KULTUSZ ÉS KATARZIS

Szlovákiába sötétben indul a Keletiből az intercity. Elhúznak mellettünk az éjszakai fények, utcai lámpák, az agresszív neonreklámok s az állomások hunyorgó peronjai. Csak jó félóra múlva villan világos ablak, tűnnek fel a korai autók ideges fénypásztái és cikázó stoplámpák, a hajnali kerékpárosok vészjelzései. Megemlékezni megyünk. Kilenc évtizeddel ezelőtt történ­tekről. Akkor, 1906 őszi éjszakáján ezen az úton, végig a sínek mentén máglyák égtek.

Kassára először nagyanyja temetésére hozták. Hintón. A „kis fekete bársonypalástocská”-t megőrizte a munkácsi leltárjegy­zéke. Fent a templom falain frissen festett gyászcímerek, zászlók, lent fénytenger, vastag viaszgyertyák sercegnek, és a rituá­lis hetven szegény áll körben égő szövétnekkel, szürke darócban. A fejedelemasszony teteme felett egyenesen hozzá beszél a páter, a „Báthory fa virágzó ágacskájához”. Elmondja Nagy Sándor históriáját, Salamon király történetét, idézi Szent Ágos­tont (354–430), citálja a holland tudóst, Justus Lipsiust (1547–1606) és megszólaltatja a francia Jean Bodint (1529?–1569). 1681. március 16-án, vasárnap a kassai jezsuita templom füstös boltozata alatt kórusban zengik az európai államelmélet klasszikusai, mit kell tennie, hogy jó uralkodó legyen.

Tíz nap múlva lett ötesztendős. Nézhette a koldusok kezében táncoló lángokat. Játszhatott – mint általában a kisfiúk, minden korban – a „mi leszek…” mesés képeivel. Mit sejthette, ami rá vár, öröm, fájdalom, szörnyűség, gyönyörűség, zűrzavar, ka­tarzis. És mint a humanizmus óta a történelmi személyisé­gekre mindenütt: a kultusz.

„Mert nemcsak azok nevezetesek s nagyok, kiket magok elejek dícsérnek, hanem kiket maradékiok is nagyokká és di­csőségesekké tesznek” – hangzik a gyászbeszéd súlyos monda­ta. Mit sejthette, hogy az uralkodói kötelességekre intő kijelentést századunk hajnalán ünnepi beszédekben formálják szaba­don a szónokok, ahogy tetszik, pártjuk tömjéneztetésére. Mit sejthetett a kiszolgáltatottságból és kisajátításokból, ami rá vár ezen a tájon.

„La tête du Prince!” kiáltott fel pater Lobry lazarista rend­főnök, a konstantinápolyi St. Benoît templomban, 1889. október 7-én. „A fejedelem feje! Megvolt tehát, ott volt kezeimben az oly rég keresett drága fő, a legnemesebb magyarok egyikének feje…” – idézte a hamvak megtalálásának nevezetes pillanatát a Magyar Történelmi Társulat 1892. évi május 15-én tartott felolvasásában az ünnepelt historikus.

Kezdő kutató koromban Thaly Kálmán és történetírásán dolgozva céduláztam ki buzgón az 1893-ban második, bővített kiadásban is megjelent előadását, és nem értettem, hogyan hallgathatták végig komoly tudósok. Nem lettek rosszul, mint Fraknói Vilmos (1843–1924), a másik történész, a sír felbontásánál jelen lévő passzív tanú. A teljes szakszerűtlenséggel, zárt ajtók mögött, a legnagyobb titokban történt sírfelbontás lelkendezve előadott részleteit idézni ma is tiltja az ízlés. Akkor a szegény beteg politikus-tudós exhibicionizmusának láttam. Ma inkább a kultikus beavatottság eltorzult rituáléja tűnik elém. Már nem a történetíró-politikus az érdekes, hanem akik mind­ehhez asszisztáltak, az emberek, vágyaikkal és igényeikkel. Főleg pedig a kultusz.

Miért juthatott ide a Rákóczi-kultusz? Mi történt a társadalommal? A magyar polgárosodás büszke évtizedeiben?

