RÓZSASÁNDOR KISZABADUL

Rózsasándor számtalanszor végighallgatta, hogy a csehországi Teréziavárost és annak erődjét a francia forradalom előtt kezdték építeni, egészen pontosan az Úr 1780. esztendejében. Abban az évben, amelyikben Mária Terézia halálát követően József lépett a császári, egyúttal és egyszerre több királyi trónra, kit utóbb kalapos királyként emlegettek Magyarhonban. A város, melynek falai az Elbába ömlő Ohre patak partjain emelkednek, az elhunyt császárnő nevét vette föl. Míg az építkezés története csordogált befelé a fülén, azonközben Rózsasándor a bolhákat meg a tetveket vadászta a testén, melyek úgy lepték el, akár hangyák a földre pottyant kenyérgalacsint, különös tekintettel a testhajlatokra. Az átnedvesedett, rothadó szalma bűze már nem facsarta az orrát, s a kübli szaga sem zavarta, pedig a jó Panzasándor aznap éppen hatodik alkalommal ürítette belei tartalmát a pléhedénybe (bár az sem kizárható, hogy az egy másik napon történt). Szóbő rabtársuk, az olmützi akadémia hajdani professzora, jeles nyelvtudor és historiográfus szépen fogalmazott, ám szokatlanul artikulált magyar nyelven ecsetelte Theresienstadt születésének, fejlődésének krónikáját. Rózsasándorék előzékenyen meghagyták abban a hitében, hogy érdekli őket az elbeszélés. Pedig mindketten gyakorta elszunnyadtak a szóömlés alatt, Rózsasándort az élősködők, Panzasándort bensejének háborgása riasztotta csak föl a szunyókálásból. Tapasztalatuk szerint a börtön egyhangúságát a testi nyavalyákon kívül nemigen töri meg semmi.
csipetnyit elcsodálkozott
Az érdemes, nemes betyárokat a szegedi vár pincéjéből szállították Kufstein várába, onnan kerültek Teréziavárosba. Tengődtek a gyönge koszton, rideg környezetben, kitéve a mogorva, folyvást ittas őrök kényének-kedvének – bizonyságául Pandúrsándor galádságának és a császári terrornak. Ha csak tehették, húzták a lóbőrt. Álmában Panzasándor hórihorgas, beesett horpaszú gebén ügető férfiú nyomában poroszkált, mint általában; Rózsasándort azonban kerülték régi, megszokott álmai. A teréziavárosi tömlöcben töltött idő alatt mindvégig egy város utcáit rótta, valahányszor elszenderedett. Álombéli önmaga bizonyos volt abban, hogy az utcák, melyeket csizmája tapod, azonosak Theresienstadt strasszéival, noha okát nem tudta volna adni, miért gondolja ezt (ébren pedig esze ágában sem volt, hogy ezen törje a fejét). Álmában csipetnyit elcsodálkozott, milyen érdekesen öltözött emberek jönnek vele szemben, de hamar elfogadta, hogy ennek így kell lennie. Azt sem értette, miért viselnek a legtöbben a ruhájukra varrott, sárga színű, hatágú csillagot, formára olyasfélét, amilyenek a szegedi zsinagóga ablakait díszítik, ám ennek sem jutott a nyomára. Amint annak sem, hogy az utcasarkokon miféle katonák állnak fekete egyenruhában. Vállukon és oldalukon sosem látott fegyvereket himbáltak, németül fecsegtek egymás közt, a csillagos civilek félve pillogtak feléjük. Rózsasándor értetlenül figyelte, mi folyik körülötte. Mielőtt megszólíthatott volna valakit, hogy felvilágosítást kérjen, mindig fölriadt. Bolhacsípésre, patkányharapásra, vagy az őrök ordítozására, mikor hogy. Olyankor megrázta üstökét és dühösen morgott.

Egy napon – az olmützi tanár ezúttal a szláv nyelvekről hadovált – kinyílott a börtönodú ajtaja, a nyílásban azonban nem valamelyik smasszer sörtől vöröslő ábrázata, hanem egy jól fésült, okulárés fiatalember jelent meg. Szólt pár szót németül, amiből Rózsasándor és Panzasándor csak a saját nevüket értették, azt is bizonytalanul, ezért hát meg se moccantak. Régen megtanultak már türelmesen kivárni, fölöslegesen nem ficeregni. Az ifjonc megismételte a mondandóját, hanem ezúttal, nyomaték gyanánt, hívogató mozdulatokat is tett a kezével, miközben újra megformálta keskeny ajkaival a magyar neveket. Rózsasándor ekkor megvonta a vállát, összevonta szemöldökét, s föltápászkodott. Panzasándor nemkülönben. A szemüvegeshez mentek. Az előbb két papírt dugott az orruk alá, utána rájuk tukmált pecsétes írásokat, más dokumentumokra meg a kézjegyüket kérte. Az olmützi nyelvtudós, egy pillanatra visszapottyanva a valóságba, készséggel árulta el a betyároknak, hogy letelt a kiszabott idő, mehetnek Isten hírével, amerre látnak.

