RUTINMŰTÉT

A meditáció éjszakája

december 13–14.

Minden rendben. A holmi összecsomagolva. Éjfél elmúlt. Csend van a szobámban, békesség. Talán megnyugvás is beköltözik erre a pár órára. Este hétkor telefonált Haán főorvos. Tárgyszerű, higgadt, nem lelkesítő, nem animátor. Nincs a szavaiban semmi frázis, a hatásában semmi drogszerű. Volt egy fontos megjegyzése. ,,Váratlan fejlemények, komplikációk felléphetnek. Dehát ezért vagyunk mi, hogy amit lehet, előre lássunk, és felkészüljünk a váratlanra.”

az előre sejthető szenvedés

A karosszékemben ülök, és meditálok. Nem lehet tagadni, van bennem szorongás. Mitől? Úgy érzem, nem annyira a várható, az előre látható fájdalmaktól. Nem, hiszen az előre sejthető szenvedés elviselhető, s ha elviselhető, akkor tudatosan is csökkenthető. A szorongás, gondolom, a bizonytalanságból árad. Valóban minimális a rizikó? S ha csekély is a matematikai valószínűség, jól döntöttem-e? Egyáltalán, kellett-e döntenem? Tényleg beteg vagyok?

Nem egyszerű kérdés, kerek igennel vagy nemmel nem megválaszolható. A szó mindennapi, influenzás értelmében nem vagyok betegállományba vehető beteg. Dolgozom, futok, loholok, telefonálok, és még sok energiával, fantáziával szövögetem azt a színes fonált. De belém telepedett, az ereimbe, a szívembe a betegség alapszövete: a mész. A potenciális betegség benn fészkel a meszes érfalakban, a koszorúér szűkületeiben, a fenyegető elzáródásokban. Az igazi, a nehezen, vagy a már nem kivédhető betegség mindennapos jelenvalóság lett bennem. A döntés mégsem egyértelmű. Néhány hónapja, aggódó baráti intésre, hogy lassítsak, műveljem a kertecskét is, még hetykén válaszoltam: inkább akár csak egy-két évig a megszokott öreg gúnya, a vibráló életstílus, mint tíz-húsz évi eltunyulás a békés háztájiban… Úgy látszik, a kihívó alternatíván kívül akadt tertium: az operáció. Mi is vitt rá? A kutató ösztön, az igazság megismerésének vágya? A katéterezés lesújtó eredménye? Vagy talán a ragaszkodás az utópiához, a Duna-táji megbékéléshez?

Kutató voltam, kíváncsi, vállalkozó, az elengedhetetlen racionalitással és kalandorsággal megáldva. Szellemi hajszálgyökereim a próféták népéhez s a racionális prófécia évezredes hagyományához kötnek. Értelmiségi alkatom a racionális protestáns etikával, a szabad szellemi vállalkozás fajtájával rokonít. Meggondolva és megfontolva az állandósuló veszélytudatban, sőt betegségtudatban töltendő félélet, vagy egy kis rizikóval járó – bár súlyos – műtét alternatíváját, én másképpen nem dönthettem.

Éjfél múlt. A kedves fotelomban üldögélek. Előttem négyszögletű asztal, körülötte kisebb fotelok, polcok, székek, tele könyvvel, irattal, kész és félkész tanulmányokkal, rendezetlen levelek garmadájával – az élet értékeivel és hordalékával. Az enyémek. Holnap, azaz már nyolc óra múlva, hivatalosan bejegyzett beteg leszek, a test és a gyógyító intézmény foglya. A kezelés tárgya. – Búcsúzol? Nem, nem búcsúzom, nem érzékenyülök el ezen az éjszakai meditáción. De megborzaszt a kórház üzemszerűsége, az önkéntes vállalással csak kevéssé enyhített fogsága. Riaszt a személyiség intézményesített – bár fehér köpennyel és sok jóakarattal fedett – redukciója, amely rövid idő alatt önredukcióvá, az esetté válás és a fogsághierarchia elfogadásává válik.

Egyszer csak fel kell kelni a fotelból. Lemosakodni, aludni. Vár a kórház, komoran, szenvtelenül, mégis reményesen. Haán, Keltai, Hoffmann, orvosok, nővérek, műtősök. Én is várom őket. Bizonyára jobb, ha személytelen eset leszek, csak így térhetek meg ismét magamhoz. Holnaptól minden fehér, zöld és színtelen lesz. Műtőágyak, forgatható ágyak, ócska priccsek. Mélabús hangtalan, harsány epikus, nyűgös és kedves szobatársak.

Bárcsak alhatnék most jó hat órát. Vagy inkább: harminchat órát.

A felvétel

december 14.

A decemberi éj lassan derengett. Kezdetben minden simán, rendben ment. Pontosan 7.20-ra megjött a City taxi. 7.55-kor érkeztünk a Kardiológiai Intézethez, (ami a reggeli csúcsforgalomban igen jó teljesítmény). A 7. emeleten már várt Erzsi főnővér, gyorsan, ügyesen levett hat ampulla vért. Eddig tartott, aztán megkavarodott a menetrend. Ágyam nem volt, nővér, orvos sehol. Leültünk a keresztfolyosóra, a kényelmetlen látogatószékekre, és vártunk a sorsunkra.

antisztoikus türelmetlenséggel

Kati – alkalmasint a cigarettatilalom okán – a rá cseppet sem jellemző antisztoikus türelmetlenséggel, én a nem-erényem türelemmel üldögéltünk. Nem rossz, mondottam, ha az ember olykor megszabadul az egyéniség elviselhetetlen súlyától. Itt egy vagy a sok beteg között, sőt egyelőre csak egy ágytalan betegjelölt. Lehet, hogy ez az énvesztés dehumanizáló, mégsem deprimáló. Kellemes kényelem keveredik a monoton várakozás türelmetlenségéhez: szabadulás a felelősségtől. A lét felelőtlen könnyűsége.