A nagy személyiségek kultusza nem magyar sajátosság. Európa-szerte megfigyelhető, különösen a 18. század végétől kezdve, hogy minden ország, minden nép kultuszt teremt történelmi, irodalmi vagy tudós nagyjai körül. Elzarándokol nyugvóhelyére, megrendezi ünnepeit, kialakítja az emlékezés szertartásait, lelki igényeket önt formákba. Amint Dávidházi Péter „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza című művében (1989) kifejti, a kultusz fontos társadalmi megnyilvánulás, társadalmi szükséglet. Az emléket gondozó igyekezetből fejlődnek ki „mind a kultusz, mind a kultúra tevékenységi formái”. A kultusz értéket hordoz és értéket teremt. A Jókai-idézet telibetaláló: „Shakespeare elismerése egy darab civilizáció. Valami neme a kultusznak, ami a kultúrát tanúsítja.” De vannak vulgáris formái, különös furcsaságai és taszító torzulásai. „A fejtetőn a lék… a kifűrészelt csontgerezd… három ujjal belé lehet nyúlni… melynek helyén az agyvelőt kiszedték… – hangzott a hamvak feltalálásáról beszámoló elő­adásban. – Ürege most is tele van még azokkal a rövid darabkákra vagdalt s már összeszáradt keleti, finom balzsam füvekkel, melyekkel az agyvelő kiszedése után az orvosok megtöltötték (egy csipetnyit el is hoztam ereklyéül ezen füvekből).” (S vajon a többi, hol naturalisztikus részletességgel, hol költői ömlengéssel előadott jelenet, ahogy önmagát a koponyával ábrázolja Thaly, nem valami halvány Hamlet-emlék lecsapódás nála?)

Hogyan ölt torz formát a kultusz? Hogyan válik furcsa pótcselekvéssé? Bizonyos, hogy a folyamat egy sereg váltón csattog át, de az első kisiklás mindig a tiltás. Ha egy társadalom nem beszélheti meg szabadon tegnapjait, ha nem tudhatja, mi történt vele, ha nem kaphat múltjáról pontos információkat, ha elzárják előle a valóságot, behúzódik lelki katakombáiba és maga teremt magának jól, rosszul történelmi rítust, szertartást, emlékezetet. Vagy elfogadja gyanútlanul a hamisat, amit nyújtanak neki.

A hosszú út elején ott a merev elutasítás. „Rodostóból nincs visszatérés” – tette ad acta a királynő a honvágygyötörte vén Mikes Kelemen hazatérési kérelmét. Rákóczit a dinasztia jövő­jét féltő hatalom rekesztette ki hazájából. A bizonytalan társadalmi rétegekre jellemző túlbuzgósággal az 1715–1722. évi országgyűlési törvény bujdosótársaival együtt a haza árulójának bélyegezte, és még a nevét is megpróbálták kitörölni a társadalom emlékezetéből. Sokat mulattam egy 18. századi szőlőhegyi histórián. Az egyik hegyaljai borospince ajtaján krétafeliratot találtak: „Itt jártam R. F.” Az esetből nagy ügy lett. Utasítások, vizsgálatok, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, aktatömegek. Kiderült, az egész diáktréfa volt. Rákóczi államának történelmi jelentőségéről a 18. században csak angol és francia könyvek beszéltek. A magyar történelmi tankönyvekben a szabadságharcról néhány elítélő mondaton kívül más nem jelenhetett meg. Titokban azonban polgárok, jobbágyok, nemesek – bármi­lyen nyelven beszéltek is, bármelyik vallásnak voltak is hívei – emlékeket rejtegettek, történeteket adtak tovább titkos kin­csekről, vad lovasrohamokat emlegettek és a kurucok győzel­meit. Hiszen nincs család, amelynek ne lettek volna az ese­ményeket átélő, cselekvő vagy szenvedő tagjai. Ez a nyilvánosság alatti, törvényenkívüliségben zajló historizálás alakítja ki a Rákóczi-kultuszt. A hidat Rodostóból Kassára. Petőfi Rákóczi-versében a „hamvak”, „sír”, „zarándoklás” már a kultusz kulcsszavai: „Hamvaidnak elhozása végett / Elzarándokolnánk szívesen, / De hol tettek le a földbe téged, / Hol sírod? nem tudja senki sem!”

A reformkortól egyre elevenebb Rákóczi-kultusz hatalmas társadalmi támogatást kap a városokba áramló és felzárkózást igénylő, de iskolázatlan tömegek körében. Egymást érik a fejedelem hazahozatalát szorgalmazó kérések, javaslatok, követelések. Hiába. A kormányzat elhárítja: nem érett meg rá az idő. A Rákóczi-kultusz újabb politikai feszültségekkel telítődik. S közben elveszti eredeti történelmi tartalmát. A társadalomtörténeti szemlélet jegyében dolgozó történészeket útfélre szorítják. Eötvös Józsefnek az autonóm tudomány feladatairól elhangzott beszéde pusztába kiáltott szó maradt. A történettudományban a másod- majd harmadvirágzó romantika ünnepli önmagát, és nyújtja át könnyen emészthető, hízelgő termékeit az olvasóknak. Vég nélküli harcok, eredeti társadalmi tartalmát vesztett kor fölötti szabadságeszme, s kiesettség korból, időből és főleg Európából – ezek jellemzik a műveket. S ezt az édes-bús, csillogó történelmet kisajátítják a pártpolitika szónokai. A kultusz elmaradt „intézményesülését” nem tudják helyettesíteni a vidéki régészeti és művelődési egyesületek és az egyházak sem. Végletes érzelmek, hisztériák korbácsolódnak. Elterjed a hír, hogy 1839-ben kirabolták a sírt. Hogy nincs is sír! Van, de üres. Nem üres, megvannak a hamvak! De sem a király, sem a parlament nem akar tudni róla, hogy a bujdosók végre hazatérjenek. 1903-ban a szabadságharc kétszázados évfordulóján is elzárkóztak előle. Az oktalan félelem csak olaj a tűzre. S most már a nagy nevek önmaguk lényegétől megfosztva szolgálnak napi érdekeket. Kivetkőztetve eredeti önmagukból lehetnek hiteles reklámok, mert a ruha, az öltözet az eredeti pontos mása, és a magyar társadalom – mint minden társadalom – szomjazza történelmét. Nehéz megállapítani, hogy a kassai Rákóczi-kiállítás megnyitó beszédében Apponyi Albert (1846–1933) kinek üzent: „Lehetetlen meg nem emlékezni az összhangról, mely a nemzet és a korona érzelmei között uralkodik, melyet egyre ápolnunk kell, hogy a nemzeti érzés teljes és mindent felölelő legyen.”