A börtön udvarán rozoga szekérre tuszkolták föl a két cimborát, azon zötyögtek néhány mérföldet dél felé. Akkor a szekér megállt, a bakon terpeszkedő börtönőr morgott egyet, azzal megfordította a jobb napokat látott igáslovakat. Rózsasándor és Panzasándor leugrottak a szekérderékból, jó erősen megvetették lábukat a latyakos úton, összehúzták magukon szőrehagyott, piszkos subáikat, s elindultak az orruk után. Nagyokat szippantottak a tiszta levegőből, még a szakadó eső sem vette el kerekedő jókedvüket. Legszívesebben dudorásztak volna, miközben átugrálták a pocsolyákat. De (méltóságukra gondosan ügyelve) végül csak halkan fütyörésztek.
torzonborz alak
Így mentek, mendegéltek, míg a sokadik útkereszteződésben egy, a semmiből előttük termő, torzonborz alak nem állta útjukat. Kezében Napóleon korabeli pisztolyt tartott, kócos hajjal borított koponyáján olyan kalapot, akár egy kémény. Fülsértő, pattogó beszédet intézett a vándorokhoz, amiből azok egy hang nem sok, annyit sem értettek. Panzasándor magában úgy vélekedett, a bozontos az összes magánhangzót kispórolta a mondataiból.

– Ilyet se pipáltam még, ez a legény csehebb a cseheknél – dünnyögte. Fennhangon ekként folytatta:
– Meg aztán azt sem tudom, kiféle vagy és mit akarsz… Mindenesetre nekünk nincs időnk diskurálni.
– Magyarszki? – csodálkozott a szőrmók, pisztolyát félszegen az övébe dugva.
– Magyarok vagyunk, igen – toppantott Rózsasándor körömfeketényit türelmetlenül –, és hazafelé igyekszünk, mert tenger sok a teendőnk otthon.
– Én szolgál magyar katonák együtt kaiser hada – villantotta ki sárgásbarna fogsorát az úton álló útonálló.
– Mi meg harcoltunk a császár hada ellen – jegyezte meg Panzasándor.
– Én is harcol kaiser ellen! – döngette a mellét amaz. – Én mindennap ellene! Nevem Rumcájsz, talán hallani ti is.
rengeteg bors
Rózsasándor tekintete összevillant Panzasándoréval. Mintha az olmützi szónok a börtön mélyén emlegetett volna ilyen nevezetű fickót… Azt mesélte, ez az ember rengeteg borsot tör a császári hivatalnokok orra alá Csehország-szerte, különösen egy bizonyos Jičin környékén.

– Az én nevem Rózsasándor, ez meg itt a kenyeres pajtásom Panzasándor – mutatkoztak be a frissen szabadultak.

Rumcájsz újra fölhúzta fogairól a bőrt.

– Én tud, kik ti vagytok! – kiabált lelkesen.
– Szökni? – kérdezte cinkos kacsintással.

Rózsasándor a fejét csóválta.

– Kiengedtek, azt mondták, letelt a kiszabott idő.
– Ritka, de van olyan, hogy jó lesz embernek – vigyorgott Rumcájsz zavartan. – Rossz beszél én magyarszki nyelv.
– Ne szabadkozz – legyintett Rózsasándor –, mi meg egy mukkot se tudunk csehül.
– Csehül állunk a csehvel – szellemeskedett Panzasándor. Rumcájsz értetlenül, ám annál nagyobb jóindulattal nézte őket, közelebb lépett hozzájuk, a vállukra csapott, a kezüket szorongatta, végül kurjantott egyet örömében.

Így esett, hogy annak a napnak az estéjén, amelyen kiszabadultak a teréziavárosi karcerből, az érdemes, nemes betyárok ama nevezetes, híres-hírhedt cseh útonálló rejtekhelyén vacsoráztak, kiről mindmáig regélnek a morva hegyekben meg a cseh réteken. Megismerkedtek az igazságot pártoló haramia derék társaival, sudár feleségével, hatévesforma fiacskájával is, és nagy egyetértésben költötték el az estebédet, öblítették le cseh sörrel; közben nagyokat nevettek, sűrűn lapogatták egymás hátát. Másnap hajnalban egy baráti batáron folytathatták az útjukat hazafelé a magyarok. Íziben hanyatt is feküdtek a ringatózó járművön, hogy háborítatlan békességben a felhőket bámulhassák.