Fél tízkor jutottam ágyhoz, egy ötágyasban. Rögtön jött az osztályos orvosnő vizitre, de éppen mire hozzám jutott, elhívták. Betegjelölti státusom egyelőre nem változott, a szobatársak sem fordítottak rám figyelmet. Próbáltam olvasni, reggeli újságot, tanulmányt. Semmi sem ment. Nagy a zaj és a rendezetlenség. A zaj egyik oka a WC volt, amely szakadatlanul zubogott. Jobb dolgom nem lévén, megnéztem. Pont olyan szerkezet, mint az otthoni. Nem nagy kunszt leszerelni a tetejét. Rögtön kiderül: az úszóka leszakadt, a csavarmenete eltörött. Ideiglenesen vissza lehet nyomni a furatába, de ez csak a következő lehúzásig fog tartani. Sebaj, a zubogás megszűnt. Ováció fogad a szobában: végre egy szerelő! Szerényen szabadkozom: nem vagyok én igazi szakember, csak afféle kontár. A beszélgetés megindul. Mellettem mérnök, technikus-tanár. Művelt ember. Eligazít a kórházi rend, az élet és a hit dolgaiban. Rám fér. Aztán megjön a főorvosnő is, dr. Fehér Anna. Derűt és bizalmat áraszt. Több kínzás ma nem lesz, biztat. Csak pihenjen, és ne gondoljon másra. Próbálgatom, nem is olyan nehéz. Délután röpke álom is elnyom. Amikor Kati négytájt újra bejön, éppen szundítok.

A felkészítés I.

Késő délutántól felgyorsultak és célracionálisan rendeződtek az események. Személyesen vizitált meg a főorvosnő, és rendre elmagyarázta a teendőket. Négy óra után szilárd táplálékot már ne fogyasszak, folyadékot, kiváltképpen teát akár éjfélig is. (Tapasztalatom szerint a magyar kórházakban talán kegyeletből, talán megszokásból, vagy talán analógiás alapon teának nevezik azt a sárgásbarna, édeskés folyadékot, amelynek sem genetikusan, sem funkcionálisan semmi köze sincs e névhez: a nemes italnak sem rokona, sem ismerőse.) Kora este jön majd a purgálás, a borotválás, a lefürdés. Legjobb, ha utána lefekszik, mondta a főorvosnő, és megpróbál aludni. A nyugalom, a lelki készség fontos feltétele a gyógyulásnak.

Fél hatkor csakugyan megjelent a délutános nővér a megfelelő felszereléssel. A beöntés olyan frenetikusan sikerült, hogy a hullámszerűen bekövetkező purgálás bizonyára fényesre tisztította az altáji régiókat. Ezután hamarosan feltűnt a borbély. Vidám fickó, zsilettel, új pengével, lepedővel, nem titkolt nagy szakértelemmel és fontosságtudattal. Először leborotválta a bal lábam belső részét a bokától a felsőcombig, azután – a biztonság kedvéért – ugyanígy a jobb lábamat is. Majd a mellszőrt távolította el (ennél a műveletnél húzott a penge, talán még kezdő voltam e sajátos testrész kozmetikázásában). A szerény honoráriumot sok elismeréssel toldottam meg, biztosítva a fiatal művészt, hogy tevékenysége az operáció sikerének lényeges előfeltétele.

triviális műveletek

A triviális műveleteket a lefürdés követte. Amikor a steril lepedőt, a fertőtlenítő szappant és a hálóinget kezembe kaptam, és megindultam a fürdőszoba felé, akkor villant fel a gangeszi fürdés, az őskeresztelés, a zsidó rituális fürdő képe, akkor éreztem először: egy szent aktus részese, kiválasztottja vagyok. Ebben a tudatban bújtam bele a csipkével szegélyezett női hálóingbe, és vissza az ágyba, amelynek lepedőjét, párnáját ugyancsak újrahúzták. Minden tiszta, minden steril volt rajtam és körülöttem: tisztátlan tárgyat vagy személyt nem érinthettem.

A felkészítés II.

Este keresett fel az altatóorvos, dr. Soltész Beáta. Közölte, hogy kora reggel, egy órával a műtét előtt kapok majd egy nyugtató-kábító injekciót. Szállítókocsival visznek fel a műtőig. Ott ő veszi át az altatást. – Honnan tudja a doktornő, hogy mikor alszom el? – Egyrészt műszer jelzi, másrészt beszélek önhöz, és rögtön látom, ha már nem válaszol. – És az elalvás zuhanásszerű lesz? – Nem, válaszolta, észre sem fogja venni. Elalváskor illesztjük bele a légcsövébe az altatócsövet, ez benn marad végig, még az operáció után is néhány óráig. – Ne ijedjen meg, ha felébred, és nem tud beszélni. A szájában lesz még az altatócső. Csak a kezével intsen a nővérnek. – Hát holnapig – nyugalmat, jó alvást.

