RÓNASÁGI CSODÁK
1997 július
Amikor Vas István az 1970-es években a Szépirodalmi Könyvkiadó fölkérésére összeállított egy Tömörkény-kötetet, a jegyzetekben azt írta, Tömörkény legkedvesebb írói közé tartozik, s meggyőződése, hogy ő a legszeretetreméltóbb magyar novellista. (A helyesírási program nem ismeri ezt a kifejezést, javaslata sincs, mire cseréljem. A technikai figyelmeztetés nyomán csak rögzítem: valószínűleg ezen a rosszkedvű, meghasonlott, erkölcsi válságokkal bajlódó századvégen a szeretetreméltóság — kiváltképpen az írói — ritka jelenség.) A Vas István szerkesztette, 1234 oldalas bibliapapírra nyomott, csinos kis kötetet 1978-ban a Bartók Béla úton 35 forintért vásároltam egy pincében, ahová akkortájt gyakran lenéztem, mert hetenként újabb könyvszállítmány érkezett. (Ma különleges késeket, ollókat, húsdarálókat, konzervnyitókat és vadásztőröket árulnak azon a helyen.)
alkotói önmítoszok
Az első novella, amit akkor este elolvastam a Hajnali sötétben-kötetből, a Vándormadarak volt. (A Csata a katonávalt már korábban, talán a középiskolás szöveggyűjteményből ismertem, s mint Móricz Barbárokjának az ikerpárját, hivatalos tananyagként könyveltem el.) Most, 1997 fagyos tavaszán, újraolvasva a novellát, csak számba veszem az akkor aláhúzott sorokat. „Nem tudhatni, mit végez az idő… Mintha eltolódtak volna az évszakok. Valamikor tavasz volt márciusban, és nagy nevezetességnek tartatott a márciusi hó: mind szép lett az a lány, aki abban mosdott. No, ha ez igaz, akkor most már minden lánynak szépnek kell lennie, mert nemhogy márciusi hóban, de áprilisi havazásban is kivehetik a részüket.” Ha eltekintünk az időjárás aktuális vonatkozásaitól, amitől persze azért nem lehet egészen eltekinteni, hiszen az effajta ismétlődések némi rejtélyességet, titokzatosságot visznek unalmas napjain cédulázó íróféle életébe; ha félretesszük tehát az önmítosz-építgetés szempontjait, akkor az idézett Tömörkény-sorokat pusztán „népi partikularitásnak” is tekinthetjük. Olvasóként azonban egyáltalán nem kedvelem az elbeszélő „partikuláris pepecselését”, a hétköznapiság ellen nagyra növesztett alkotói önmítoszokat pedig fölöttébb unalmasnak találom, bár azt is megtanultam, hogy az önmítosz-teremtés nemcsak arra alkalmas, hogy elfogadtassa környezetünkkel önmagunk íróságát, hanem írásra is ösztökél, az írás viszont jószerivel az egyetlen vára — hősi szimbóluma — az értelmetlen (céltalan) cselekvésnek, amely nélkül élni ugyan lehet, de minek; írni muszáj. Ezért a magam mentségére a számba veendőkhöz még hozzáteszem: amikor a fenti jeleket hagytam a Tömörkény-kötetben, az idővel és egy regénnyel bajoskodtam.
