Peterdi Nagy László

RUSZKA

2005 szeptember

RUSZKA

Már a cím is az oroszokat idézi, akik (ahogy egykor a törökök) úgy megijedtek, amikor busó kereplőinkkel rájuk ijesztettünk, hogy errefelé színüket sem látni. Csakhogy Edward Rutherfurd (kultúrtörténész és a Londoni Egyetem tanára) regényének címadója egy kis falu neve, s ez az alán rusz – fényes, csillogó – szóból származik. Így nevezte el ez a fényes nemzetség a huncut kis folyót, amely a falu határában csörgedezik.

A szófejtést bizonyára furcsállja a „tősgyökeres” oroszok többsége. Igaz, ők is tudják, hogy hazájuk soknemzetiségű ország. De hogy – ennyire? Hogy az alánok és a szkíták, a hunok és a kunok, meg a tatárok, a görögök és a törökök, a lettek és litvánok meg a különböző finnugor törzsek ennyivel előbb összekeveredtek itt a szlávokkal, mintsem azok – a legenda szerint – „behívták” a vikingeket (varégokat, varjagokat), és megalapították velük az „első”, a Kijevi Oroszországot? Ennek a hatalmas országnak a polgárai még nemrég is „született” orosznak vallották magukat, mindannyian. Most meg az „oroszországi”, rosszijanyin nevezet járja – bármely nemzetiséghez tartoznak is. Mintha igazolni akarnák Putyin elnök legújabb tézisét, hogy Oroszország népeit a kétezer éves együttélés egyetlen egységes nemzetté gyúrta.

szorongva figyel

Rutherfurd az Optina Pustin kolostor archimandrita szerzeteseinek ajánlja regényét, akik bepillantást engedtek neki Oroszország szívébe. A valóságos címzett azonban Nyugat-Európa, amely akkor, a regény megírása idején (1991) még szorongva figyelte a Szovjetunió agóniáját, és találgatta a jövőt. „Ha bármit is meg szeretnénk érteni e különleges ország jelenéből és lehetséges jövőjéből, akkor a legfontosabb, hogy amennyire csak tudunk, megmerítkezzünk a múltjában”. Rutherfurd más kutatókkal ellentétben nem a frissen megnyílt moszkvai archívumok titkait kapkodja, és nyeli rágatlanul, a „szenzációs” és „leleplező” dokumentumokat. Nemcsak az orosz történelmet, az orosz földet is jól ismeri. Főként két vidéken töltött el hosszabb időt: Kijevtől délre, a Dnyeper mentén, valamint Moszkva alatt, Vlagyimir és Szuzdal környékén, ahol azok a – finnugor csontokkal teleszórt – jó fekete földek vannak, meg aztán – a Puskin család birtoka.

Egy-egy ország vagy nemzet történetét vizsgálva a szovjet teoretikusok mindig a szocio-kulturális tényezők vizsgálatát tartották elsődlegesnek. A mai orosz társadalomtudósok viszont, akik külsőre is a Turgenyev Apák és fiúk című regényéből ismert „nihilistákhoz” hasonlítanak, természettudományos érvekkel operálnak. Úgy tartják, hogy az orosz ember természetét leginkább az orosz föld nagysága határozza meg.

peterdi06032

Az orosz civilizációról írott művében Andrej Szaharov történész így fogalmaz: „Mindez nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkületét is. Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdőkben kovácsolódott ki annak karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenőre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentőséggel bírt aztán az ország sorsára, gazdasági fejlődésére, társadalmi viszonyaira nézve? Nem szabad figyelmen kívül hagyni a földrajzi-éghajlati adottságoknak a kollektív irányításra gyakorolt befolyását sem, amelynek gyakorlata az orosz agrárszférában mélyen és erősen meggyökeresedett, minden előnyével (kölcsönös segítség, társadalmi összetartás) és hátrányával (a közösség uralma az egyén felett, a személyiség alárendelődése a közösen választott vezetésnek) együtt. Az obscsina hagyománya, a középkorias kollektivizmus egészen a 20. század végéig áthatotta az orosz életet, megvédve a gyengéket, rátelepedve ugyanakkor az erősekre, akadályozva azok felemelkedését.”