Az aneszteziológust hamarosan a sebész főorvos váltotta fel. Haán doktor röviden vázolta a műtét lefolyását, begyakorolt műveleteit – nem hallgatva el a komplikációk és veszélyek lehetőségét sem. A hangsúlyt az érbeültetésre, az áthidalásokra helyezte. Az egyik probléma az, hogy sikerül-e a jobb oldali koszorúér elzáródását áthidalni. Ha ugyanis az elzáródás alatt az ér nagyon elszűkül, akkor már nem lehet bekötni az újat. Az is gondot okoz, ha az alsó szakasz nem a szívfalon fut, hanem bebújik az izmok közé. A legnagyobb gondot azonban az aorta okozhatja, mondta, ha néhány centiméter mélyen el van meszesedve. Az aortát ugyanis az áthidalások felett erősen le kell szorítani, közel egy óra hosszat. Ha ilyenkor az elmeszesedett érfalból letörik egy darabka, és elszabadul… hát akkor alig kontrollálható a vándorútja…

A végén egy szabványnyomtatványon aláíratta hozzájárulásomat az operációhoz, ami talán hivatalos jelleget adhatott volna a tájékoztatásnak, ha Haán doktoron nem érződött volna valami emelkedettség. Beszélgetésünk pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem a sok-közül-egy esetnek tart, nem köznapi betegnek. Dehát minek, kiemelt páciensnek, professzornak? Rokonszellemű értelmiséginek?

Amint emlékeimből már eddig is felsejlett, ezen az ünnepi előestén valóban nem eset, nem beteg voltam, hanem áldozat. Ezt a különös azonosulást a felkészítés addigi technikai műveletei éppúgy alátámasztották, mint a hangulata. Ezúttal nem egy sérv bestoppolásáról, egy mandula kivételéről volt szó, hanem magáról az életről. Túlfűtöttség vagy heroizálás, lehet, de úgy éreztem, magamat ajánlom fel egy modern számítógépes oltáron – az életért, a továbbélés lehetőségéért. Ezt az érzést erősítették bennem Haán doktor szavai, vagy inkább: egész magatartása. Volt benne valami – talán komolyság, talán elhivatottság – (sokáig kerestem a megfelelő szót, amelyet csak két hét múltán a műtő termében, egy különös helyszínelésen találtam meg, a szót, amely pontosan kifejezi a tárgyi szakszerűségen és hivatali kötelezettségen túlmutató metaracionális ihletettséget). Nagyon valószínű, hogy ő, a sebész is tudta, nem beteget, hanem áldozatot készít fel az aktusra.

íratlan liturgia

És végül a szobatársak. Ők ihletettség és megilletődöttség nélkül, de együttérzéssel kísérték, segítették a felkészítést. Elmondták saját operációjuk élményeit, főként csodás elemeit, sosem feledkezve meg a fájdalmak és kínok – az áldozat – eredményességéről. Tanácsokat is adtak, útravalót, egy íratlan liturgia isten-tudja-honnan ismert szabályai szerint.

E különös nap eseményeire emlékezve, ,,A felkészítés” címet adtam. Most, a végén változtatnom kell rajta. Az alfejezet pontos címe: Az áldozat felkészítése.

*

Az ,,áldozat” egyébként, miután jó adag altatót vett be, viszonylag nyugodtan, szorongásos álmok nélkül, reggel hatig aludt. Akkor költötték. Kis szükséglet, kis mosdás, kis szorongás. Hétkor kaptam az előre jelzett nyugtató-kábító injekciót. A szúrást észleltem, de már nem éreztem. Még nagy erővel próbáltam figyelni, mert elhatároztam, hogy ameddig csak lehet, őrzöm a tudatom szuverenitását. De az az igazság, hogy a továbbiakra nem emlékszem. Pedig kisvártatva tolókocsira tettek, és állítólag még válaszoltam az altatóorvosnak – én már semmire, de semmire nem emlékszem.

Az ébredés

december 15–16.

Sötét volt, akár éjfél is lehetett, amikor – a valóságban nyolckor – jó hat órával a műtét után ébredeztem. Enyhe kábultság a fejemben, de semmi szédülés, semmi hányinger. Még operáció előtt kikérdeztem a betegtársakat, hogyan tértek magukhoz? Úgy látszik, az ébredés fokozatos és változatos. Sokan rosszulléttel ébredeztek, zöld gömbök cikáztak, aztán fehér, zúzmarás köd lebegett előttük. Volt, aki repülésből zuhant le, mások egy álló napig kábultan feküdtek, senkit-semmit nem ismertek meg. A legtöbben erős szomjúságot éreztek, vizet kívántak, és több szakaszban tértek magukhoz. Úgy látszik, én ehhez a típushoz tartozom. Valóban, vizet szerettem volna. Fiatal nővér hajolt fölém: túl van az operáción. Most ébred… Nem tudtam megszólalni. Bágyadtan integettem. Ő vizet csepegtetett betömött szám szélére. És már zuhantam is vissza a legmélyebb álomba. Csak akkor hullott rám valami nem rémítő, de nyugtalan álom: operálnak. Szűk lócán fekszem, mozdulatlanul, körülöttem zöldköpenyesek. Vágnak, nyírnak, de semmi fájdalmat sem érzek. Aztán gurítanak.

Aztán semmi. Hajnali kettőkor ébredtem újra. Ekkor több vizet kaphattam, mert nem kínzott a szomjúság. Reggel kedves kéz simogatta meg az arcomat: Fehér doktornő volt, az első látogató, akit felismertem. Nem emlékszem, ki tette, de ekkor vették ki a számból az altatócsövet. Hiába, egy hang sem jött ki a torkomon. Csak lassan, órák múlva tértem magamhoz, kezdtem valamit motyogni, különös kappanhangon. Ekkor észleltem, hogy a sebészeti intenzíven fekszem, gépek, csövek között, összekötözve. Végre szívószálon néhány kortyocskát kaptam abból a folyadékból, amely bár sem rokona, sem ismerőse nem volt a teának, mégis jólesett, hűsített, oltott. Különösebb fájdalmat nem éreztem. A seb sem fájt, akkor sem, amikor Haán doktor bekötözte. Jött még Hoffmann Artúr, és ragyogó arccal jelentette: minden nagyszerűen ment. A sűrűn látogató orvosok, az állandóan felügyelő nővér, az ereimbe szivárgó fájdalomcsillapítók az utóálom kavargó képeit retusálták.

A leltár

december 16.