Az újoncmegajánlás miatt kitört parlamenti vihart 1904. március 11-én Thaly Kálmán mint a Függetlenségi Párt alelnöke azzal csillapította le, hogy látványosan békejobbot nyújtott Tisza Istvánnak. Hamarosan közlik a lapok a szenzációs hírt, a király levelét:

„Kedves gróf Tisza! A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak idegen földön és a hamvak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezte.

Hála legyen érte az isteni gondviselésnek, azon ellentétek és félreértések, melyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékét képezik.

A király és a nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és a nemzet között a sikeres egyesült munkásság alapföltételeit képező összhangot.

Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindnyájan a mögöttünk álló borús korszakra és a király és a nemzet egyesült kegyelete keresheti fel mindazok emlékét, kiknek vezető szerep jutott a küzdelemben.

Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai visszaszállításának kérdésével foglalkozzék és erre vonatkozó javaslatait elvárom. Ferenc József.”

A kultusz állami intézményesülésének pillanata ez. Kétszáz év késéssel. Behozhatatlan elmaradással. Megmásított tartalom­mal. Anakronizmus többszörösen. Magyarországot társadalmi, politikai válságok sújtják, szaporodnak a sztrájkok, nő a kivándorlás, és az ingyenkonyhákon soha nem elég a leves. A Balkán-kérdés megoldatlan, s működnek a francia–német ellentéteket tüzelő titkos szolgálatok. A magyar szellemi élet új reformkort érlel: a tudományban és a művészetekben új irányzatok törnek be. Mégis az eseményt, a „kibékülést” eufórikussá dagasztja a sajtó. Mindenről beszámol, ami lényegtelen. Például: Thaly, ahogy elmondta a beszédét, délig már százhetven távira­tot kapott. És közlik a táviratok szövegeit: „Hálás hazafias örömmel üdvözli: Benczúr Gyula” – „Férjem szelleme küldené a szerencsekívánatot! Jókai Mórné.” – „Nagy tettet műveltél, én szeretett régi mesterem! Thallóczy Lajos”. A lényeget inkább csak sejteti a sajtó: „a kuruc vezér” fellépése előre meg volt rendezve.

Mindazonáltal az ünnepi előkészületek elhúzódnak. Két évet vesznek igénybe a valóban gondos munkálatok. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy mindenre gondoltak, a csontok antropológiai beazonosításától az ünnepi menet koreográfiájáig. Csak a háziurak szabták meg maguk a Kerepesi úton az ablakok díját. A színpompás látvány sokba kerül.

A kormány, a törvényhatóságok képviselői és a meghívott előkelőségek történelmi kosztümökben kísérték utolsó útjára a fejedelmet. A bandériumok, heroldok, ezereskapitányok öltöze­tei, a fegyverek, a lószerszámok többnyire eredeti minták alapján készültek. Thaly óraláncán a sírból kivett aranyba foglalt ereklye, oldalán Esterházy Antal generális kardja és csákóján Vak Bottyán forgója jeleníti meg a kultusz felszentelt beavatott­ját. Hiszi, hogy minden, ami történik, hiteles. „Olyan boldog vagyok, amiről fiatal koromban álmodoztam, amiért férfi koromban dolgoztam, azt öreg szolgájának megengedte érnem az Isten.”

1906 Magyarországa azonban nem találja történelmét ebben a történelemben. A katonákat bezárták a kaszárnyákba. A bazilika körül az ünnepi gyászmise alatt razziát rendeztek a kordonok mögé szorított tömeg soraiban a parókaüstökkel kuruc vitézeknek maszkírozott rendőrök. A vasutasok erre a napra részlegesen felfüggesztették a sztrájkot, sokan virrasztottak a vaskosarak parazsa mellett, a környező városok és falvak népe sorfalat állt a sínek mentén. De ki látta a máglyák lángjaiban felfénylő és sötétbe vesző, várakozó, fáradt, csalódott, megrendült, szorongó arcokat? Ki tudta akkor, hogy már egy évtized sincs hátra az évszázad békéjéből?