Koszta József: Vihar előtt
Még aznap este a Vándormadarak után következő novellát is elolvastam. Ebben egy öregemberről esik szó, akire a halál ráfeledkezett, hiszen az idejéhez képest már régen vihette volna, de nem vitte. Pedig Engi Balázs a halál ellen nem csinál semmiféle babonaságot, igaz, tréfát sem űz belőle, hogy a felsőbb hatalmak úgy levették róla a kezüket, s nem törődnek vele; amúgy vidám, öreges módra szépen tudja élni világát, szomszédol, eljár a fiakhoz, lovon az új hámot szereti, nyáron kint hál szúnyogháló alatt, a dohányt kedveli, s a reggeli pohár mézespálinkát hathatós orvosságnak tartja különféle mellfájások és egyéb szárazbetegségek ellen. Olykor, ha vásárolnivalója van, benéz a városba, és szívesen elidőz az ismerős helyeken. Akkor megy, ha kedve tartja, és akkor jön, ha ráunt a forgatagra. Egyik nap is csak befogott és szólt, hogy elmegy egy kicsit szétnézni a határba, de aztán úgy megindult, hogy a városig meg sem állt, mert „kocsmabeli borra szomjazott és kishúsra éhezett”. Az ilyesmi néha megkívánódik, véli az öreg: kocsma, bor, szivar, miegymás, meg a paprikás kishús, ami különösen a hidegbe való kocsizás után módfelett alkalmatos. Behajt hát Engi Balázs a kocsmába, amit különben — el ne feledjük — a Halálhoz címeztek, rá is van festve a kocsmaajtóra a csontember. Csakhogy a Halált alighanem kutya után festhette a piktor — véli Engi —, mert nagyon görbe bordákat rakott rá. Ezen jót mulat. Leül, végigsimít a kockás asztalkendőn, s ahogy szokás, megkocogtatja a kés fokával a poharát. Míg a kocsmáltató előkerül, azon gondolkodik, milyen törékeny, sovány, „bordás ember” volt ő legénykorában, sokat köhögött, „a halál kutyája ugatott ki belőle”, ahogy a jólelkű szomszédok szokták volt mondani. No, a szomszédok azóta mind eltakarodtak, ő meg még mindig itt van. — Illegetöm csak magamat, mint a hatpénzös szatyor — mondja vidáman, mikor előkerül a kocsmáltató, s az egészsége felől érdeklődik. A kishús jó, a bor is. De kell még egy szivar, mert az úgy dukál, hogy a városból kifelé szivart szívjon az ember. — Majd hát most már indulok is — mondja akkor Engi. — Hiszen ráér kend indulni — ez a kocsmáros nézete. — Azért indulok éppen, mert ráérök — feleli az öreg. Ez a párbeszéd már vagy ötven éve így szokott zajlani, hiszen a kocsmáros sem mai gyerek; kikíséri a vendéget. Kezelnek. Fölül Engi a kocsira. Kissé havazik. A lovak már szaladnának, hazafelé mindig szaladnának, de Engi még tartja őket, mert a tanyai ember nem szereti a kövezetet. Van, aki ebbe a rázásba bele is betegszik, gondolja. De nini! Neki sem ízlik a szivar. Így van ez, az állam csak beszedi adó formájában a sok pénzt, s rossz dohányt ad érte. Így van ez azzal, aki el van hatalmasodva. Eldobja a szivart, ki az útszélre, a gyalogjáróra, hátha valaki, akinek szüksége van rá, megtalálja. Most már engedi a lovakat. Szeretne kívül lenni a városon, olyan, mintha fojtogatna itt a levegő. Ez lehetséges. Sok a kémény, sok a füst. A szél sem olyan, mint kint, összevissza fújdogál az utcasarkokon. Borzong. Talán sok volt a kishús? Nem tudni. Ámbátor majd segít ezen a pipa. Hiszen annál jobb orvosság nincsen. Nézi a fákat, ahogy az út mellett elhaladnak. Mind ismeri kicsiny koruk óta. Látta, mikor ültették őket. Igaz, előbb nem is ezeket ültették, hanem valami cifra, újmódi fával próbálkoztak, a homok azonban nem tűrte az okvetetlenkedést, s megölte valamennyit. A homokkal nem lehet erőszakoskodni, véli Engi, a homok, az homok, aztán punktum. Kedvetlenül veszi észre, hogy a pipa sem ízlik. Fázik. Mi az ördög ez, mi? Megpaskolja a gyeplőszárral a lovak hátát: no haladjunk, haladjunk! Jó lenne már otthon, az ágyban. Alhatnék. A lovak a tanyaköz homokján lépkednek. Itt már sima az út, a kocsi csöndesen, lassan kúszik, mint a szánkó. Csak ami homokot a kerék fölkap s a kerékagyra hullajt, az mormol egy kicsit, szép altató. A lovak a közből aztán befordulnak a tanyaútra s megállnak az udvarban. Az öregebbik ló nyerít: Meghoztuk az öreg gazdát, azt mondja, igaz, hogy holtan hoztuk haza, de mégiscsak hazahoztuk…
egészségügyi színjáték
Emlékszem, először csak néhány alattomos könnycseppet morzsolgattam szét a szemüvegem alatt, aztán letettem a könyvet, s hangosan rákezdtem. Előző év őszén temettük el az anyámat. Akkor nem sírtam. A temetésre jóformán alig emlékszem, csak néhány torz, napszemüveges arc tért vissza kiismerhetetlen rendszerességgel álmomban. Anyám iszonyatos kínok között, sorstalanul, az ostoba, képmutató „egészségügyi színjátékban” magára hagyottan halt meg. (A kórházban éjjel kettőkor utolsó szavával az apámat hívta, de még a nővér sem került elő.) Öreg Engi sorsa valószínűleg azért érintett meg, azért vont olyan könnyedén először narcisztikus sírógörcsbe, később jó nagy náthába, mert a halál egyszer csak elfogadható közelségbe került; szűkölő hazugság és borzalom helyett szelídebb, átélhetőbb formát öltött: végre elbúcsúzhattam az anyámtól. A novella, akár egy a fából faragott, finom mívű szerkezet (csodamalom?), hibátlanul működött, ügyes fogaskerekei, furfangos srófjai körkörös mozgássá (imává?) alakították (szelídítették?) a szelek őrült kavargását. Azután már úgy olvastam az írást, rendszerint fönnhangon, mint valami ismerős pusztai kaddist.