Egy nappal az operáció után. Hiába erőltetem, nem emlékszem. Csak a jelen pillanat van, infúziókkal, kötésekkel, sebekkel. Nem lévén jobb dolgom, gyorsleltárt készítek. Lássuk. A végtagjaim megvannak. Igaz, a bal lábon bokától egészen a felső combig húzódó, méteres vágott seb, jelenleg bekötözve, befáslizva. A mellemen a szegycsont felett jó 20 centis hosszanti vágás, és számos haránt húzódó fájás. A mellkas alsó részéből három dréncső ágaskodik. A szív felett egy vékony szál drót, mintha ilyen öreg szívből már csak drót virulna. Ám ez a drót csupán szerény antenna volt, az ideiglenes pacemakeré.

valóságos műtárgy

Mindkét kezemen, karomon és a nyakamban beépített tűk, kanülök bújnak meg, hozzájuk csatlakoznak az infúziós csövek. Szakadatlanul csepeg belém a sós víz, hogy ki ne szikkadjak. Nem is lenne illő ez egy sebészeti műalkotáshoz. Ezt az állapotot, gondolom a leltározás végén, meg kell becsülni. Nemcsak hogy jól érzem magam, komolyan semmi részem sem fáj, de valóságos műtárgy lettem, amelynek csodájára járnak a beavatottak.

Tehát kész, és csaknem hiánytalan a leltár, ha darabszám, kvantitatíve regisztráljuk. De vajon milyen lesz a generálozott szív? Mint a régi volt, vagy jobb, mésztelenítettebb, lágyabb? Ne kérdezd! Legyen elég, hogy az őszi áldozatot kegyesen fogadták, és új szívvel jutalmazták. Legyen elég, hogy a színek, formák, hőmérsékletek, nyomások, érzékelések, érzelmek és gondolatok ama sajátos együttese, amelyet énnek neveztem, vagyis Hanák Péter túlélte a fűrészelést, a szív és tüdő megállítását, a koszorúér-felújítást. Örülj, hogy egyben vagy, éber, és nagyon szomjas.

Rövid meditáció az ars historicáról

Akárhogyan forgatom is az eddigi oldalakat, egyre jobban zavar az időrend megszakadása: a fő esemény hiánya. Hiába a tökéletes alibi, a mélyaltatás, a teljes amnézia, ettől a történet, ezúttal a memoár, még hiányos marad. Mintha a waterlooi csata krónikása éppen a döntő ütközet előtt elájult volna. Akárcsak a természet, a történelem is borzad a vákuumtól, hiszen dimenziója a szakadatlanul hömpölygő idő, anyaga a mozgás, a változás. A történész nem tud mit kezdeni az álló idővel, a kitöltetlen, üres térrel, és nem hagyja nyugodni, ha az időrend kontinuumának láncából egy-két szem kihullik.

Ilyen esetben az író megnyergeli fantáziáját, és elkalandozik a kitöltetlen terek képzeleterdejében. A régész kombinálni kezd, egy cserépből rekonstruálja a vázát, a vázából a kultúrát. A történészt azonban köti a diszciplína – szakma és fegyelem –, és hiteles forrást keres: okmányt, jelentést, a szemtanú beszámolóját, vagy akár egy rajzot, képet, egy parányi adatot. Én előbb átnéztem a sebészeti zárójelentést, s minthogy nem igazából értettem, megkértem Haán doktort, magyarázza el egyszerűbben, a laikus számára, az operáció lefolyását. Az ő szavait próbálom most visszaadni.

A műtét

A műtét nem a műtőben kezdődik, hanem gondos előkészületek előzik meg, amelyek, ugye, már előző este megindulnak, és másnap a műtő első előszobájában folytatódnak. Ide tolják be a beteget, itt újra lemossák fertőtlenítő folyadékkal, és átteszik a műtőasztalra. A következő helyiség valóban átmenet a műtőhöz, találóan zsilipszobának nevezik. Itt öltözik át a csapat, itt veti le külvilági ruháját, cipőjét, és ölti fel a zöld köpenyt, a maszkot, a sapkát. A zsilipszobából csak steril zöldben, kézfertőtlenítés után lehet kilépni. Ezután jön végül a harmadik, a műtő melletti kis előszoba, ahol az operáló csapat steril kesztyűt húz, és bemosdik.

Maga a műtét az altatással kezdődik. Ezt mindent tudó és mindent figyelő gép végzi, a gépet pedig a nála is többet tudó orvos ellenőrzi. Ő először is a kanülöket (a beépített ,,konnektorokat”) helyezi el a nyakon és a karon – ezek közvetítik majd a lényeges információkat a monitorhoz. Ha minden rendben, akkor az orvos óvatosan beilleszti az altatótubust (csövet) a légcsőbe, és bekapcsolja az altatógépet. Az altatás mélysége a monitoron kivetített pulzusszámból, vérnyomásból ellenőrizhető. A gép és az orvos együttese az altatás optimumát produkálja. – Ezután párhuzamosan két művelet kezdődik: a bal lábon a felületi véna kioperálása, a mellékerek elkötése, a fő fronton pedig a mellkas felmetszése, a szegycsont kettéfűrészelése, és a bordák kétirányú széthúzásával a mellkas feltárása. Ezt követi a szívburoké, ami által a koszorúerek közvetlenül vizsgálhatóvá válnak.

