Bene Zoltán

RÓZSASÁNDOR ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG

[FELNŐTT MESE]

RÓZSASÁNDOR ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG

Rendíthetetlenül teltek az esztendők a végeláthatatlan pusztaság fölött. A levelek előbb elsárgultak, aztán a mélybe vetették magukat, akár megannyi szerelmi csalódástól gyötört öngyilkos. Az ősz komótosan, pontosan fordult át a télbe, s mikor már csaknem lefagyott a tisztességes emberek füle, az utolsó pillanatban megérkezett a tavasz, hogy fölmelengesse a hidegtől gyötört világot. A tavaszra kisvártatva nyár, a nyárra ismét ősz következett. Felhők kergették egymást az égnek boltozatján, és héják hajkurászták a galambokat a felhők árnyékában. A birkanyájak Szent György napjától Szent Mihály ünnepéig jámboran tébláboltak a legelőkön, a pulik serényen rohangásztak körülöttük, a juhászok bágyadtan heverésztek a réten és nyájasan pöfékelték az ízes dohányt. A falvak és városok utcáin sárrá dagadt a por, majd újra kiszáradt. A gyümölcsösök pálinkává, a pálinka kedéllyé alakult. Az Isten bizonnyal kedvtelve szemlélte a teremtett világot.

Annál is inkább, mert néhány héttel azt követően, hogy Rózsasándor, az érdemes, nemes betyár és elválaszthatatlan cimborája, Panzasándor hazatértek a császár börtönéből a becses Szeged városába, terjedni kezdett a szóbeszéd, miszerint Pandúrsándort nyugdíjazták. Ettől a Teremtőnek és becsületes teremtményeinek egyaránt földerült az orcája – egészen addig, míg a főzsandár helyére ki nem neveztek valami grófot, aki legott nagy elszánással zaklatta a derék betyárokat, s még azokat sem hagyta békén, akik már meglehetős ideje szögre akasztották a fokosukat. Szegény Veszelkakoma például éppen keresni kezdett Rókuson nyitott búfelejtő korcsmáján, midőn mondvacsinált indokokkal lefogták és durván elhurcolták. Lótolvajlással meg ehhez hasonló hiábavalóságokkal vádolták meg a hűséges Csonkaferenczet, s egy muraközi farkához kötve vonszolták valahová északra. Szépmenykópistát Savanyújóskával egyetemben kalodába zárták, mint a sötét középkorban, s még azt sem árulták el, miért kell sínylődniök. Olyan nagy keserűség ébredt ennek hallatán Rózsasándor szívében, hogy éjszakákon át nem jött álom a szemére. Nemkülönben szenvedett a jó Panzasándor is. Álmaiban föl-föltünedezett a hórihorgas, szokatlan öltözékű figura, ki oly régóta kísértette éjjeli nyugodalmát; ügetett egérszürke, zörgő csontú gebéjén, határtalan síkságokon meg hepehupás dombvidékeken keresztül, és Panzasándor ott járt a nyomában mindenütt. Olykor a nyakigláb egyik pillanatról a másikra, hóna alá petrencés rudat szorítva egy, a semmiből előtűnő szélmalom irányába száguldott el viharsebesen, miközben érthetetlen nyelven óbégatott és hujákolt, míg bele nem veszett a hirtelen leereszkedő ködbe, amely puha kabátként ölelte körül a vidéket. Panzasándor magára maradt. Ilyenkor többnyire egy arc nélküli, noha halványan a Puszták Urára emlékeztető férfiember termett előtte, és egyetlen jól irányzott csapással leterítette. Ezen a ponton, hála Istennek, Panzasándor mindig fölriadt. Mire összerakta magában, mi volt az álom, s mi a valóság, elmúlt belőle a szorongás, csak a düh maradt. Az azonban fortyogott benne kegyetlenül.

− Ez skandalum! – füstölgött félhangosan.

− Tennünk kell valamit – nyilatkoztatta ki Rózsasándor.