„vadkeleti” módszerekkel

Tehát ismét – mint 100 éve, az első orosz forradalom bukása után is – előtérbe kerül a determináltság, a különlegesség, az „orosz misztika”? Semmiképpen sem olyan módon! Az orosz nemzeti eszme és az euro-ázsiai gondolat mai formája reakció a szovjet birodalom „történelmi optimizmusára” és internacionalizmusára. A tőről metszett „vadkeleti” módszerekkel végrehajtott privatizáció létrehozott ugyan egy dúsgazdag „oligarcha” réteget, amely szívesen vállalná a nemzeti burzsoázia szerepét. A Kreml azonban ezt is felügyeli. Ezért lebegteti a társadalom feje felett még mindig a „proletár vasöklöt”. Ezzel sújt le mindig azokra, akik megfeledkeznek magukról.

Építkezünk és munkálkodunk, alakítunk és átalakítunk, persze. De ezeknél a szólamoknál sokkal mélyebben zajló folyamatok és törvényszerűségek hatnak ránk, szabják meg az életünket. Ezek megismerése nélkül nem ismerhetjük meg önmagunkat sem – tartja Szaharov, aki a változások után az Oroszországi Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója lett, így véleménye akár hivatalosnak is tekinthető. Ő is úgy véli, a gyakran misztifikált orosz másság, a nyugat-európai kapitalizmusnak a távol-keleti despotizmussal való rafinált kombinációja, nagyon is konkrét természeti és történelmi adottságokra vezethető vissza. Ezek közül a legfontosabb a kényszer volt, hogy ez a hatalmas ország egyetlen erős állam legyen. Az orosz ember évszázadokon át minden hasznos tevékenységét ennek a feladatnak a szolgálatába állította, miközben benne magában rendetlenség és rendszertelenség uralkodott el. Vagy – ki sem fejlődhetett benne igazán az önfegyelem és öntevékenység képessége. Hiszen a hatalmas, öntörvényűvé váló orosz államiság levette róla a felelősség terhét. Csak „szolgálattal” bízta meg, feltétel nélküli engedelmességet és alázatot követelve.

A jövő alakítása Oroszországban ma sem „alulról”, nem a családok és az emberek egyéni kezdeményezéseivel történik. Legtöbbször még az óvatos reformkísérletek is elsikkadnak vagy visszájukra fordulnak. És marad a nosztalgia meg az „erős kezű uralkodó” legendája. Ennyit ért meg az orosz átlagember a történelemből.

peterdi06034jpg

Nemrég elhantolták a Péter-Pál erődben az utolsó Romanov csontjait, de a Birodalom csak Csipkerózsika-álmot alszik. Egy tehetséges új elitre vár, amely elég kemény és kíméletlen a védelmében. Ezt az elvárást érvényesítette Borisz Jelcin, amikor utódjául a daliás tábornokokkal szemben az alacsony és vézna, de több nyelvet beszélő és a keleti harcművészetben is járatos, már-már „európai” módon pedáns Vlagyimir Putyint választotta. És a kijelölt úton szinte megszállott következetességgel haladó, zárkózott és kiismerhetetlen fiatal elnök azóta sem tudott olyan hibát elkövetni, amelyet a közvélemény meg ne bocsátott volna neki. Mert uralkodása azt jelenti, ami a társadalom számára most is a legfontosabb: az állam és a nagyhatalmiság eszméjét.

Habsburg Ottó azzal ijesztgette az EU parlamentjét, hogy az orosz vezetés restaurálni akarja a Szovjetuniót. De akik benne éltek, tudják jól: maga a Szovjetunió sem volt más, mint egyik stádiuma az Orosz Birodalom örök színeváltozásának. Az adott körülmények között lehetséges formáció. Ma meg a „népi kapitalizmus” megvalósult birodalma, amelyet népeinek örök szövetsége forraszt egységbe. Az állami himnusznak is csak a szövege változott. Évszázadok óta folyik ez az össznépi színjáték, és mindenki nagy átéléssel alakítja a maga szerepét. Az orosz egyház két legkedvesebb szentje, Borisz és Gleb, a kijevi nagyherceg két ifjabb fivére az államérdek nevében hagyta, hogy bátyjuk tőrbe csalja és kivégeztesse őket. Az egyházilag is hitelesített gyilkosság után alig egy évszázaddal Rettenetes Iván vadászgerellyel szúrta le a fiát, magvát szakítva egész nemzetségének. Borisz Godunov a törvényes, de gyenge cár kiskorú gyermekeit ölette meg. Nagy Péter pedig azért végeztette ki a fiát, mert az nem akart cár lenni és megvetette a hatalmat.