Annak idején elég sokat gyűjtöttem össze az ünnepi szónoklatokból és újságcikkekből. A hivatalos beszédeket Rákóczi nevével kezdték, s az uralkodót dicsőítve adták meg a méltó befejezést. Kínosan kerülték a fejedelem szót, mert az hiányzott a repatriáló törvényből. Dicsérték mint a „magyar géniusz megnyilatkozását”, „dacos cselekedetét”, de a valós történelem nincs sehol. Mintha eltűntek volna örökre a társadalmi szabadságukat váró jobbágyok, Rákóczi szociális politikája, reformjai, az ország más nyelvű népei, nemzetei.

Voltak azonban sokan, akik kifejtették: a történelmet be kell vallani. „Még a hőseinket is kisajátítják – írta Ady Endre –, Rákóczi koporsóját ők, akik becsapták, elárulták, úgy körülállták, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá, ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent … álhazafiságukkal agyonter­rorizálnak ezek minket.” Nem nagyon sokan, de elmondják, Rákóczit egy szűk csoport sajátította ki. Cikkek, levelek őrzik a jogos örökségükből kitagadottak történelmi igényeit. Szerény tudósok, polgárok, költők, hivatalnokok, tanítók, úgy is mondhatnám: a darócruhások gondolatait. Egy másik Rákóczi-kul­tusz tűnik itt fel. A Biblia nemzetközi hírű tudósa, Löw Imma­nuel befogadó és nem kirekesztő kultusz nevében szól teljesen elfelejtett Rákóczi-beszédében: a fejedelem „élő tilalomfa”. Apáthy Istvánnak (1863–1922) a Pesti Napló 1906. október 28-i számában Rákóczit újra temetjük címmel megjelent írását – levelek tanúsága szerint sokan helyeselték: „Ha megköveznek érte is, kimondom, hogy nemzedék még nem volt méltatlanabb, hogy Rákóczi koporsója előtt leboruljon.”

A katarzis hányszor maradt már el ezen a tájon? Hányszor maradt el, amit kifejez: a megújulás? Tudjuk, mára hitelüket vesz­tették a szavak. Irtózunk a kongó frázisoktól. Naponta tapasztaljuk, hogyan kopik, hogyan veszti értékét a hazai történelem. Társadalmunk mintha nem tudna mit kezdeni múltjával; „melynek emléke teher is, de kincs is”. Szörnyű századunk vé­géről visszatekintve elkerülhetetlen a kérdés: Mi az időtálló érték Rákóczi életművében? Értékek, melyek civilizációt, kultúrát építhetnek ma is?

Kiskorától uralkodásra nevelték. Munkács ostroma idején alaposan megtanulta, hogy az uralkodás felelősség és kötelesség. Útravalóul kapta az anyai intelmet: „Becsüld az embereket, szívesen társalogj az idegenekkel, s így veled is jól bánnak és szeretni fognak.” A csehországi jezsuita kollégiumban a Habsburg Birodalom központi döntéshozó testületeibe készülő osztrák, német, cseh fiatalokkal tanult együtt. A prágai egyetemen kor­szerű természettudományos ismereteket szerzett és tudatosan edzi a testét. Tanulmányait lezáró itáliai utazásán uralkodósarjnak kijáró gesztusban van része: fogadja a pápa. Nápolyban pedig felkeresi a középkori magyar királyi család emlékeit. Bécsben, a korabeli Európa egyik legfontosabb diplomáciai és nemzetközi központjában több évet töltött. Villars marsall, Franciaország követe már akkor méltányolja, hogy sok nyelven beszél és „józan gondolkozású”. Felesége révén Európa uralkodócsaládjaival került rokonságba. III. Vilmos angol király is se­gítette, hogy elnyerje a Német-római szent Birodalom hercege címét. Nem vadmagyar és nem valami provinciális főrend, nem is érzelmeitől vezérelt fantaszta. Európai államférfi. Kiművelt emberfő. Amikor hazatért, azonnal átlátta hazája helyzetét. Várták vissza – írják jobbágyai –, mint „a száraz föld a vizet”. Megérti a szegények gondjait, magáénak tekinti a feladatot, hogy tenni kell az önálló államiságától megfosztott ország érdekében.