A hiba csak ott volt, hogy senki sem tudta, ki is ez a gróf pontosan? Valójában ki vegzálja oly eltökélten az igazakat? Hol találni a bestét magát, és merrefelé a fogdmegjeinek szállását? A szegedi nép legvégül arra jutott, bizony, sokkalta élelmesebb, százszor ravaszabb alak ez, mint Pandúrsándor.
egy különös úriember
Egy napon aztán Panzasándor azzal a hírrel tért haza az Aranyoroszlánból, hogy összeismerkedett egy különös úriemberrel. A gentleman mélyen a szemébe nézett, Panzasándor hátán ettől fölállt a szőr.  Úgy érezte, egyenesen lelkének legmélyebb bugyraiba látott.

− Fejedelmi külsejű ember – mesélte −, az arca ugyan halottsápadt, a szeme pedig beesett és karikás, a tekintete viszont izzik, akár az éjjeli máglya.

− S mi dolgunk véle? – érdeklődött Rózsasándor lagymatagon.

− Ismeri azt a bizonyos grófot, aki sanyargatja a mieinket.

− Ismeri-é? – éledt föl Rózsasándor.

− Azt állítja. Szívesen találkozna veled, kedvelt uraságom.

Rózsasándornak se kellett több, nyomban ráállt a randevúra. Már másnap este az Aranyoroszlánba mentek, ahová Panzasándor találkozót beszélt meg az ismeretlennel. A szegediek szájtátva figyelték, ahogy az érdemes, nemes betyárok végigvonulnak az utcákon daliásan, méltóságteljesen. A legtöbben utánuk fordultak, némelyek a kalapjukat emelték meg, mások a botjukat lendítették magasba. Akadt, aki leesett állal bámult, s akadt, akiben pár pillanatra bennszakadt a lélegzet.

− Alig egy esztendeje tért vissza a császár börtönéből, Csehországból − suttogták egymás közt. – Most senki nem bánthatja, még az a titokzatos gróf sem meri abajgatni…

Az Aranyoroszlánban áhítatos tisztelettel nyitottak utat a két betyárnak, a legkitűnőbb sarokból nyomban fölállították az ott darvadozó városi írnokot, sebesen letörölték az asztal lapjáról a tollnok elvadult bajszából odahullott ételmaradékot, íziben fehér abroszt terítettek föl, s már ott is aranylott míves üvegkancsóban a jóféle homoki bor meg a szikvíz két metszett pohárral együtt a nagybecsű vendégek előtt. Azok pedig spriccert készítettek maguknak és ittak jóízűen, gigájuk föl s alá ugrándozott a torkukon.

A második fröccsnél jártak, midőn fejedelmi külsejű férfiú toppant elébük. Tekintete úgy izzott, akár macska szeme az éjszakában.

− Üdvözlöm az urakat – köszönt higgadt, megfontolt hangon. Elegáns mozdulatokkal lehúzta őzbőr kesztyűjét. – Ha nem tévedek, az érdemes, nemes Rózsasándorhoz van szerencsém, meg az én barátomhoz, Panzasándorhoz, kivel oly kellemesen eltársalogtunk tegnap.

Rózsasándor fölemelkedett, kezet nyújtott az idegennek. Az úr elfogadta a parolát, közben sarkát leheletnyit összecsapva, így szólt:

− A nevem… Nos, a nevem a legkevésbé sem lényeges. Szólítsanak Dr. Aculának. Erdélyből érkeztem.

− Foglaljon helyet – mosolygott Rózsasándor.

Leültek. A különös idegen egy pohár tiszta vizet kért, ami általános derültséget keltett az Aranyoroszlán törzsközönségében. Az idegen ügyet sem vetett a rosszmájú borisszákra, finoman kortyolt egyet, hosszan ízlelgette a vizet, és lassú, apró kortyokban nyelte le.