Néhány évvel később, egy őszön, a Kifárasztás című novellában a következő sorokat húztam alá: „Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbe borultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint. Nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú… Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak.” A születésnapom táján már megint valami betegség törhetett rám: emlékszem a félelemre, a fejem fölött szétfolyó lámpafényre, magányra, lázra, vörösboros éjszakára. „A rák a megbomlott struktúra lázadása, Tömörkény, mint valami erős gyógyszer, kitisztítja az érzékszerveket, erősíti az érzetet, visszaállítja a létezés absztrakciókkal nem szabdalt, hajdanvolt egységét” — ilyesmiket jegyeztem akkor egy spirálfüzetbe. Később folytattam a regényt, amit néhány hónappal anyám halála előtt abbahagytam. „Megtanultam — írtam kissé fennkölten —, hogy azok a történetek, amelyeket végig tudunk mondani, idekötnek bennünket, ehhez a tájhoz.” Most, ezeken a fagyos tavaszi napokon, a régi naplón kívül előveszem a regényt is, hogy megkeressem Tömörkény nyomait. Az 1980-as évek elején, főként a lengyelországi események hatására alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a társadalmi forradalmak kora lejárt, most az érzelmek lázadása következik, s ebben az irodalomnak nagy szerepe lesz. Napközben Theodore Roszak, Herbert Marcuse, Norman Brown, a 68-as diákmozgalmak ideológusainak műveit olvastam, este Tömörkényt. A regényben a magam 68-as főiskolai élményeit akartam földolgozni, a közvetlenség azonban visszariasztott; igyekeztem elrejtőzni a történet mögé, ezért újabb és újabb konstrukciókat eszeltem ki, amik aztán rendre összeomlottak, s maguk alá temették és megfojtották az örömöt, amit az írás, a kezdetben dúsan csorduló emlékezés okozott. „Az érzet összelappadt — panaszoltam a spirálfüzetben —, de Tömörkény segít: nyelvének ereje, zamata, humora — miként az agyagos talajba kevert humusz — szinte észrevétlen átrendezi kéziratomat; föllazítja, porhanyóssá teszi a diáknyelvet, amellyel korábban annyit vesződtem.”
1986. július 16-án adtam le a Móra Kiadónak a „Rónasági csodák: Tömörkény István élete és művei” című szinopszist, amelyben arra igyekeztem rábeszélni a szerkesztőket, hogy az Így élt sorozatban jelentessenek meg egy kötetet Tömörkényről is. „Manapság nem divat hivatkozni rá — írtam éppen tizenegy éve. — Maghasadt (sic! — ma már nem tudom eldönteni, hogy — tekintettel az írás agrárius vonatkozásaira — szándékosan használtam-e mag előtagot, vagy csak elütés) korunkban, amikor az írói magatartás is különböző szerepekre szakadt, Tömörkény talán éppen életének és műveinek egységével hat. Nem vátesz, nem üstökös, nem géniusz, nem világmegváltó vagy világfölforgató, nem paktál az ördöggel, de nem osztogat erkölcsi tanulságokat sem. Egyszerű szegedi polgár, aki mellesleg le is jegyzi, mi történik vele napról napra. Nem keres látványos szerepeket, nem vágyik irodalmi díjakra, amelyeket a különböző kuratóriumok tagjai ’vice versa’ osztogatnak egymásnak. Ebből a látszólag eseménytelen, mégis oly gazdag életből és ezekből a mindenféle hivalkodó formai újítást elutasító művekből, ha feléjük fordulunk, valami fénylő, sugárzó melegség árad… Olyan könyvet szeretnék írni, amely a hivalkodás, a pózok, a ’fölfüggesztett erkölcsök’ korában keresi a tömörkényi csodát: a hiteles írói magatartás erkölcsi erejét és szeretetreméltóságát.” A könyvből nem lett semmi, a főszerkesztő azt írta, hogy Tömörkény csak néhány novellával képviselteti magát az iskolai tananyagban, ezért nem „piacképes”. A sorozatszerkesztő, kedves, érzékeny asszony viszont behívott, megkínált kávéval, megdicsért, milyen szeretettel szóltam Tömörkényről, s azt kérdezte, ha már róla nem írhatok, nem írnék-e Gárdonyiról. Mire elkészültem a könyvvel, a szerkesztőasszony már nem élt, úgy hallottam, a szíve vitte el időnap előtt. A Gárdonyi-életrajz végül 1989-ben jelent meg.