különleges művelet

Elérkezett az ideje a motorikus pumpa beindításának: ő fogja a szívet helyettesíteni a nagy vérkör mozgatásában, hogy a vér az operáció alatt is eljusson minden szervhez, biztosítva az egész test oxigenizációját. A pumpát igen gondosan kell beállítani, hogy pontosan szimulálja az operált szív működésének paramétereit: a pulzust, a ritmust, a vérnyomást. A pumpa beszabályozásakor megkezdődik a test fokozatos lehűtése 25 fokra. Ezáltal kevesebb oxigént igényel, és kevésbé vérzékeny. Ezután különleges művelet kezdődik, utólag hallva-olvasva is csodálatos és elborzasztó: a szív lehűtése 8 fokra, és kálium injektálással való megállítása – miután a tüdő működését már korábban megszüntették. Ekkor kezdődhet az áthidalás. Az aortát csaknem egy óra hosszat leszorítják. A sebész a mozdulatlan szívet megemeli, a tenyerén tartja, hozzáilleszti a kiszabott érdarabokat. Ha jól passzolnak, bevarrja őket a koszorúerekbe. Az én esetemben a legfőbb gondot a jobb koszorúér áthidalása okozta. Ez tökéletesen sikerült egy kb. 20 centis vénadarabbal, amelyet a sebész a szívhez körkörösen illesztve épített be az elzáródás alatti részbe. Az áthidalások ugyancsak egy jó órát vettek igénybe. (A bal lábból kivett főeret csaknem teljes egészében felhasználták.) A bevarrás végén indul meg a lassú felmelegítés, majd a „leszoktatás” a pumpáról. Ha a szívizom jól működik, ha a pulzus és a ritmus helyreáll, akkor kezdődik meg a „tereprendezés”: a dréncsövek, a pacemaker elhelyezése, a mellcsont összedrótozása, és végül a felvágott mellbőr összevarrása. Ekkor az előzetesen már betelepített kanülökbe bekapcsolják az infúziókat – és kész.

Mindössze hat órát tartott. A műtétet végző csapat állt a vezető főorvosból, két orvos asszisztensből, az altató főorvosból és asszisztenséből, a motor kezelőjéből, a főműtősből és segédeiből.

A műtő

december 29.

Ennyi volt a szakszerű magyarázat. Utána még egy különös élmény jutott osztályrészemül: Haán doktor megmutatta a műtőket. A bejutás stációiról már szóltam. Említettem, hogy a zsilipszobából, aki átvedlett, a műtőfolyosóra jut. Itt helyezkednek el logikus rendben a kötszerek, a gyógyszerek, a műszerek, a sterilizálók, a műtőasztalok. Innen juthatni a beöltöző-bemosdó helyiségbe. E kisebb helyiségeket és a folyosót automatikával nyíló-záró érckapuk választják el magától a műtőtől. Bírnia kell tehát a kulcsot, tudnia a varázsszót annak, aki be akar lépni.

A műtőbe, ahova két hete vittek, most vendégként, saját lábamon léphettem be. Közepes méretű, de tágas-téres helyiség. (Alapterülete 54 m², magassága 5 m, egész térfogata tehát 270 m³). Itt minden ragyog, minden fénylik. A középen a műtőasztal, szolgálaton kívül csupán egy minden irányban mozgatható fémtengely. Műtétkor erre emelik rá az asztalt a beteggel, amint a műtét végén az asztallal együtt viszik is ki. Mellette áll a computerrel vezérelt, csodálatos altatógép és monitor-rendszer. Emellett helyezkedik el a szívmotor, a pumpa. Minthogy az operáló sebész rendszerint a betegtől jobbra áll, pontosan vele szemben van felfüggesztve egy másik monitor, hogy több vetületben láthassa a jelzéseket. A műtőasztalra háromkarú, mozgatható reflektor borul, kissé védve és erősen megvilágítva az operáció színterét.

A termet impozáns klímaberendezés veszi körül. A mennyezet kazettáin át áramlik be a kondicionált, tisztított levegő, és frissítő körforgásban a padló fölött hagyja el a műtőt. Maga a tetőzet egyenes, de vannak kupolásan kiképzett megoldások is. (A kupolatetőben foglalnak helyet a medikusok, a vendégek.) Ez a 270 m³-nyi terem a modern technika dísze: teljes berendezésében és elrendezésében a maximális sterilitás, racionalitás, funkcionalitás valósul meg.

a profán térből a szentélybe

Hiányos lenne azonban ez a leírás, hűvösen racionális és sterilen szakszerű, ha csupán a racionalitást és a sterilitást venné figyelembe, és mellőzné a nem látható, de érzékelhető hangulatot: a hely szellemét. A modern tudomány és a technika csodálatánál megrekedne a látogató, ha nem érintette volna meg a helyiség szakrális és a célracionálisan rendezett tevékenységek rituális karaktere. Már a zsilipszoba bemutatásakor is kimaradt egy fontos mozzanat: itt nemcsak a külvilági ruháját, cipőjét veti le az ember, hanem a kinti gondjait, gondolatait is, és megváltozik a lelki diszpozíciója. Tudták már a reneszánsz mesterek, Palladio megfogalmazta, Pietro da Cortona pedig művészi formába öntötte a gondolatot, hogy a hívőnek nem szabad közvetlenül a profán térből a szentélybe lépnie. Előtéren, vesztibülön kell lassan áthaladnia, le kell vetnie külvilági habitusát, hogy tiszta lélekkel léphessen a megszentelt helyre.

Amikor aztán az orvos beöltözve-bemosakodva belép a műtőbe, a feladat átgondolásához, a felelősségérzethez egyfajta emelkedettség is társul, amelyet áhítatnak is lehet nevezni. (Ezt a szót használta Haán főorvos is, és ugyanez jutott eszembe nekem is.) Ez a hely, ahol állsz, gondoltam, nemcsak a tudományos szakszerűség műhelye, hanem szent hely, életek, sorsok jobbulásának és romlásának helye. Felpillantva a mennyezet légszűrő kazettáira, egy pillanatra a másik zseni, Francesco Borromini római San Carlójának ovális kupolája és különleges stukkóhálózata villant fel, amely ugyancsak a jobb akusztikát és szellőzést szolgálja.