– Mint tudják, Deák Ferenc uram egy ideje kiegyezett a császárral. Ferenc József immár elismerten és vitathatatlanul magyar király – kezdett beszélni Dr. Acula. – Én magam, amint a fülembe jutott, igen megörvendeztem ennek, jóllehet általában a románsághoz sorolnak, és nemigen szoktam vitatkozni ezzel a véleménnyel. Őseim hosszú sora az idők ködébe vész, ám mindig Erdély és Órománia határán élt a família, amelyből származom. Egy angol barátom, Mr. Stoker úgy véli, a mi családunk olyan ősi, akár a hegyek, és olyan patinás, akár az egyiptomi piramisok… De csak fecsegek… Kérem, ne nehezteljenek rám. Önöket a királyi biztos érdekli, ha jól tudom.

– Úgy van.

Dr. Acula kurta mosolyt engedélyezett magának, újabb korty vizet ivott, ismét hosszan a szájában tartotta, s csak miután ráérősen lenyelte, folytatta a beszédet:

– Ráday Gedeon gróf Mészáros Lőrinc mellett teljesített szolgálatot az Önök szabadságharca idején, később a főrendiház tagja lett, végül a kiegyezés után királyi biztos. Kíméletlen ember. Eltökélt szándéka, hogy valamennyi betyárt rács mögé juttatja… Akit lehet, föl is köttet.

– Mi alig egy éve érkeztünk haza a börtönből. Hivatalos irataink vannak – jegyezte meg Panzasándor. – Tegnap is említettem…

– Őt ezek az iratok nem fogják érdekelni – emelte hosszú mutatóujját a magasba Dr. Acula. − Sem a maguk igazsága. Ő kizárólag a saját igazságában hisz.

– Ahogyan Pandúrsándor a maga idejében.

– Még inkább! A gróf sokkal okosabb és állhatatosabb ember.

– Vagyis?

– Vagyis előbb vagy utóbb, de mindkettejük csuklóján kattanni fog a bilincs… A puszták megváltoztak, uraim, s napról napra változnak tovább, rohamosan. A nép alkalmasint megszereti majd a királyt, bár egy ideig továbbra sem fogja kedvelni a császárt. Hogy ez a két személy egy és ugyanaz, az nem zavarja.

– Azt állítja, a mi népünk elfordulna tőlünk?

– Korábban is áldozatává váltak árulásnak, ha jól informáltak. Márpedig jól! Nos, a jövőben ez a kockázat megsokszorozódik.

– Azért akasztottam le atyám fokosát a kamra faláról idestova harminc esztendeje – Rózsasándor hangja nem nélkülözte az emelkedettséget –, mert a császár talpnyalói sanyargatták az én népemet. Beszakítottam az egyikük koponyáját, s attól fogva nem volt maradásom sem apám házában, sem a falumban, ha nem akartam veszedelmet szabadítani az enyéim fejére! Kóboroltam, összegyűjtöttem a hozzám hasonló elégedetleneket, igazságérzetükben sértetteket, kisemmizetteket. De soha nem bántottam ártatlant, soha nem loptam szegénytől. Ezt pedig nem felejti el ez a nép. Tudom.

– A nép, mindegyik nép, így ez is, mindent elfelejt, uram – ingatta a fejét Dr. Acula. Megnyalta a szája szélét. Kivillantak szokatlanul hosszú szemfogai. – A nép valóságos művésze a felejtésnek. Tíz esztendő múlva már nemcsak a királyt, de a császárt is szeretni fogja. Húsz év sem telik belé, hogy kebelében föléledjen az összetartozás érzése az osztrák örökös tartományok népeivel. Higgyen nekem, kedves Rózsasándor! Nagy, hogy úgy mondjam, évszázados tapasztalat beszél belőlem.

– Nem alapíthattam családot, így aztán nem láthatom fölcseperedni a véreim – sorolta Rózsasándor –, csak az igazságtalanság elleni harc éltetett… Értelmetlen lett volna az életem?

