ROZSDABESZÉD
2000 október
Néha torony vagyok. Alighogy felkapaszkodom
Csigalépcsőimen, máris recsegve-nyüszítve dől
Össze a monstrum, lepergő romjai alól nem
Tápászkodhat többé se múlt, se jövő.
Máskor meg kapu vagyok, nem engedek belépni
Senkit (ahogy nem engedek kilépni sem), kapu:
Nem nyílik sehova. Mégis többnyire rozsda
Vagyok, perfekt beszélek a vas-oxid nyelvén,
Ott lapulok minden mozdulat mélyén: szétmállik
Tőlem minden, mi láb, mielőtt célja felé indulhatna.
Lassan, megfontoltan döntök porba harangtornyokat,
Emlékműveket. Ott lapulok az emberi nyelvben, ha
Szóltok is, én szólok belőletek, meddő törmelék
Csak mi kizúdul szátokon. Szemetek nem több:
Rozsdás golyó, önmagát nézi csupán. Hallgassátok
Reszketve, ahogy pattogzom minden térben és időben,
Hajtsátok meg fejeteket és rettegjetek tőlem!