Hogy a műtő szakrális tér, hogy az orvos karizmatikus személy, és a műtét kultikus cselekmény is, nem erőltetett, történetietlen metafora. Az ember nem vegetatív szinten éli, hanem stilizálja, díszíti is az életét. A nagy fordulópontokat, a transzcendens állapotokat szakralizálja, amint az ismétlődő, fontos tevékenységeket ritualizálja. Egészen egyszerűen, közhelyszerűen kifejezve: a gyógyításhoz és a gyógyuláshoz nemcsak füvekre, vizekre és erős antibiotikumokra van szükség, hanem hitre és bizalomra is.

Meditáció a medicináról

A medicina mint szaktudomány a felvilágosult Ráció korában emelkedett ki a népi kuruzslásból, a céhes ignoranciából, és vált a 19. század ünnepelt tudományává. Ezzel karöltve az orvos is elvált a sámántól, a kuruzslótól, és korábban sosem élvezett presztízst, sőt újra karizmatikus erőt nyert. Kétségtelenül hasonló folyamat a többi tudományban is lezajlott: ugyanebben a korban szabadult fel a filozófia a teológia szolgaságából, és szabadult el a filozófiától a nagyreményű pszichológia. Ugyancsak nagyívű, tündöklő pályát futott be Kopernikusztól és Galileitől Newtonig és tőle Maxwellig, Einsteinig a fizika is: a bebizonyosodás, a kétségbevonás, az új és még újabb rendszerek alkotásának útját. Egyetlen tudomány sem vetekedhetett azonban a medicinával, egyetlen szakmai rend sem az orvosok tekintélyével.

A medicina ugyanis különleges helyet foglalt el a szekularizált, nagyvárosi középosztály értékrendjében, amely egyre többre értékelte a higiéniát, az egészséges életet és magát az életet. Az indifferens vagy csak formálisan vallásos polgárság, értelmiség, sőt a munkásság nagy része is új, szekularizált vallásra lelt az orvostudományban, amelynek vívmányai elkápráztatták a múlt század polgárát, megerősítették racionális haladáshitét. Az orvostudomány képes volt száműzni a mágiát, exorcizálni a babonás hiedelmeket, kiszorítani, legalábbis a nagyvárosok szokáskultúrájából, a kuruzslást, de egyre nem volt képes: nem tudta legyőzni a halálfélelmet. Ez az irracionális félelem – vagy nevezzük életösztönnek – most már más szinten, más ismeretelméleti alapokon, újra misztifikálta a medicina tudományát és képviselőit. Ehhez járult, hogy az orvosi kar sok mindenben hasonlított a papi rendhez: a gyógyítás karizmája lengte körül. Elkülönözte a közembertől a laikus számára érthetetlen szaknyelve, szertartásai, szimbólumai, a titok tudása, amit az orvosok jó része tudatosan is terjesztett magáról.

a misztikum lehámlott

Dehát hol húzódnak a racionális tudományossággal egybemosódó modern misztika és a belőle építkező új misztérium birodalmának határai? A kérdés annál is inkább jogosult, mert a határok változnak. Hajdan titokzatos kórokról, az infernális lepráról, a vérbajról vagy a romantikus tüdőbajról a misztikum lehámlott. A kutató tudomány pedig új, csodás, és egyelőre csak hittel és hipotézissel magyarázható jelenségekre bukkant. Ugyanakkor a köznapi praxisban a hitet, a misztikumot az üzletiesség és a bürokratizmus betonfalai nyelik el. A medicina professzionalizálása olyan társadalomban következett be, amelynek mozgató elve a tőkés szabad verseny, az üzlet, a haszon volt. A business megtartotta ugyan reklámnak a karizmát, a szertartást, a titokzatosságot, de rombolta a mögöttük élő hitet, az áhítatot, az emberi élet iránti alázatot. Az orvos businessman Hippokratészról legfeljebb annyit tudott, hogy görög bölcs, félig-meddig mitológiai alak volt.

A világ kevésbé merkantilizált régióiban a medicinába a bürokratizmus hatolt be, különösen a szocialista rendszerek idején. A beteg itt is kóresetté személytelenedett. Az áldozat megmentésének hite, a gyógyítás szakrális jellege jócskán megkopott anélkül, hogy a burkolt üzletiességet száműzte volna.

Hol húzódik tehát a határ, ismételném meg a fenti kérdést? Feltételezem, hogy ott, ahol a medicina túllép az egyes szervek, a lokális és átmeneti meghibásodások javításán, és eljut a lét és nemlét közti transzcendencia küszöbéhez, ahol az élet a maga testi-lelki egységében, totalitásában kerül kockára, ahol a gyógyításnak a halál az alternatívája. Ilyen esetekben az üzleti érdek s haszon másodrendűvé válik, s a kórlap személytelen adataiból megelevenedik az ember, az egyszeri, a saját arcú, akiért most a technika, a racionalitás, a tudományosság és a gyógyító hit egységes ethoszban fog össze. Azt hiszem, ebben rejlik a mai humánus medicina nem lebecsülhető és nem mellőzhető szakralitása.

A látogatás véget ért. Alkonyodott. Készülődtem már hazafelé. Egy búcsúpillantás a kettes műtőre: csodálattal a technikai kiválóság, áhítattal a szakralitás megőrzése iránt, hálával a megmaradás miatt. Ha néhány napra kóreset lettem is, de egyedi eset maradtam: kegyesen fogadott áldozat.

Visszaesések

december 18–22.