Tornyai János: Tájkép
Tömörkény legutóbb akkor járt az eszemben, amikor ezen a fagyos tavaszon Kunhegyes határában kiszálltunk az autóból, mert vendéglátóink állították, hogy itt egy szélmalomnak kell lennie. A szélmalmot — valahol a puszta közepén — meg is találtuk, csak éppen út nem vezetett arra. Elindultunk hát gyalog toronyiránt. Hangos Jancsó-szél fújt, hordta a homokot, a tejes zacskókat és a reklámszatyrokat. Egy nagyobb szeméthalom tövében néhány vályogvető cigány dolgozott. Sokáig néztük a szótlanul és fürgén tevékenykedő családot, arra gondoltam, lehet, hogy ezt a piros ruhás kislányt is Verának hívják. Tömörkény egyik novellájában, a Vera elvitelében leírja, hogy alig fogadták föl a kiscselédet, szülei máris ki akarták venni, mert munkát kaptak; mentek vályogot vetni. Vera először sírt, hogy inkább maradna, de aztán kapott új piros ruhát, s így már boldogan tartott a szüleivel. A kész téglák gyorsan száradtak a szélben. Végül megtaláltuk a malmot, igaz, elég romos állapotban. Kimentünk a tóvá duzzasztott Tiszához is, a szélkavarta habos, sárga vízen színes gumiruhába öltözött hullámlovasok vágtattak. Másnap Karcagon rábukkantunk egy másik malomra, ennek tökéletesen épen maradt a berendezése, az egykori molnár (ma idegenvezető) szerint bármikor újra lehetne indítani. A nyárfából és kemény bükkből — vasszegek nélkül — épült ötemeletes szerkezet, mint egy nagy tengeri vitorlás hajó, amelyet tévedésből ékeltek ki ide az Alföld közepére, finoman remegett a délnyugati szélben. A város határában található a Zádor híd, erre vezetett annak idején a postaút Pest és Debrecen között. Sovány, csontos, vászonsapkás férfi (helybéli könyvtárosnak, muzeológusnak véltem) két vendéggyereket hozott ki ebéd előtt a karcagi nevezetesség „föltekintésére”, miután elmondott néhány történetet a hídról és a betyárokról, a lelkünkre kötötte, hogy visszafelé nézzünk be a Morgó csárdába. Benéztünk. Délidőben néhány öreg, reumás betyár melegítette a hátát a kemencepadkán. Söröztek.
