RONGYGYÁRTÓ

Ami korábban történt, lényegében kesze-kusza és önfeledt pillanatok váltakozása volt, a Rongygyártó akkor egy percig sem gondolkodott, helyes-e, amit csinál, csak osztogatta az elkészült bábukat, a gyerekek pedig hol kacagtak, hol izgatottan rohangáltak, hol büszkén kihúzták magukat, hol meghatottan a nyakába borultak. A Rongygyártó ilyenkor pislogás nélkül nézett farkasszemet a fakó arcú idegenekkel, akik a gyerekeket hozták. Könnyű is volt ilyen bábukat készíteni. Még akkor is, ha mindezt valami elhagyatott gyár hangárjában tette, még akkor is könnyű volt osztogatni a rongybabákat. Sosem kérdezte, honnan érkeznek a gyerekek, azt sem, honnan jönnek az idegenek, és miért pont neki kell ezeket a különös, mocorgó, kitömött testet öltő érzéseket átadnia, hát nincsenek ezeknek szüleik, vagy ilyesmi, végtére is micsoda ő, elvégzett egy OKJ-s varrótanfolyamot, azt annyi, minden utcasarkon találni nála tehetségesebb varrót vagy szabót vagy más effélét. Nem kérdezett, végezte a dolgát, keze alatt pedig sorra születtek a különböző méretű, szagú és vérmérsékletű rongybabák, akik egy ideig még úgy kapaszkodtak az ő megduzzadt ujjába, mintha legalábbis a saját kölykei volnának, ő mégis minden rossz érzés nélkül adott túl kis teremtményein, mert úgy látta, megéri. Idővel bizonyára híre is ment, már naponta többször is jöttek az idegenek, akik szenvtelenül vártak, míg a bábuk átadásra kerültek, akkor pedig úgy vezették el a gyerekeket, mint marhákat a gulyások. Sokáig ment ez így, nagyon is sokáig, aztán, ahogy általában a siker esetében, elmúlt a szerencse, és vele együtt a látogatások száma, először csak napokig, aztán meg már hetekig nem jött a büdös franc se. A Rongygyártó alig-alig emelte fel a tűt, csak ült a hangár csövei alatt és várakozott.

mint a kutya, ha retteg

Az utolsó öltés után végre megmoccant. Tapintásra puha volt, szagra meg kissé dohos, olyan orrba kúszó, szúrós módon. A férfi a csövek alatt kuporgott, tenyerén tartotta apró teremtményét, mint valami gyógyszert, a másik kezéből, az ujjak közül kihullott a tű, már nem volt szükség rá. Lehunyta szemét, hagyta, hadd motoszkáljon, hadd fészkelődjön tenyerén. Az pedig rongytestével kellemesen cirógatta a sűrűn ráncolt bőrt, ahogy próbált a hasára fordulni. A férfi most körbekémlelt, a csövek között dugta ki fejét, halovány fény pislákolt a távolban, egyébként sötét volt minden, csak fém csillant itt-ott. És mintha víz csöpögött volna. Aztán horkantást hallott és durva röhögést, gyorsan visszabújt hát a vastag csövek rejtekébe. Mióta nem hallott emberi hangot, te jó ég, tényleg, mint a Tom Hanks a szigeten, csak neki még labdája sem volt, most mégis valami hideg szorítást érzett a gyomra táján, mint a disznó, ha megérzi a reggeli pálinka szagát. Élénkebben mozgott a rongyalak is, formátlan végtagjait dobálta, és mintha sivalkodott is volna, pedig szája nem volt. Nyüszögött, mint a kutya, ha retteg. A férfi újra hallotta a horkantást, ezúttal közelebbről, és mikor látta, hogy a tenyerén fekvő erre milyen féktelen forgolódásba kezd, a térdére ültette a bábut. Az kicsit lenyugodott, igaz, még akkor is remegett, mikor ernyedt testével megállapodott a csontos térden. Remegett a férfi is, jaj, csak most ne hozzanak gyereket, gondolta, annyi idő után csak ez tellett tőle, ez a vacogó, puha kis göb a térdén, ezt hozta létre, hát minek kellett őt ilyen sokáig egyedül hagyni, gondolta, és most már nemcsak a hideg szorítást érezte, de haragot is, és a térdén olyan plöttyedten ülő bábu arca is eltorzult a méregtől, dühösen morgott. Az egyik csőre most valaki rákoppintott, a hideg kongás végigszaladt a sötét csarnokon.