A módszer nemcsak a cárok kiváltsága volt. Eizenstein Rjezsini rétek című filmjében egy módos paraszt fejszével öli meg a fiát, amikor az feladja a kolhoz vezetőinek a készülő parasztlázadás tervét. És közben a Tízparancsolatra hivatkozik. Sztálin azonnal betiltotta a filmet. Holott ő is visszautasította a németek ajánlatát, hogy váltsa ki a hadifogolytáborukban sínylődő – honvéd – fiát a Sztálingrádnál fogságba esett Paulus tábornokért. „Mi tábornokot közkatonáért nem cserélünk!” – üzente vissza.

Jobban megértjük talán ezt az érvet, ha elolvassuk Rettenetes Ivánnak Kurbszkij herceghez írott levelét, amikor az, megsejtvén, hogy kegyvesztett lett, a kivégzés elől Lengyelországba menekült. „Miért akarod, te, szerencsétlen, elveszejteni lelkedet áruló, veszendő testedet menekítve? Aki igaz és erényes, az nem fél az Isten kifürkészhetetlen tervei által rendeltetett kínszenvedéstől, a kínszenvedéstől, amely nem halál, hanem nyereség? Ha hűséges és kegyes vagy, miért nem akartál meghalni urad parancsára, miért nem akarod elfogadni kezéből a mártírkoronát?”

Repin közismert Iván-képén nem őrültet vagy szadistát látni, hanem egy magát Ábrahámnak képzelő apát, aki engedelmeskedett az Úrnak, és feláldozta Izsákot. Ami megdöbbent, az nem is a kegyetlenség, inkább az ideológiája: a cári hatalom szentségébe vetett hit. Amellyel, holott erre senki és semmi nem kötelezi, tettét mindenáron indokolni igyekszik.

ideológiai indoklással gyilkol

A vezeklés olyan technikai fogássá vált, amely megnyitotta az utat az újabb gyilkosságokhoz. Ekként cselekedett Rettegett Iván is: az ilyen alku a lelkiismerettel jellegzetes orosz vonás” – írta Rettenetes Iván jól ismert „ájtatosságáról” Freud. Ez a fajta látványos, önmarcangoló „bűnbánat” jellemző Dosztojevszkij hőseire is. És ideológiai indoklással gyilkol azóta is Iván és Péter minden követője, az állam minden védelmezője. Feliksz Dzerzsinszkijtől – akinek a KGB egykori épülete előtti, ledöntött szobrát a testület veteránjai most ismét fel akarják állítani – Putyin elnökig (az ő íróasztala felett Nagy Péter portréja függ. A Birodalom többi hivatalnoka természetesen az ő, az elnök képét akasztja ki). Elnök, cár, vagy főtitkár – nem mindegy?

Sztálin apánk – hallottam gyerekkoromban egészen idős emberek szájából is. Koestler Sötétség délben című regényében az egyik kihallgatás után azon töpreng a vizsgálóbíró, hogy mi indíthatta a gyanúsítottat meg cinkosait, a zsidó orvosokat azokra a galádságokra, amiket neki most rájuk kell bizonyítani. Végül a fejéhez kap: „Ezek nem szeretik eléggé Sztálin elvtársat!” És ebben megnyugszik. Nem azért, mert buta ember. Sőt. Tudja, hogy egy feudális, patriarchális erkölcsiségű társadalomban fenntartás nélkül kell szeretni az apát. De feltúrhatunk akárhány titkos archívumot, nem találunk egyetlen aktát sem, amiben ez rögzítve volna.

Rutherfurd tehát az emberek lelkében kutat. Az érdekli például, hogy miért állt be Borisz Davidov, Ruszka akkori ura Rettenetes Iván „fekete seregébe”. És ugyanahhoz az okhoz jut el, amely a Sötétség délben középkáder ügyészét „elvakult fanatikussá” tette. Nem volt más esélye, hogy megélje, hogy kiteljesítse az életét. Bemutatja lépésről lépésre, hogyan jutott el ehhez a felismeréshez.

1571-et írunk. A birtok keveset jövedelmez. Az ambiciózus fiatalember egy befolyásos moszkvai család lányát veszi el, aki azonban unatkozik Ruszkán. Csak a helybeli kolostor egyik messziről jött szerzetese, István próbálja enyhíteni magányát. Borisz megérzi, hogy István voltaképpen az ő lelki igényeinek és ambícióinak, az ő „törődésének” a hiányát pótolja, és vad féltékenység lesz úrrá rajta.

peterdi06035

És, ami még nagyobb baj, nem ő Oroszországban az egyetlen, aki féltékeny a papokra. Nikon pátriárka, aki korábban a cár feltétlen híve, sőt helyettese is volt, felismerve, hogy Iván sajátos peresztrojkája, az opricsnyina már az ő hatalmát is fenyegeti, ellene fordul. A cár ekkor elhatározza, hogy – a tatárok után – a csuhásokat is a „helyükre teszi”.