– Nem, korántsem, igen tisztelt uram! Önből legenda lesz. Erről meg vagyok győződve. És egy legenda akár örökké élhet.

03_tisza_k

Rózsasándor legyintett, aztán pödört egyet a bajuszán.

– Miért akart találkozni velünk? – szólt közbe Panzasándor.

– Ajánlatot tennék.

– Mifélét?

– Jöjjenek velem az egyik kastélyomba. Szeretném följegyezni az életük történetét, és szeretném megvitatni tanulságait. Egyéb terveim is vannak, ám azokról még korai volna beszélni.

Rózsasándor elkomorodott.

– Nem ismer minket az úr, ha ilyet kíván tőlünk. Mi innen el nem megyünk. Csak ha visznek! – azzal már emelkedett is föl, hogy távozzon, ám a kávéház bejáratában megjelent néhány férfi. Civil ruhájuk ellenére messziről sejteni lehetett a foglalkozásukat. Egyenesen a betyárok asztalához masíroztak.

– Rózsasándor és Panzasándor, ha nem tévedek – mondta egyikük. – És Ön, doktor? – fordult az idegenhez. – Mi dolga ezekkel az egyénekkel?

– Csak beszélgettünk, gróf úr – mosolygott Dr. Acula.

– Nem firtatom, miről – morgott a gróf.

– Kelmed talán az a bizonyos gróf? – érdeklődött Panzasándor.

– Gróf Ráday Gedeon vagyok, királyi biztos. A latrok számára nem cseng jól a nevem.

– Nemcsak a latrok, de mi sem találjuk kellemes csengésűnek – dörmögte Rózsasándor.

– Úgy? – vonta föl bozontos szemöldökét a királyi biztos.

– Éppen – bólintott Rózsasándor.

Ráday elsápadt.

– Hát, legyen, ahogy akarja. A dolgomat csaknem egészében elvégeztem. Itt vagyok, láthatnak. Ezennel tudatom kendtekkel, hogy megnyitottunk bizonyos lezárt aktákat. A theresienstadti okmányaik mögé már nem bújhatnak sokáig! Ajánlom magamat!

– Soha életünkben nem bújtunk semmi mögé! – sziszegte Panzasándor a távolodó állami hivatalnokok felé.

– Ajánlatomat fönntartom – emelkedett föl Dr. Acula. – A Hétválasztóban van szállásom. Holnapután kelek útra, a reggeli órákban. Volt szerencsém!

A két betyár dünnyögött egy sort viszonzásképpen.

– Megint mehetünk az áristomba – sóhajtott gondterhelten Panzasándor. – Mert énnekem már futkosni nincs nagy kedvem. Meg aztán, olybá tűnik, magunkra is maradtunk, kedvelt uraságom, mindenkit bezártak már.

– Különös, hogy minket mégsem – mélázott Rózsasándor az állán kiütköző borostát vakargatva. – Valami gazemberséget orrontok én a háttérben!

– A papírok miatt nem bolygat minket – vélekedett Panzasándor. – Míg nem bírja érvényteleníttetni őket, csihad.

– Ugyan! – legyintett Rózsasándor. – Ahogyan kiadták, úgy vissza is vonhatják azokat az iratokat egy minutum alatt. Márpedig annál jóval több idő telt el, mióta hazaértünk. Ez a Ráday szabad kezet kapott, amit kíván, rögvest teljesül!

Panzasándor lesütötte a szemét.

– Deresedik a fejed, s még bízol a hivatalokban, a papirosokban, a császár szavában?

Panzasándor orcája lángvörösre gyúlt ezekre a szavakra.

– Öregszem, kedvelt uraságom, mi tagadás, öregszem… Butulok, puhulok – motyogta.

Rózsasándor szeretettel lapogatta meg a hátát.

– Így van ez rendjén. Velem sincs másként. Ne haragudj, komám, elragadott a hév! – intett a pincérnek, hozzon még bort és szikvizet.