régimódi, pusztaszéli csárda
Tömörkény-motívumok? Persze idézhető még A csárda télen vagy más efféle „csárdás” történet is. A csárda télent csak azért említem, mert a fekete humor bizonyos elemei is föltalálhatók benne. A novella azzal kezdődik, hogy a betyárok manapság nem a pusztán laknak, hanem a városban… Valamint eltűntek a balták és a csárdásnék fekete vagy éppen kökényszemű lányai is. (Utóbbit ne tekintsük afféle száraz, személytelen mondásnak, hiszen Tömörkény maga is egy szegedi csárdásné — mégpedig a kortársak szerint szép — lányát vette feleségül. De erről majd később.) Maradtak viszont a pisztolyok. (Tömörkény sem indult el a nélkül hosszabb útra.) Pedig most éppen hosszabb úton vannak, s betérnek egy út menti csárdába. Lássuk, van-e odabent meleg? No, az nincs. Igaz, kemence sincs, aminek az az egyetlen előnye, hogy verekedéskor nem lehet beütni az oldalát. Talán tánc szokott itt lenni, mert egy kopott fekete bőgő támaszkodik a sarokban a falhoz. — Hát ilyen egy igazi, régimódi, pusztaszéli csárda? — kérdi Tömörkény. — Nem tudom — morogja erre a bajusza alatt —, mert ennek tudásához egy amolyan régifajtát is látni kellett volna, olyat pedig nem láttam. A csárdában ikszlábú asztal sincs, pedig azt gyakran emlegetik a régi történetekben. Van viszont egy légypiszkos hatósági hirdetés a tavalyi sorozásról. Vendég is csak egy akad. Az az ablakkal szemközt ül, s kibámul a hómezőre. Hogy mit néz rajta, nem tudni, alighanem ő sem igazán tudja. A pohara üres, abba nincs mit tekingetni. Hát nézi a havat, amelyen varjúcsapatok táboroznak. Kocsmáros sincs, csak egy hosszú, sovány, sápadt asszony. Valószínűleg tüdőbeteg. Hozza a bort. Na nem üvegben vagy kancsóban, hanem egy kék bádogkannában, amilyenben a tejet szokás árulni a piacon. A bor különben nem is volna rossz, csak éppen zavaros, s itt-ott penészvirág úszkál a tetején. Nincs gondozva. — Nem jó, ugye? — kérdezi az asszony szomorúan. — Bizony nem — mondják a vendégek. — Hanem majd megissza a bácsi ott a sarokban. — Nem tehetek róla, nem értek hozzá — folytatja az asszony. — Hát a gazda? — Az asszony nem szól, csak int a levegőbe bizonytalanul. A bácsi meg kissé szétveti magán a kopott subát (nem rongyos az, éppen hogy frissen van foltozva), s mint aki foglalkozáshoz készülődik, azt mondja: — Hát elfogadhatom.
Tömörkény hőseinek sorsa — miként a sajátja is — mélyen a hagyományba, a közösségbe, a tájba gyökerezik. „Nehéz mesterség a gulyásság — írja Az üsző föltekintésében, s csak olyan ember űzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.” Ez fontos. Úgy lehet, nemcsak a gulyásságban, de az íróságban is. Tömörkény, bár nagyon komolyan, mondhatni lelkiismeretesen végzi a feladatát, nem „eltökéltségből” ír, hanem mert ez az életformája. Ha történetesen gyógyszerész lett volna, valószínűleg a mérgeket keveri ilyen könnyed, ilyen magától értetődő magabiztossággal. Az írások csak nőnek, mint a fák, a novellákat nem kell szerkeszteni. Nem azért, mert az élet mindig izgalmasabb, mint a „konstrukciók”, ahogy mondani szokás, hanem mert az élet nem tűri az okvetetlenkedést, az élettel nem lehet erőszakoskodni. Az élet, az élet, miként a homok, az homok, aztán punktum. Tömörkény látszólag eseménytelen, szinte komponálatlan írásai az igazi remeklések. Nézzük csak! Délelőtt a kocsmában. Devecseri Istvánhoz, aki nem kocsmajáró különben, vasárnapi vendégek érkeznek, így aztán már korán előkerül a sonka meg a pálinka, s ha már rákapott az ízére, aznap nincs is kedve dolgozni. Miután elmennek a vendégek, szól a feleségének, hogy áthaladna a kocsmába. Ott meg aztán jól elmarad, pedig ígérte, hogy délre hazaér, de nem ér, csak iszogat tovább, nehogy azt higgye bárki is, náluk az asszony parancsol. Délután fél kettőkor megy haza, s igen szidalmazza már magát, hogy így elmaradt, s hogy ennyi pénzt elköltött. Kissé részeg is, és igen el van lágyulva, majd még a felesége védi meg önmaga vádjai ellenében. Alkonyodik. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. Öregesen szemérmes, pusztai szerelmes történet. A tengeri város. Kabókék bent járnak a vásárban, s ott a „vászonházban” a látványosságok között látnak egy nagy várost, amelyet csupa kék víz ölel körül. Először azt hiszik, a szegedi árvizet formázza, de aztán az asszony rájön, hiszen ez a Velence-város, amiről az apja szokott mesélni, ott volt katona. Otthon aztán elmondja az öregnek, mit láttak. Az meg — no nem szép, azt nem lehetne állítani, inkább rekedtes, öreges hangon — egy régi olasz dalba is belekezd. — Ez valóságosan szép nóta — mondja rá Kabók Mihály. Főzés. Leapadt a víz, a Tisza medrében egy ismeretlen, bocskoros ember a nagy kövek alá tüzet gyújt, s egy bögrében szép, nyugodt, megbízható mozdulatokkal tarhonyalevest főz. Míg a túlpartról megérkezik érte a ladik, éppen el is készül, s megvendégeli a tisztes távolból bámészkodó, rongyos, éhes kisfiút. Hiszen semmi különös nem történik, mégis ezeknek az írásoknak az angyalszárny-rezdülései megérintik a szívünket: a csoda sohasem a „témában”, a „csattanóban” vagy éppen a „mondanivalóban” van, hanem az írás szövetében, sőt gyakran két novella között a csöndben.