– Sehol nem rajonganak a császárért a népek – morfondírozott Panzasándor egy szalmaszálat rágicsálva. – Kivált a saját birodalmában nem…
– Így igaz – hagyta rá Rózsasándor.
− A legtöbben rettegik – mélázott tovább Panzasándor.

Rózsasándor erre is morgott valamit, amit egyetértésnek érthetett bárki, ha annak akarta.

– Ugyanakkor mindenütt akadnak bátor emberek, akik szembeszállnak vele – fűzte hozzá Panzasándor.
– Akadnak éppen – hümmögött Rózsasándor.
– Talán nincsenek is kevesebben, mint a gazemberek, kik a császári szekeret tolják – töprengett tovább Panzasándor.
– Talán. Habár… Ha igazad volna, komám, bizonnyal jobb lenne ez a világ…
– Ez is színigaz – ismerte el Panzasándor.
– S ki tudja, azok-e a jók, akiket annak hiszünk, avagy súlyos tévedésben élünk…? – tűnődött Rózsasándor.
– Kételyek merültek föl benned, kedvelt uraságom?
– Aki nem kételkedik, attól óvjon mindenkit az Isten! – fordult az oldalára Rózsasándor, jelezve, hogy aludni vágyik.

A batár zörögve, nyiszorogva döcögött alattuk. Panzasándor szeretettel nézte az álomba merülő Rózsasándort. Kissé gyámoltalannak látta, s ettől még jobban a szívébe zárta.

– Ha hazaérünk, rendbe jön minden – motyogta. – Nem való nekünk más, csakis a puszta.
a végeláthatatlan puszta
Ám a pusztáig, ahová oly erősen vágytak, még hetekig kellett utazniuk. Egyik szekér után jött a másik, hosszú gyaloglásokat rövid pihenők követtek. Térdig lejárták a lábukat, míg Pozsonyban hajóra szálltak. Görög gabonaszállító bárka kapitánya fogadta be őket, így utaztak Mohácsig, a folyó hátán. Itt végre újra megpillantották a végeláthatatlan pusztát. A fejük fölött sólymok köröztek, a távolban vércse csapott le zsákmányára, nem messze tőlük őzcsapat vonult, odébb szarvasmarhák legelésztek. Nekivágtak a Szegedre vezető útnak, mentek, mendegéltek mérföldeken által, nehéz lábbal, ám lépésről lépésre könnyebb szívvel.

− Petőfi énekelte meg ezt a vidéket szépen – sóhajtott Panzasándor. – Sokszor hallgattam a verseit.
− Pedig kétszáz éve még sivár vidék volt ez – mondta Rózsasándor. – A török időkben kő kövön nem maradt errefelé. Amikor eltakarodtak innen, mindenütt romok, tetemek, üszök… Pusztulás, végítélet… Így mesélték nekem.
− A háborúk után kivirágzik az élet – dünnyögte Panzasándor, majd halkan megtoldotta azzal: – Ezt álmaim hórihorgas lovasa motyogja olykor…

Rózsasándor erre nem válaszolt. Figyelme hirtelen másra terelődött. Megállt, összevont szemöldöke alól a végtelenbe fúrta tekintetét. A távolból lovasok alakja bontakozott ki: négy daliás vitéz. Süvegük mellett sastoll lengedezett, válluk fölött farkasbőr kacagány úszott a levegőben. Akár a fata morgana, úgy reszkettek körvonalaik, hullámzó kopjáik az alacsonyra ereszkedő fellegek hasát csiklandozták, pajzsaikon meg-megcsillant a sápadt napsugár.

− Te is látod, amit én, komám? – kérdezte Rózsasándor.
négy lovas
Panzasándor tátott szájjal bámult a tér egyetlen pontjára. Ugyanoda, ahová Rózsasándor meredt. Ahol a négy lovas egyszerre rántotta meg lova kantárát, egyazon pillanatban fordultak jobbra, rendezetten, összehangolva minden apró mozdulatot, s néhány szemvillanás alatt elnyelte őket újra a határtalan, amelyből születtek.

– Végváriak, netán kurucok – lihegte Panzasándor.
− Lassan hazaérünk – jelentette ki Rózsasándor elégedetten, tudta, elérkezett az idő, midőn minden lehetséges. Múlt, jelen, jövő egyre megy.

A beláthatatlan pusztaság szélén megfeketedett zsindelytetejű korcsma körvonalai sejlettek elő…

GRAFIKUS | Török Eszter