– Nem hiszem, hogy ez a Dr. Acula csupa jóindulat lenne – morfondírozott Rózsasándor a fröccsét szopogatva. – Olyan az ábrázata, akár egy hullának.

– A színe se különb, én azt mondom!

– Amiképpen azt sem hiszem, hogy a királyi biztos nem fogathatna le akár most, ebben a pillanatban, ha igazán akarna. A papír mit sem számít, ha egy királyi biztos feni rád a fogát…

Ezek után hosszan hallgattak, csak a gigájuk mozgott időről időre föl s alá, ahogy az aranyló nedűt kortyolták. Az Aranyoroszlán szokásos zsongása andalító volt, Panzasándor kis híján el is szenderedett. Félálomban eszébe jutott az a réges-régi délután, amikor ő, az árva legény elemelt egy tyúkot a szegedi vásárban. Ügyetlen volt, rajtakapták, óbégattak pandúr után. Panzasándor futott, hóna alatt veszedelmesen kárált a tyúk, mögötte a meglopott kofa totyogott és sápítozott egyre, végül a pandúrok döngették a szegedi utcák porát nehéz csizmáikkal. Kevés híján nyakon is csípték az iszkoló tyúktolvajt, csakhogy az utolsó pillanatban egy árnyék termett az üldözők  mögött és hatalmas kezek ütötték egymásnak villámgyorsan a két pandúrkobakot. Az egyenruhások aléltan nyúltak el az utca kellős közepén, szégyenszemre.

02_tyukos_k

– No, gyere – intett Panzasándornak az árny. Behúzta egy kapualjba, átvágtak egy belső udvaron, s illa berek, nádak, erek, meg se álltak a város széléig. Így ismerkedett meg Panzasándor Rózsasándorral, így vált egy életre hűséges barátjává.

– Én úgy vélem – törte meg a csöndet Rózsasándor –, ezek megegyeztek. Ha mi gyáván és cudarul elfogadjuk a hullaképű ajánlatát, megszabadul tőlünk a biztos, egyúttal elkerüli a nép megvetését, amit elfogásunkkal a fejére vonna. Mert mondjon bárki bármit, a mi népünk nem fordít hátat nékünk! Ráday grófnak nem hiányzik, hogy még jobban rühelljék, hisz már így is utálják, akár a rossebet! Ha minket is gúzsba köttetne, ha újra és ok nélkül bézáratna, vélhetően lóganajjal dobálnák, amerre csak jár. Most már ismerik a fizimiskáját, nem rejtegethette örökké…

– Azzal pedig – folytatta Rózsasándor – a saját hírnevünket tépáznánk meg, ha még mielőtt igazából a nyakunkra próbálna lépni a király biztosa, odébbállnánk, akár valami gyáva kurafiak. Ezzel számol ez az aljas gróf… Csak azt nem tudom, a doktor mit nyer az egészen…

Panzasándor csodálattal bámult kedvelt uraságára:

− Igazságod van! Hogy magamtól nem ébredtem rá erre az alamuszi turpisságra…!

Rózsasándor újra intett a pincérnek.

– Eridjen valaki a Hétválasztóba – adta ki az utasítást. – Azt üzenem Dr. Aculának, nem élek a vendégszeretetével, egyúttal arra kérem, mondja meg Ráday grófnak, hogy Rózsasándor annyiba se tartja, akár a csizmája sarkára száradt kutyaszart! Mondjad vissza, öcsém!

– Nem élnek az urak a doktor vendégszeretetével, és Ráday grófot se becsülik sokra – hebegte a legényke.

– Nemhogy nem sokra – javította ki Panzasándor –, de annyira se, mint a csizmánk sarkára száradt kutyaszart!

A fölszolgáló sűrűn bólogatott.

– Értem, megjegyzem – habogta.
bikkmakk
Nem telt belé három fertályóránál több, az Aranyoroszlánba megint benyitott Ráday Gedeon meg a csapata. Ezúttal senkihez sem szóltak egy szót se, még annyit se nyögtek, hogy bikkmakk, csak haladéktalanul közrefogták az érdemes, nemes betyárokat. Még azon a napon el is hurcolták mindkettejüket Szeged városából.