Az első napok viszonylag jó közérzete csak addig tartott, amíg a kábítás, utána megromlott. A sebészeti osztályra visszakerülve, nemcsak a fizikai közérzet, de a kedély és a hangulat is erősen hullámzott. 18-án mellkasi fájdalmakra ébredtem, sajgott a lábseb, a bordák is panaszosan reagáltak a hajdani kínvallatásnak is beillő tortúrára. Étvágyam semmi, gyomorfájás és állandó puffadás kínzott. A gyógyulás reménytelenül távolinak és valószínűtlennek látszott. Magamba roskadtan, szótlanul feküdtem, még a délutáni családi látogatás sem vidított fel.

Ezekben a napokban jelentkeztek a várható, előre jelzett tünetek és panaszok. Először is felerősödtek a légzési nehézségek, a vizenyő okozta köhögés, amely ugyancsak megkínozta a sérült bordákat, és a vállcsontig, a lapockáig kisugárzott. Roppant érzékennyé vált a bőröm az operált területeken, különösen a mellemen, ahol a főbb idegeket átvágták. A trikó és a takaró érintése is zavart, a kézzel érintést, a sztetoszkópot, a mosdatást egyszerűen nem tudtam elviselni. Aztán megváltozott a hangom, legalább egy terccel magasabb lett, nyávogó, számomra idegen és zavaró kappanhang. Talán az altatócső sértette meg, mondták, vagy a kimerültség gyengítette el a hangszálakat. Majd rendbe jön ez is, minden. De a nyomott napokon semmilyen majd nem vigasztalt.

Jelentkeztek nem normális következmények is. Reggelente kihűlt az orrom, tüsszentésinger csavarta. Ha visszatartottam a lélegzésemet, hogy a fájó tüsszentést elkerüljem, csöpögni kezdett az orrom, és megállíthatatlanul folyt belőle a víz, mintha nátha kapott volna el. Az arcomon pattanások ütköztek ki, és bár csaknem egy hétig nem borotválkoztam, a szakáll tövében bőven tenyésztek a mérges kis pattanások.

a mozdulat elhatározása

A legsúlyosabb tünet azonban a kedvetlenség, a lelki elesettség, elsősorban a döntésképtelenség volt. Olykor a kezem felemeléséhez, néhány korty ,,tea” lenyeléséhez, pontosabban a mozdulat elhatározásához percekig kellett koncentrálnom, nem is szólva a felkelésről, amelynek megtételéhez az elgondolástól a tettig több csatához elegendő fontolgatásra és erőgyűjtésre volt szükségem. Legalább olvasásra vagy csak gondolkodásra lett volna bennem elszánás. Dehát gondolatrenyheség, akaratbénulás uralkodott el rajtam. Üres mozdulatlanságba és tétlenségbe merevedtem.

Ehhez járult egy szerencsés kimenetelű malőr 22-én, közvetlenül a belosztályra helyezés előtt. Kora reggel lemosakodván, talán megcsúszás okozta vagy szédülés, hirtelen elestem, neki a csempefalnak. Előbb a fejem koccant, aztán a gerincem középső része ütődött a falhoz – és elterültem. Lett nagy kavarodás. Összecsődült orvos, ápoló. Lefektettek az ágyra, vizsgálták a mozgásképességet. Meg is röntgeneztek. Kiderült, hogy szerencsére nincs semmi törés, zúzódás, csak egy csigolya sérült meg. Aznap nem éreztem nagyobb fájdalmat, de a következő napokban felkelni sem tudtam. Még szerencse, hogy ötágyasba raktak, és rendes szobatársaim akadtak. Egészében a belosztály nem volt kellemes. Az ágy antik darab lehetett, leginkább az orvosi múzeumba való. Az évtizedek mély teknőt vájtak a közepébe, amelyből kivált fájós derékkal nem lehetett kikászálódni. Igaz, a matrac alá később egyengető deszkát tettek, de csak annyi változás történt, hogy az addig egyetlen mély teknő több kisebbre oszlott.

A szobatársak, habár kedvesek és figyelmesek, de hangosak és zavaróak is voltak mindaddig, amíg karácsonyra haza nem engedték őket. Így maradtam 1992 karácsonyán egyes-egyedül egy nagy kórteremben.

Rutinműtét?

A műtétnek sokféle neve használatos. A köznyelv ércserének, pótlásnak, a szakma bypass-nak nevezi. Ez utóbbi terjedt el értelmiségi körökben is, és nemcsak tömörsége miatt. Szakorvosoktól hallottam a pontos magyar kifejezést is: koszorúérszűkület-áthidalás. Egyben, az értékelő jelzőben azonban konszenzus alakult ki: csaknem mindenki ,,rutinműtétnek” tartja. A veszélytelenséget, a biztonságot sejtető jelzőnek többféle értelmezése lehetséges. Jelentheti azt, hogy ez a találmány már túl van a kísérletezés szakaszán, már nem kivételes teljesítmény, mint például a szívátültetés, hanem begyakorlott, technikailag jól kidolgozott. Jelenthet a „rutin” minősítés megnyugtatást, sőt reklámot is, ami nyilvánvalóan az amerikai szívsebészet üzleti világában született, és onnan terjedt el. A veszélytelenség reklámozásának bizonyára félelemoldó funkciója is lehet, hiszen – különösen mifelénk – a szívoperációkkal kapcsolatos szorongások még nem teljesen oldódtak.