Döntéseiben racionális. A „Beszkidek ormáról a hazába kiáltó, dacos Rákóczi” forrásismeret-hiányban szenvedő histori­kusi fantazmagória. A fiatal Rákóczi nemzetközi tájékozottsága és áttekintő képessége a kor legjobb politikusaiéval vetekszik. Amikor a vármegyék még egymással versengve írják össze vesz­teségeiket a katonaság zsarolásai, a magasra ugratott adók miatt, és a kifizetetlen meg hamis nyugták kötegeivel ostromolják az uralkodót és a kamarákat, a fiatal Rákóczi Európa egészét figyeli. Korán észreveszi a kontinens hatalmi viszonyait felforgató változások előjeleit. Ahhoz nem kellett különösebb tájékozottság, hogy tudja, a gyermektelen spanyol király hamarosan meghal. Évek óta erről beszélt egész Európa. De hogy ezzel a nemzetközi erőviszonyokban gyökeres változás következik be, és az újrarendezés érdekében harcba szállnak a nagyhatalmak, azt még a Burgban is kevesen sejtették. Ha jogos a marginális helyzetbe kerültek látásmódjáról beszélni, akkor fellelhető a racionális ok, hogy innen a Duna-tájról jobban látták: azzal, hogy az oszmánok európai hatalma összeomlott, a Szent Liga csapatai visszafoglalták Magyarország török megszállta területeit, a Habsburg-dinasztia erőfölénybe került, de ez azonnal kétségessé vált, amikor a spanyol örökséget a király a francia házra, XIV. Lajos unokájára hagyta. Amikor 1701-ben egész Európa hadba szállt – a Habsburgok szövetségben a tengeri hatalmakkal a franciák ellen, Svédország és Oroszország pedig az északi-tengeri kereskedelmi hegemóniáért –, Rákóczi a nem­zetközi fejleményeket mérlegelve dönt. Bekapcsolódva a spanyol örökösödési háborúba, nem a fegyverek erejében bízva, hanem az európai hatalmi átrendezés diplomáciai lehetőségeit mérlegelve esélyt látott, hogy Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség államiságát biztosítani lehet.

Állampolitikai írásaiban gyakran felbukkan: „Európa hatalmi egyensúlya.” Már a porosz és a svéd királyhoz küldött követének utasításában kifejti, hogyan lehet megteremteni az európai hatalmi egyensúlyt. „A mostani háborúban akár a franciák, akár a Habsburgok győznek, felborul az európai hatalmi egyensúly”, s ennek újrarendezése csak a kontinens országainak teljes együttesével lehetséges. Ahogy a török időkben két nagyhatalom közé ékelődve mindkettő terjeszkedésére fékezőleg hatott, a Királyság és a Fejedelemség, ha önálló államiságát és szabadságjogait elnyeri, hozzájárul az európai hatalmi egyensúly kialakításához és megőrzéséhez. Koncepciója már jóval a szabadságharc előtt kikristályosodott. Látta, hogy Európa a vesztfáliai békében megszerkesztett elvek jegyében, a török kiűzésével az állandó háborús tűzfészektől megszabadulva, élni akar végre a térség értékeivel. Mindenki kereskedni, indusztriálkodni, gazda­godni akart, Európa békét remélt. A béke pedig nem más, mint az erőviszonyok átrendezése, az egész hatalmi rendszer újjáalakítása.

A szervezkedés idején a francia kormány és a lengyel király számára Bercsényi Miklós gróffal (1665–1725) együtt fogalmazott tervezetei tanúsítják, hogy a térség országaival összefüg­gésben mérlegelte Magyarország lehetőségeit, és helyzetét csak­is nemzetközi garanciákkal látta elrendezhetőnek. Törekvése nem úttörő, hiszen a nemzetközi békerendszerben nagy hagyo­mányai vannak. Minden országnak, a legkisebbeknek is joguk van a békére – hivatkoznak Grotiusra a kor egyensúlyt kereső államférfiai. Rákóczi eszmerendszerében az ország szabadsága és békéje nem önmagáért való, hanem egyetemes rendszer része. Az ország békéje pedig egész Európa számára fontos. Elgondolását tényekre építi. A vesztfáliai békét megszerkesztő or­szágok, azzal, hogy Erdélyt is bevették az Európa nyugalma fe­lett őrködő országok közé, elismerték: a fejedelemség stabilizáló tényező a térségben. Lipót császár pedig megerősítette a törvényt, hogy a békekötésekbe a királyság főméltóságait is bevonják. Ezt a kialakult békerendszert sértette meg a Habsburg–török karlócai megállapodás 1699-ben, ahogy Rákóczinak a „Vi­lág népeihez” intézett kiáltványa, a Recrudescunt azóta sokszor idézett szavai megfogalmazták: „nélkülünk döntöttek rólunk”.