Farkas István: Bretagne
Amikor Tömörkényt fölkérik, hogy írjon önéletrajzot, miután áttekinti élete sorát, megállapítja: „Ez az életrajz kissé zavaros, de nem én zavartam össze, hanem az élet.” Mégis, hol lehet a forrásvidéke ennek a dúsan csordogáló prózának, amely a patikák titkos zugaiban kevert ürmösborok fanyar zamatát idézi? A nagyvíz című novellában azt írja: „Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet, hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem.” Apja váltóőr, de egy ideig a restit is bérli az osztrák vasúttársaságtól. A család Ceglédről Makóra költözik. „Makón szerettem lenni mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául beszéltek, savoyard majmokkal, a gülbabás törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki, előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyermeklélek figyelmét.” Az ifjú Tömörkény Szegeden, a városszerte ismert Kovács Albert (Papus) gyógyszertárában gyógyszerészetet tanul. A barátságos, derűs patika, mint egy kaszinó: minden hír innen terjed és ide fut be. Ide jön, aki élni, de az is, aki halni akar, itt keveri Tömörkény nappal a „mérgeket”, és itt írja első tárcáit éjszaka, ha ügyeletes.
nyugodt alkotómunka
1886-tól az újságírást főhivatásának választja. A Szegedi Híradónál végigjárja az újságírás minden lépcsőfokát: ír vezércikket, tárcát, rendőrségi tudósítást, és „színes” riportot. Besorozzák közkatonának, megjárja Boszniát. Mikor hazakerül, a Szegedi Napló belső munkatársa lesz. 1893-ban jelenik meg első könyve. Ez idő tájt rendszeresen megfordul Kiss Palcsi híres vendéglőjében, s nemcsak a jó bor okán, hanem a tulajdonos leánya, Emma miatt is. 1894-ben kötnek házasságot. Ettől kezdve — ahogy Móra Ferenc mondja — „Tömörkény életpályája, mint a Tiszáé szabályozás után, szelíd és egyenletes folyású lesz”. Az írás már nem robot számára, hanem nyugodt alkotómunka. Sorra jelennek meg újabb kötetei. Később a szegedi városi múzeum könyvtárosává, majd igazgatójává nevezik ki. Egy alkalommal Krúdyt is vendégül látja, aki arra emlékezik, hogy Tömörkény — mint „egy nyugodalmasan öregedő céhmester” — szeretettel és büszkeséggel mutogatta a múzeum céhládáit. 1917 hűvös tavaszán hajadonfőtt sétálgat a Tisza-parton, megfázik, tüdőgyulladást kap, de lázasan is tovább végzi teendőit. Részt vesz a Dugonics Társaság szervezte Arany János-ünnepségen, s amikor a magas láz miatt végre ágyba parancsolják, még mindig a Szegedi Naplónak írandó vezércikk és a Magyarország vasárnapi tárcája foglalkoztatja. Nyolcvan éve, 1917. április 24-én hunyt el.