Barátaimtól, ismerőseimtől, akikkel az operáció előtt találkoztam, többnyire azt a sablont hallottam: ,,ne izgulj, ez ma már rutinműtét”. Sokak szájából ez afféle ördögűző varázsigeként, az ártó szellemek, a váratlan veszélyek elhárításaként hangzott. Amitől félünk, azt bagatellizáljuk: az oroszlánt selymes sörényű házileóvá, a medvét bársonyos micimackóvá szelídítettük. A rutinműtét minősítésében van tehát reklám is, szorongásoldó pirula is – talán része az áldozat felkészítésének.

a tartós betegségtudat

Nos, sietek a megszenvedett tudás alapján kijelenteni: a minősítő jelző rossz, félrevezető és felesleges. A bypass nem rutinműtét. Bármennyire kidolgozott és begyakorolt is, még mindig több rizikótényező rejlik benne. Amint orvosom mondta: mindig merülhetnek fel váratlan komplikációk, amelyeket mindig új módon kell megoldanunk. Másodszor, a bypass olyan globális beavatkozás, amely a szervezetet alaposan felbolygatja, és minden szervét befolyásolja. Ilyen radikális műtétet lehet rutinosan – tökéletes precizitással – végezni, de maga az operáció sohasem lehet rutinmunka. Öncsalás, és bármilyen jó szándék vezesse is, félrevezetés a műtét súlyosságának, lehetséges következményeinek bagatellizálása, ami sokkal inkább a tartós betegségtudatot, semmint a lassú gyógyulásba vetett bizalmat erősíti.

Bizonyos idő után a betegben a legjobb kórház és kezelés iránt is ellenérzés és ellenállás alakul ki. A jelenséget Thomas Mann írta le jó hetven éve A varázshegyben. Bár a hegyi szanatóriumban a betegek sajátos társadalmat és vonzó életformát alakítottak ki, amelyet magasabb rendűnek tartottak a síkföldi polgári létnél, néhány év után megsokasodtak a belső feszültségek, amelyek hamarosan „nagy ingerültségbe” torkollottak. Az ember akkor is nehezen viseli a fogságot, ha önként választotta.

Egyheti belosztály és négynapos karácsonyi magány után ,,kórház-fóbia” kerített hatalmába: nem bírom tovább. Minden idegesített, a kőkorszaki ágy, a kilenc órai reggeli és az este öt órai vacsora, a közte tátongó 16 órás űr. Ehhez álmatlanság, hát- és derékfájás. Nyomasztott a magány, zavart a társaság. Az étvágytalanság is nőtt, emésztési zavarokkal súlyosbítva. A kórházi kezelés is redukálódott. Orvosaim meghallgatták a tüdőt és a szívet, örömmel konstatálták a javulást. Csak a süllyedés nem akart csökkenni, a többi lelet kielégítő volt. Mégiscsak gyorsabban, nagyobb kényelemben gyógyulnék otthon, gyűjtögettem az érveket. Ezúttal a gondolat igen gyorsan elhatározássá vált: hazamegyek!

Szerencsére a belgyógyász főorvosban, Keltai doktorban is hasonló elgondolás érlelődött. A javuló leletek, személyes tapasztalatai – és talán az én érveim is – meggyőzték, hogy hatékonyabb lesz a rehabilitáció további heteit otthon töltenem. Ő is úgy látta, kifejezetten deprimáló lenne az év végi ünnepeket, a négynapos üresjáratot, a szilvesztert és az újévet esetleg megint magányosan, a zajos és kényelmetlen 408-asban töltenem. Ez inkább a kórházundort növelné, nem a gyógyulási hajlandóságot.

Keltai doktor december 29-én, egy zaklatott délelőtt utáni megpihenés elernyedt perceiben mondta ki a boldogító igent. Szigorú napirendet, két hét „szobafogságot”, a látogatások kíméletlen megszűrését írta elő, megjegyezve: úgyis eléggé szerencsés fejlemény, hogy két héttel a műtét után hazaengedjük. Igaz, valóban csoda volt a viszonylag gyors rehabilitáció, csoda volt, hogy az otthon kényelmében, kedves légkörében folytathattam. A szerencsés napot betetőzte, hogy nemsokára megjelent Haán doktor is. Még egyszer gondosan megtisztította a sebeket, ellátott kötszerrel és sok jó tanáccsal. Sőt, amint erről részletesen írtam, végigkalauzolt a műtők szigorúan zárt, titokzatos és varázsos világában.

Visszatérve, a kórteremben már várt Kati és András fiam. Mindent gondosan összecsomagoltak, nekem csak civilbe kellett öltöznöm. Még öt óra sem volt, amikor könnyed búcsút vettem a szobatársaktól, az orvosoktól, a megpróbáltatás színhelyétől. Kint várt a kocsi. Fél óra múlva ismét megtértem a Garas utca ötbe, és betelepedtem a kényelmes nagyfotelbe.

Fortunához

Kissé meghatottan üldögéltem az öreg fotelben. Hálás voltam az orvosoknak, áldottam a sorsot, a szerencsét. Ha nem saját életem tapasztalataiból, a történelemből megtanulhattam: a jószerencsének lehet örülni, de nem szabad ujjongani, sem dicsekedni vele. Alázattal és mértékkel kell fogadni ajándékait. Fortuna féltékeny és szeszélyes.

Rápillantanék az órára, mikor is jöttem haza? Óra nincs. Belém villan, persze, az órát is le kellett venni. Bizonyára a zsilipszobában maradt. Gyors telefon a Kardiológia sebészetére, az ügyeletes nővérhez… Fél óra múlva maga Haán doktor jelentkezik. Az óra megvan. A beöltözésnél használt zöld köpeny zsebében. Egy óra múlva vitték volna a fertőtlenítőbe. Szerencse, hogy idejekorán szóltam, és ő nyomban felkutatta. Valóban, szerencse. Kis csoda. Gyöngyszem a mai csodák koronáján.

Ezt az órát most a tengerbe kellene dobnom, vagy tenger híján legalábbis a Dunába. Dehát a Dunában már alig van hal, ha akad is, nem eszik karórát. S ha netán enne is, mi nem eszünk dunai halat. Marad az alázat, Fortuna megkövetése és az orvosok dicsérete.

kép | Rochelle Blumenfeld művei, wikiart.org