Vajon nem túlzás az európai viszonyok alapján döntő Rákócziról beszélni? Aki kicsit is széttekint a nemzetközi diplomáciai anyagban, vagy felméri a külföldi levéltárak magyar vonatkozású forrásait, tudja, hogy a magyar kérdés jelen volt a nemzetközi politikában, Magyarország részese volt a spanyol örökösödési háborúnak. Német kutató, Karl Ottmar von Aretin mutatta ki nemrég, hogy Rákóczi hadserege mintegy 20 ezer császári katonát kötött le, vont el a nyugati hadszíntérről, és ezzel hathatósan befolyásolta a háború kimenetelét. „Rákóczi kitartása – írja – Franciaország és az európai történelem szempontjából nagy jelentőségű volt… Ha nincs Rákóczi, a francia hegemónia már a 18. század elején összeomlik”. Az angol diplomácia pedig ekkor nyit Közép-Európa keleti térségei felé. Felismerte, hogy a térség török hatalmi szférából kiszakadt országainak nyugalma, szabad fejlődése, kereskedelmi biztonsága számottevő tényező az európai hatalmi egyensúly megteremtésében. Rákóczinak jóformán a háború kirobbanásával egy idő­ben felajánlják, hogy közvetítik a tárgyalásokat és garantálják a megkötendő békét. 1706-ban pedig, amikor a tárgyalások az angol követ és megbízott, George Stepney szerint a Habsburg-kormányzat miatt megszakadnak, a követ kijelenti: „Európa közös ügye látja kárát”.

Rákóczi és kormányzóköre több lehetséges megoldást gondolt végig. Diplomatái, mérlegelve a szomszédos országok történelmi adottságait, alkalmazkodtak a változó erőviszonyokhoz. Máig nem kapta meg a megérdemelt figyelmet a külkapcsolatok egyik kulcsszemélyisége, a pénzembernek is kiváló késmárki polgár, Kray Jakab. Éveken át Rákóczi danckai rezidense volt, s pénzkezelési fegyelmével a polgárosodó Európa értékrendjét testesítette meg. Hat polgárral együtt végezték ki 1709-ben.

Jellemző Rákóczi államának átfogó koncepciójára az Erdélyi Fejedelemség jogairól 1712-ben a diplomata Klement János megfogalmazásában készült írás:

„Feltételezzük, hogy a mostani háborút viselő hatalmak semmit nem kívánnak jobban népeik nyugalmánál egy ilyen véres háború után, és mivel a jövőt is szem előtt tartják, szilárd, tartós és megbonthatatlan békét akarnak létrehozni, melyet az utókor is élvezhet. De az a béke sohasem lesz elég szi­lárd az Erdélyi Fejedelemség visszaállítása nélkül… Több mint egy évszázada tanúi lehetünk az egész német birodalomban, Itáliában, Lotharingiában, Holsteinban, a rajnai őrgrófságban, Pomerániában, Svájcban és több más helyeken, hogy az országok békeszerződés révén visszanyerik teljes függetlenségüket. Olyan országok, amelyekre egyes nagyhatalmak különböző címen, néha egyszerűen a hódítás jogán igényt tartottak. Erdély esete nagyjából ugyanez, ugyanolyan jogok illetik meg. Nem kell-e megtenni az ő érdekében is azt, amit annyi évszázad óta meg szoktunk tenni a többiekért…Attól nem kell félni, hogy visszahelyezve jogaiba ezt a fejedelemséget, az Ausztriai Ház meggyengül, és ezzel az európai erőviszonyok biztosításához szükséges erőviszonyok felborulnak. Éppen ellenkezőleg. Magyarország, mely ily módon garanciát kapna lelkiismereti és politikai szabadságjogainak tiszteletben tartásáról és arról, hogy törvényei szerint kormányozzák, sokkal többel járulna hozzá a császár szükségleteinek biztosításához.”

Mit tartalmaznak a lelkiismereti és politikai szabadságjogok a rendi társadalomban? Ahol a lakosság különböző vallású? Ahol sokféle nyelv, etnikum él együtt, erősen hierarchikus szerkezet­ben, és a magyar nemzettudat mellett más nemzeti tudatok is megfogalmazódnak?

Nagy nehézségek között meghozott rendelkezéseiből általánosan leszűrhető, hogy az ország szabadságát minden rendű és nyelvű lakosának nyugodt, emberhez méltó élet- és fejlődőké­pességét biztosítva képzelte el.

Hadseregében magyar, német, ukrán, szlovák, román katonák szolgáltak. A jól értesült angol követ 1703 őszén azt jelenti Bécsből, hogy Rákóczi testőrségét százhatvan lengyel, százhatvan német lovas, hatszáz német gyalogos és ezerkétszáz magyar alkotja. Szlovák és német szövegek bizonyítják, hogy mindenki saját anyanyelvén tette le az esküt. A fegyvert fogott jobbágykatonák szociális szabadságát biztosító pátensek között vannak szlovák nyelvűek és a rácoknak szólók is. A szabad föld­juttatást, közösségi kiváltságokat biztosító törvények senkit nem rekesztenek ki. A hadsereg testületi szabadságát biztosító intézkedésekben nincsenek nyelvi, etnikai megkülönböztetések. A hadsereg maga választja ki országgyűlési követeit. Sebesültek, rokkantak ellátása, foglyok kiváltása mindenkit egyaránt megillet.