A pusztán ördögszekereket görgetett a szél, a birkák közelebb húzódtak egymáshoz, a pulik szűköltek, s a juhászok megborzongtak.

Kisvártatva aztán beszélni kezdték a népek, hogy Szamosújvárra hurcolták Rózsasándort és Panzasándort.

– Külön börtönszárnyat építettek számukra! – nyújtotta át a sarkalt cipellőt a varrólánynak a cipész.

– Egy egész ezreddel őrzik őket – bizonygatta a halász a hálóját foltozgatva.

Ahogy telt-múlt az idő, újabb és újabb hírek keltek szárnyra.

– Bécsben vannak – súgta a piaci kofa a városi poroszlónak. – A császár vendégei.

– Sztambulba mentek, mint Bem apó annak idején – tudálékoskodott Vendel tanár, a história megszállottja.

– Párizsban látta őket a sógorom – állította a polgármester.

– Ámerikában vannak, vadakat terelnek, hogy ne tizedeljék a csordákat – esküdözött a postamester. – Még bélyeget is nyomtat róluk az ámerikai elnök.

– Itt járnak továbbra is, a pusztán – somolygott egy alsóvárosi hentesinas. – Lovagolnak, danolnak. Aki délibábot lát, őket látja!

– Meghaltak a börtönben – szipogta egy péklegény –, azon a napon, amikor a katonáink átlépték Bosznia határát.

– Abban a pillanatban hunytak el, amikor a Tisza áttörte a gátat – vitatkozott a mester felesége, csak hogy mondjon valamit és ne az elmosott vagyonon járjon az esze egyfolytában.

– Elkelne most Rózsasándor segítsége – szűrte a fogai közt a szentesi patikus, bizonyos Kosztka Tivadar, csónakjába húzva egy fiatalasszonyt a beomlani készülődő háztetőről. Mialatt tovább evezett, a könnyeivel küszködve nézte, ahogyan a szegedi utcákon mindenütt a víz az úr.

És újabb esztendők múltak, tavaszok, nyarak, őszök és telek, és a nép megszerette a császárt és tréfásan sógornak kezdte nevezni az osztrákot, és a negyvennyolcas veteránok lesütötték a szemüket, és éjjelente a párnájukat eláztatta a könny.

Az évszázad vége felé pedig a rókusi templom lépcsőjén megjelent egy koldus. Egyesek úgy vélték, Panzasándor az. Mások afelől érdeklődtek, ki az a Panzasándor?

– Hát Rózsasándor társa és alvezére – hangzott a felelet.

Kérdezni azonban senki nem kérdezte a koldustól, hogy hívják. Egyedül Lőw Immánuel, a tudós Lőw Lipót nem kevésbé tudós fia, a Gólem alkotójának, a híres prágai Jehuda Lőw ben Bezalelnek a leszármazottja beszélt vele egy ködös reggelen, ám az, hogy miről esett szó közöttük, örökre titok maradt. Mindenesetre néhány nap múlva a koldus eltűnt. Egyesek látni vélték, hogy egy lovas jön érte, maga mögé ülteti a nyeregbe és elügetnek a lemenő napba. De ez csak szentimentális képzelgés lehet, semmi egyéb.

04_naplemente_k

Az új évszázad első esztendeiben Veszelkakoma egykori korcsmájában egy sánta kántortanító minden áldott este elismételte azokat a szavakat, amiket a Víz kezdetén a Mikszáth nevű fiatal újságíró mondott a Szegedi Napló szerkesztőségében a tarkóját vakargatva, miközben a Tisza a temetőkből kimosott koporsókat sodorta föltartóztathatatlanul a redakció felé:

– Én úgy vélem, Rózsasándor éppen annyi örökkévalóságot tudhat a háta mögött, amennyi előtte áll.