A férfi felkapta fejét, úgy figyelte, ahogy a két idegen előlépett a koromló semmiből. Most is egy kisgyereket toltak maguk előtt, mint korábban már annyiszor, a gyerek meg érdeklődve nézegette a férfit, és főként a térdén ülő rongybabát.

A férfi tudta, mi a dolga, de most először nem mozdult. Az idegenek felvonták gyér szemöldöküket, na nézd már, néztek össze, sztrájkol a Rongygyártó. A férfi felállt, kezébe vette az újra nyüszögő bábut, és a háta mögé rejtette. Fülében dobogott a szíve, alig hallott tőle. Az egyik idegen kicsit felhúzta az ingét, olyan cowboyosan, ki is villant egy pisztolytáska, ahogy az ilyenkor illik, csillogott szépen a ravasz. Csöpögött a víz a sötétben, a gyerek kíváncsian bámulta hol az idegeneket, hol ezt a különös férfit, aki valamiért irigyelte tőle azt a mókás kis babát. Na, szólalt meg akkor az egyik idegen, mi lesz már, ne hülyéskedjünk már, jól van? A Rongygyártó nem felelt, nagyot nyelt helyette, morzsolgatta ujjaival a bábut, aki erre megint morgott. Hoztunk megint gyereket, mondta most a másik idegen, örüljél, és ne játszd itt az agyadat. A férfi hátrapillantott, a vastag csövek megfosztották a menekülés lehetőségétől. Ne legyél már berezelve, szólt ismét az idegen, nem kérünk mást, mint hogy papáskodjál kicsit, ahogy szoktál, eztán újra gyakrabban jövünk, és gyárthatod megint a viháncoló, csilingelő, boldog kis vackaidat. Hallod, mit mondok, akkor válaszoljál, legyél szíves! A férfi érezte, hogy szemét szétfeszíti a rémület, próbálta kissé összébb húzni, de nem ment, a gyerek pedig kicsit hátrább lépett, nem tetszett neki az a szem. Az idegen rácsapott a pisztolytáskára, tompán puffant a tenyere.

A Rongygyártó közelebb lépett, aztán ismét vissza. Nem lehetne, kezdett bele száraz torokkal, hogy. Nagyot dördült a pisztoly, pont mint a filmekben, ez is, nem őt lőtték le, hanem a plafont, csak úgy figyelmeztetésből, de a férfi azt is érezte, hogy itt most nem lesz olyan, mint a filmekben, hogy az utolsó pillanatban megmenti valaki, itt most nincs menekvés. Minek kellett elvégezni azt az OKJ-s szart, miért nem tudott még egy ideig ellébecolni, csak úgy ingyen élni, vonatokon bliccelni, vagy utcán zenélni, vagy bármi, csak ne ez, minek kellett éppen babákat varrnia? Az idegen ráirányította a pisztolyt, olyan volt az az üreges cső, mint egy összeszűkült torok, ami mindjárt beszippantja, és ráordított az idegen, hogy most már aztán térjél észhez, vagy belelövök a koponyádba, pubi! A Rongygyártó lehunyta szemét, a fülében dobogó szívétől most már semmit sem hallott, lassan és nehézkesen mozgott, mint egy bábu, ahogy előrelépett, és ahogy átnyújtotta a bábut. A gyerek rögtön kikapta a kezéből, mintha cukorkával kínálták volna. A férfi nem nyitotta ki a szemét, de már nem zakatolt úgy a vér a fülében, jól hallotta hát, hogy felsikolt a gyerek, és felsikolt újra, és bántóan sikoltozott, embertelenül, mint az életükért rettegő majmok. Végül felismerte, mit kapott a férfitól. Távolodott a sikoly, lassan távolodott, de távolodott, aztán egyik pillanatról a másikra elhalt. Mikor a Rongygyártó nagy sokára kinyitotta a szemét, már nem volt ott senki. Leroskadt a földre, tarkóját az egyik csőnek vetve, és annyira szégyellte magát, hogy nem is érezte igazán. Órákig ült így, szoborként a hangárban, amikor valami hideg érintette tenyerét. Egy darabig nem foglalkozott vele, de aztán csak lepillantott. A tenyerében ott volt a tű, nyugtalanul gurulva ide-oda, munkára éhesen.

kép | shutterstock.com