Rákóczi szociális érzékenységét tanúsító dokumentumok már a múlt évszázadban előkerültek. Tömegével idézhetnénk például az Ugocsa vármegyének 1708-ban kiadott fejedelmi rendelkezéshez hasonló szöveget: „az egeket verdeklő panaszok kiknek-kiknek emlékezetiben vadnak, melyhez képest, jóllehet a sokrendbeli teherviselés alatt elalélt szegénységen megesett szívbéli szánakozásunk szerént kívánunk oly utakat s módokat mindenekben követnünk, melyekből napról-napra kiáradó pihenését ki-ki érezhesse.”

Ezek a „szegény megfáradt parasztemberek” gondjait szá­montartó fejedelmi írások rendszerbe illeszkednek. Államhatal­mi szinten, intézményesen kívánta újrarendezni a társadalmi viszonyokat. A szegények terhein a nemesség megadóztatásá­val, s általában a tehetősebbek vagyonát jobban megcélzó, modernebb adórendszer bevezetésével próbált könnyíteni. A szociális ellentétek és társadalmi feszültségek okait igyekezett megszüntetni, nem mindig sikerrel.

Reformjai közül az egyik legjelentősebb, hogy kapcsolatot teremtett a legfelsőbb hatalom és a lakosság legszegényebb rétegei között. Intézményes fórumot nyitott a közkatonák, árvák, özvegyek, jobbágyok, szegények panaszai, kérései meghallgatására. Más államok is kísérleteztek már ilyesmivel. Rákóczi újítása abban rejlett, hogy működött ez a rendszer. Bizalmat terem­tett. Minden panaszt regisztráltak, meghallgattak, elintéztek. Minden panaszos választ kapott. Legtöbbször a fejedelem aláírásával. Rákóczi megszólaltatta az addig néma Magyarországot. Sebesültek, rokkantak, magyar, szlovák, német, rác elesett katonák családjai, jobbágyok és a társadalom perifériájára szorult koldusok egyaránt bizalommal fordulhattak az új magyar állam uralkodójához. Több kötetnyi levél és folyamodvány beszél a névtelen Magyarország áldozatairól: „fél kezemet ellőt­ték”, „öcsémet Budán megnyúzták elevenen”, „öt nagy sebet szenvedtem”, „fél szememet kilőtték”, „magamon esett három lövés, három vágás, az derekamon pallosszúrás”, „a holttestek közt harmadnapig vérben feküdtem”. S arról is, hogy ez a Magyarország neveli a jövőt. A folyamodványok aláírói között: „Takács Györgyné öt árváival, Varga Pálné négy árváival, Marti István Deákné három árváival.” És van bizalma a jövőben: a jobbágy özvegy „Árva Verdi Kis Anna” elmondja, hogy férje azért fogott fegyvert, mert „nem nézvén a maga privátumát, hanem egyedül… a mi megnyomorodott hazánknak békességben való megmaradását.”

Rákóczi reformjainak talán legfontosabb fejezete a vallásügy rendezése volt. Hogyan lehet egy ország belső békéjét megteremteni, ahol városokban és falvakban három, négy egyház templomában a maguk felekezete szerint végzik az istentiszteletet? De az is gyakori, hogy az egyetlen templomért folyik az ádáz harc. Mindenki hordozza magában az elmúlt évtizedek sé­relmeinek és gyűlölködéseinek sajgó sebeit.

Az erdélyi vallásszabadság hagyományait családjától kapta. Környezetében a legkülönbözőbb vallásúak és hitbeli irányzatokat képviselők éltek együtt. Szülei katolikusok, nevelőapja, Thö­köly evangélikus, szűkebb környezetével, tanácsosaival együtt. A család köznemesi hívei, titkárok, jószágigazgatók, ügyvédek többnyire reformátusok, falvaik lakói lelki gondozását szerzetesek, plébánosok, református és evangélikus lelkészek, Márama­rosban görögkeleti pópák látják el, de vannak már közöttük görög katolikusok is. Nagyanyja, majd Thököly és ő maga is zsidó bérlőket foglalkoztatott.

Már fegyverbe szólító kiáltványaiban tiltotta, hogy templomokat verjenek fel. 1704 elején rendelkezésekben tudatta, hogy bármely felekezet szabadon létesíthet iskolákat. A vallásügy ren­dezésének alapelve a lelkiismereti szabadság. Az 1705. évi törvény megállapítja: „Némelyek az… Földesuri Juss alatt az lelkiismereten való uralkodást magoknak tulajdonították: hogy az annakutána semmi szín és kigondolható praetextus alatt ne légyen”, s biztosítják a vallások szabad gyakorlását. Rendezik az együtt élő kisebbségi és többségi vallásúak viszonyát. A templomot a település többsége kapta, de kötelessége, hogy a kisebbségnek új templomot építsen. Ez talán a világon az első kisebbségvédelmi törvény.