Szerencsétlenségre éppen ekkor kér tőle némi földadományt Ruszkán a kolostor. A bosszús Iván egy lenyúzott marhabőrt küld nekik azzal az üzenettel, hogy annyi földet kapnak, amennyit ezzel be tudnak teríteni. István vékony csíkokra vágatja fel a bőrt, és vagy 40 hektár földet bekerít vele. Iván azonban értesülvén az „eretnek pap cselfogásáról”, dührohamot kap. Aztán a „államvédelmi hatóság” helyi tagjától, Borisztól kér információt. És egyszer, mintegy véletlenül, arrafelé vadászgatva, beállít Ruszkára. Ennek a látogatásnak a leírása bravúros. Iván, mint egy ballábbal kelt közlekedési rendőr, különböző mondvacsinált indokokkal először is szigorú bírságot ró ki a halálra rémült szerzetesekre. Majd „törvényt ül” István felett. Széttépeti egy medvével. Közben elkészül a vacsora. Utána nagy tivornya következik, a hely jellegének megfelelően igen magasröptű tósztokkal, „üzenetekkel”. A cár maga mellé ülteti Boriszt, pillanatok alatt kihúzza belőle, hogy Istvánt féltékenységből tetette el láb alól. „Mondd csak, miért gyűlölted azt a papot?… Megérdemelte a halált. De egyébként is megölettem volna a kedvedért…

A cár szavait hallva Boriszt elöntötték az érzések. A cár, bármilyen rettenetes is, a barátja. Alig tudta elhinni… Ő maga nem is értette meg igazán, hogy milyen magányos volt ez idáig.” És a cár iránti új érzéseitől eltelve, magát Ábrahámnak, 3 éves kisfiát pedig Izsáknak képzelve, Borisz megismétli Iván őrült tettét: megöli a gyereket. És megosztja a cárral kétségeit: talán István az ő gyermekének apja.

„A cár ekkor fölemelte hosszú köpönyege szegélyét, és könnyed mozdulattal Borisz fejére terítette, ahogy a vőlegény takarja be feleségét az esküvői szertartáson. – A cár az egyetlen apád – mondta halkan.”

Rettenetes Iván halála után az opricsnyina szétesett, az ország mély gazdasági és politikai válságba süllyedt. Betörtek újra a svédek, a lengyelek és a krími tatárok. Mint eddig még minden jelentősebb forradalmi vagy reform kísérlet után, bekövetkezett a „zavaros idő”. Ruszka azonban nem pusztult el. A lápon tovább nőnek a hatalmas tölgyek. Zsíros-feketén csillog a csernozjom, és ezüstösen a Rusz folyó.

elfoglalják őseik birtokát

Ruszkán játszódik a regény utolsó jelenete is, Jelcin hatalomra kerülésének napjaiban. A változások hírére hazalátogat a Bobrov (Davidov) család Párizsban élő, kései leszármazottja, Paul és egy Romanov-ivadék, Szergej, hogy elfoglalják őseik birtokát. Az udvarházban bicikligyár működik. A „véletlen” úgy hozza, hogy épp István újratemetésére érkeznek. A szerzetesek Isten rendelését látják ebben, és legott áldásukat adják jövőformáló terveikre.

A Moszkva felé robogó kocsiban a két fiatalember így beszélget:

– Megcsináljuk. Újra felépítjük Oroszországot.

– Tudom.

– De nem gondolom, hogy színtiszta kapitalizmust akarunk. – Egyfajta vegyes gazdaságot.

– Azt hiszem, meg lehet csinálni.

A regény itt, másfél évtizeddel ezelőtt, befejeződik. A valóság azóta jócskán túlhaladt ezen. Hol vannak már ezek a Nyugat-Európából érkezett, első, naivan optimista elképzelések! „Borisz (Jelcin) cár” udvarában jó néhány csoport váltotta azóta egymást. A „demokraták” után a „kommunisták” jöttek, a „nemzeti liberálisok” után pedig a neoliberálisok, a „csikágói fiúk”. Most éppen a KGB „pétervári csapata” kormányoz. És ahogy ezeknek a zavaros éveknek a legnépszerűbb tévéhőse, a Tizenkét szék Nagy Kombinátora mondja esténként a képernyőn: „a tárgyalás folytatódik”.

kép | shutterstock.com