenül hat a lélekre
Megható a kritikusi elragadtatás, hogy A tavirózsák tava és a Tavirózsák sorozat az „impresszionizmus Sixtus-kápolnája”, és igaza van Kandinszkijnak, hogy Monet kései festményeivel kezdődik a tárgy nélküli, absztrakt festészet, mert „a szín olyan erő, amely közvetlenül hat a lélekre. A szín a billentyűzet, a szemek a kalapácsok, a lélek a zongorahúrokkal. A művész a kéz, amely játszik. Megérinti az egyik vagy másik billentyűt, és megrezegteti a lelket”.

snagy5_1121

Claude Monet: Önarckép, wikiart.org

Pedig Monet nem lázadó alkat, nem forradalmár művész, mentalitása és életformája mindvégig őriz némi konzervativizmust – gyakran hangoztatta, hogy távol áll tőle az elmélet-gyártás; az impresszionisták legfontosabb alkotója nem törekedett semmiféle izmus létrehozására. Mindenesetre ott van Henri Fantin-Latour nagy visszhangot keltő Hommage à Delacroix című 1864-es festményén. A csoportképen Delacroix bekeretezett portréja előtt ülnek-állnak a kor meghatározó festői és műgyűjtői, és már akkor érzékelhető Monet kikezdhetetlen tekintélye.

Idősödve egyre kínzóbb lett szembetegsége – orvosi szakvélemény szerint ez összefüggött fény-kutatásaival –, szürkehályog műtétje után a domináns kék szín ellensúlyozására sárgászöld szemüvegben festett; végül talán egészen megvakult.

A Liget blogján 2014 szeptemberében megjelent Lisel Muller verse – Handi Péter fordításában –, a Monet nem akarja az operációt. Ebből idézek:

…A világ
fényözön, s a fény azzá válik, amire vetül,
víz lesz belőle, tavirózsák úsznak a vízen,
a víz fölött, a víz alatt,
lila, mályva és sárga,
fehér és égszínkék lámpákká olvad,
apró öklök adják tovább a napsugarat
oly szaporán, hogy csak a hosszú,
áramló szőrszálak képesek
elkapni ecsetem belsejében.
A fény iramát festeni!

felső kép | Claude Monet: Önarckép műteremben, wikiart.org