fbpx
Varga Zoltán Zsolt

RÓZSASÁNDOR ÉS A BODZA

RÓZSASÁNDOR ÉS A BODZA

2016 Karácsonyának megajándékozottjai Birtalan Ferenc és Bene Zoltán. Szepes Erika olyan kitűnő tanulmányt írt Ferenc versesköteteiről, amihez nem tudok hozzátenni, és Zoltánnak is talán avatottabb méltatója volt Jámborné Balog Tünde meg Kapitány Máté. Tehát inkább – Karinthy után szabadon – paródiával tisztelgek előttük, remélem ez megengedhető, még ha csak virtuális barátok vagyunk is. Mostanáig.

„Birtalan Ferenc”

Ha nem bírom már

Ha nem bírom már: bírtalan,
szárnyam nőjön hirtelen.
Bogár lépjen nyitott szememre,
megszülettem szerelemre.
Én, a költő, soraimat esztergálom,
hol volt, hol nem, volt egyszer egy Eszter-álom.
Kertek alatt rigó jár,
(rigó lett a rigolyám),
boldogságot mímelek,
ha kell, ha nem, rímelek.
Megőszülök, mire nyár lesz a tavaszból,
nem farhátat, színhúst vennék – mi a faszból.
Ha levesemnek van levése,
mondhatom-e, hogy kevés ez?
Számomra üres kenyeret kent az Úr,
viszont kapok ma a Ligetben egy fémkentaurt.
Villa-villa-villa-kanál,
kőlapon mitikus kan áll,
kanál-villa-villa-villa,
kentauron nyers fény villan.
Ajánlom Zoli barátomnak a „Bodza” kötetet,
úgy vizsgáld, kérlek, ahogy orvos a véres köpetet.
Ha nem bírom, hát bírtalan,
de nem jön tőlem birkahang.
Ha vanásom már nincs nekem,
osztozzatok kincsemen.

torta

„Bene Zoltán”

Rózsasándor és a Kentaur

A pusztán, amíg a szem ellátott, pusztán két lovas bandukolt, Rózsasándor és Panzasándor. Mit nekik a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, börtönéből szabadult saslelkük, ha a rónák végtelenjét látják. Rózsasándor megpödörte méhviasszal keményített harcsabajszát, aztán hatalmas iszákjából egy kardot kapart elő.

– Nézd, Panzasankó, milyen csuda kardra leltem az Alsóvárosi vásárban. A pengéje, mint a beretva, a nyelében meg az élet vize rejtezik. Ha ezt a gombot megnyomom a markolat alján, a varázsvíz kispriccel a vércsatornába. Ha akarom, egy mozdulattal kettőbe vágok valakit, a másikkal meg összeforrasztom. Na gyere, próbáljuk ki. Vágjál miszlikbe, aztán keltsél fel új életre.

Panzasándornak nem akaródzott. Élénken emlékezett még egy előző csuda dologra, ami számára balul ütött ki. Egy éve kifogta a három kívánságot teljesítő aranyhalat. Mit is kívánhatott volna először egy betyár? Ne fogja a golyó. Aztán, hogy ne fogja a kard. A harmadik kívánságon kicsit eltöprengett, majd által mutatott a Tisza túlpartjára és így szólott, akkora nemi szervem legyen, mint annak a lónak ott a síkon távolban. Visszaérve a Boszorkányszigetre rögtön magára lövetett, megvágatta magát, és láss csudát, a golyók, a kardok leperegtek róla. Akkor fogta és kioldotta a gatyája korcát, ott állott alul csórén, ahogy megszületett. Na ezt nézzétek! Felhördültek a betyárok, Veszelkakoma fel is ordított, uramatyám, mekkora p…, de aztán elharapta szavát – sajnos, szegény Panzasándorunk a rövidlátó szemével egy kancára mutatott a Tiszaparton. Most tehát óckodott karddal nekimenni kedvelt uraságának.

– Tedd csak meg, utána nagyobb és erősebb leszek, benne van a népmesékben.

Mit tehetett Panzasándor, a parancs az parancs, miszlikbe aprította kedvelt uraságát, aztán az élet vizével feltámasztotta. S valóban, az újraéledt Rózsasándor nőtt egy bakaraszt, a bajusza meg kettőt.

Épp visszavette a kardot, amikor, ki tudja honnan, talán egy vigyorgó délibáb mögül, üstöllést előttük termett a pandúr. De nem egy közönséges pandúr baka, nem is a népnyúzó Pandúrsándor, ősi ellenségük, hanem maga Töviszoltán, Csongrád vármegye pandúr ezredese. Rózsasándor nem sokat teketóriázott, épp csak megpödörte a bajuszát, meg sem várta a szokásos „addmegmagadot”, kettőt suhintott a kardjával, a lovat tőből lenyakazta, a pandúrt meg derékban kettévágta. Úgy esett, hogy Töviszoltán felső fertálya ráhuppant a ló nyaka helyére. Rózsasándor ekkor merő véletlenységből megnyomta a gombot, az élet vizéből pár csepp odafröccsent a két test közé, a háromnegyed ló és a fél lovas összeforrt.

– Nézzed, kedves uram, hisz ez egy mitologikus szörny, a kentaur – mondotta Panzasándor.

– Pontosabban egy „Pendaur” – tromfolt rá Rózsasándor, megpödörintve harcsabajszát.

A kentaurrá vált ezredes csodálkozva tapogatta magát, még a hátsó lába közibe is leért nagy üggyel-bajjal.

– Hát ez meg mi a lófasz? – kérdezte, sutba vágva a nagyvárosi etikettet.

A két betyár a térdét csapkodta, úgy röhögött. Aztán Rózsasándor gondolt egyet, megpödörte méhviasszal keményített harcsabajszát, és felpattant a pandúr mögé.

– Bene Zoltán! – mondta neki a Garibaldi seregében felcsippentett olasz nyelvtudományával. – Avanti!

Rózsasándor többé le sem szállt a Pendaurról. A pandúrok antúl fogva nem mertek rálőni a fustélyukból, nehogy az ezredesüket találják el. Azolta jár közöttük a szomorú szólás: „Ej-haj, nincsen Rózsa Tövis nélkül.”