A vallásfelekezeti megoszlás sokszor egybe esett a különböző anyanyelvűek és nemzetek csoportjaival. Az egyházak kezében volt az iskola, a nyomda s a külföldi tanulmányokat, kölcsönöket, testi-lelki gondozást ellátó tőke, vagyis alapítványok sora és a szószékről a tájékoztatás. Ez azt jelentette, hogy a vallásszabadság egyben az anyanyelvek s a nemzeti kultúrák fejlődésé­nek szabadságát biztosította.

Az új magyar állam nagy gondot fordított a tájékoztatásra. A 17. század Európában az információ robbanásszerű fejlődésé­nek is az évszázada. Az uralkodók rengeteg pénzt költenek rá, hogy művészi színvonalon és a tömegtájékoztatást szolgáló új­ságokkal és röpiratokkal egyaránt megalkossák önmaguk és kormányuk képeit. A nyomtatott hírközlés üzlet lett: Magyarország és Erdély tájékoztatási hálózata Rákóczi idejében mérhetetlenül archaikus, megosztott. Korszerű anyagi és szervezeti eszközökkel a Habsburg-kormányzat rendelkezett. Ugyanakkor a nemzetközi tájékoztatás már nem ismer országhatárokat. S a publicisták és pamfletírók új fogalmakkal minősítik az eseményeket: „természetjog”, „lelkiismereti szabadság”, a „történelem szükségessége”. Magyarországon a történelmi körülmé­nyekből adódóan a kalendáriumokon kívül a kéziratos hírleve­lek és a törvényesség határain egyensúlyozó hírközpontok látták el a lakosság tájékoztatását. Miként volt ereje és ideje Rákóczinak, hogy annyi gondot és energiát fordított a tájékoztatás korszerűsítésére? Szinte az alapoknál kellett kezdenie. Ezért tá­mogatja az iskolákat, a művelődést, a diákok külföldi tanulmá­nyait. Rendeleteit kinyomtattatja. Felolvastatja a hadseregben és a falvakban, a lakosság nyelvén. A cseh-morva testvérek korábban betiltott egyházának alapításával létesített zsolnai nyomda Rákóczi államának megszilárdulásával folytathatta munkáját. Első kiadványa Rákóczi imája latin és szlovák nyelven. Krmann Dániel (1663–1740) evangélikus szuperintendens közreműködésével kiadott kalendáriuma pedig nemcsak a szabadságharc első kiáltványát, a brezáni kiáltványt közli szlová­kul, hanem a szabadságharc eseményeinek rövid összefoglalását is. Mindez azonban kevés. Rákóczi állama a tájékoztatás intézményeit kívánja megszervezni. Így létrehozza a postahálózatot és kinyomatja az első magyarországi újságot. A magyar újságtervekben felmerül egy ma sem érdektelen, de akkor teljesen újszerű érv: a tájékoztatásnak szolgálnia kell a lakosság mentális egyensúlyát.

Ellenvethető: mindez szép kezdeményezés, terv, de megvalósulatlan. Minderre más, nyugati országoknak – vagy ahogyan megfogalmazták, „a kincses békét élvező” országoknak – em­beröltőnyi idő kellett. Rákóczi államának alig nyolc, háborúban eltöltött év jutott.

Nyilvánvaló, a történelem: folyamat. Alternatívák harca, évszázadokon át nyomon követhető. Rákóczi Udvari Tanácsának tagjai segítik például Bél Mátyást (1684–1749), hogy megalkossa a 18. század nagy művét, Magyarország viszonyait leíró összefoglalását. S ebben mint a karsztvidékek búvópatakjai törnek felszínre Rákóczi államának értékei. Ezen a tájon talán a legfon­tosabb például az emberek együttélési képessége és együttélési szokásainak fenntartása: „A veszprémi püspök apró falucskáját katolikus, református és lutheránus vallásúak vegyesen lakják… egyetértésben.” Nagyszombat „a zsidókat tolerálta… a város polgárai nem egy nemzethez tartoznak. Magyarok, németek, szlovákok körülbelül azonos arányban vannak… kölcsönös egyetértéssel óvják a szomszédság jogait.”

Uralkodói felelősség, európai látásmód, szociális érzékenység, műveltség, tolerancia, s a nemzeteket felnőttnek tekintő tájékoztatás. Akkor ezek voltak a folytathatóság feltételei. Ezekről ma azt mondjuk: polgári értékek. És nagyon hiányoznak.

„Azok nevezetesek és nagyok …kiket maradékok is nagyokká és dicsőségesekké tesznek.” A kassai gyászbeszédben 1681-ben elhangzott szavak ma azt sugallják, hogy a Rákóczi-kultusz ak­kor lesz korszerű kultúra-teremtő, ha visszanyeri eredeti törté­nelmi tartalmát. Akkor ösztönözhet ezen a tájon minden népet és nemzetet közös megújulásra, ha kilép szűk határai közül.

fenti kép | Mednyánszky László: Vaskapu