Szegény, beteg Juhász Gyula mennyi szeretettel és gyöngédséggel rajzolja meg a Dugonics Társaság fölkérésére írt életrajzában Tömörkény alakját. Talán éppen a kiskocsmák kockás asztalkendői fölött jóféle homoki borral koccintgató, szivarozó, tanyasi parasztokkal és városi mesteremberekkel beszélgető, tisztelet és megbecsülés övezte író példájában véli fölfedezni az elszigeteltségből, a magányból kivezető utat. A költő, akivel korántsem bánt olyan bőkezűen a város, mint pályatársával, két fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Tömörkény milyen mélyen ágyazódott a szegedi művésztársaságba. Nemcsak a Hungáriában volt törzsasztaluk, de néhányan létrehozták a híres „császári és királyi köztársaságot” is, amelynek az volt a legfőbb feladata, hogy „együvé gyűjtse azokat, akik kedvelték a jó bort, meg a jó szót, amely a jó borból árad”. Vezérük, akár akarta, akár nem, Tömörkény volt. Ahová ő leült, írja Juhász Gyula, ott ő elnök úr lett. A köztársaságnak természetesen alkotmánya is volt, a 131-ik paragrafus például elrendelte, hogy az ülésekre „pótgyomrot hozni tilos”. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tanácskozásokon, amelyeket rendszerint valamelyik Tisza-parti halászcsárdában tartottak, a hórihorgas Tömörkény saját koreográfiáját, a később elhíresült gólyatáncot is gyakran eljárta.
„Tisztaság és világosság mindenütt — írja Juhász Gyula Tömörkény művészetéről —, semmi nyugtalanság és semmi bizonytalanság, semmi irodalmárság. Sohasem csatlakozott irodalmi irányokhoz, mozgalmakhoz, éppen olyan távol tartotta magát az akadémikusoktól, mint a forradalmároktól.” Ragaszkodott a hagyományokhoz, s ez megóvta attól, hogy kétes irodalmi (politikai) divatokat kövessen. Tőle távol állt a „népies” írók programszerűsége és harciassága, de riasztotta a „modernek” eltökéltsége és kiszámított hatásvadászata is. Mindig jobban kedvelte a „kissé zavaros” életet, mint az elvek szerint, előre elrendezett irodalmat. „Tömörkény nem tud, de nem is akar mesélni nekünk, mint Jókai, akinél az egész világ és minden ember egy keleti ópiumálom fantasztikusan színes ködébe olvad, Tömörkény nem anekdotázik, mint Mikszáth, aki történeteit a maga bölcsessége és elméssége pórázán vezeti (s valahonnan az Országos Kaszinó vagy a Tisztelt Ház magasából szemléli alakjait), Tömörkény nem novellázik, mint Gárdonyi, aki a tanító körülményességével bogozza a szálakat, Tömörkény beszél…, csak azt mondja, amit lát, és csak úgy mondja, ahogy látja. Ez az ő erőssége és biztossága. Semmi romantika, semmi a népszínmű vasárnapi sallangjából és sujtásából…”
Barcsay Jenő: Szentendrei tájkép
Persze vitathatjuk Juhász Gyula rajongását, amelybe belevegyül a maga mellőzöttségének, magányának tapasztalata, fájdalma is. Említhetnénk a szokásosnál talán drámaibbra komponált Tömörkény-novellákat, vagy befejező sorokat, amelyekben az író is ellágyul, s ezzel megfoszt bennünket az együttérzés lehetőségétől. Példálódzhatnánk Tömörkény utóéletével. Móriczra erősen hatott: a Megöltek egy legényt, amely az ismertebb Tömörkény-novellák, az „antológia- darabok” közé tartozik, kétségkívül előképe Móricz Barbárokjának. Bélteleki Mihály juhász számadó egyik bojtára agyonveri a csárdában Duhaj Kis Miklós csikóst. Kint közösen elássák a tetemet, majd a számadó visszajön a csárdába és megkérdezi: — Hát az mit ivott? Kifizetném… Ady a maga módján, de lelkendezve ír Tömörkényről: „Az, aki Szegeden, sőt Szögedében, ugyanazt csinálja a tanya-nyelvvel s tanya-gondolattal, mint a városival és rafinálttal a legvárosibb, legrafináltabb és legbetegebb író-zseni, ő is az én emberem és tanúm.” Karl Kraus, a bécsi Fackel szerkesztője, amikor német fordításban megjelenik a másik antológia-darab: a Harc a katonával, dohogva kérdezi, vajon ő, az osztrák író, miért nem ismerhette eddig a magyar Tömörkényt, akit egy novellája alapján is a Monarchia legnagyobb írójának tart; művészetét Gogoléhoz és Csehovéhoz hasonlítja. (Itthon később a „népiesek” majmolják és elviselhetetlen manírrá merevítik kedves fordulatait.) Tömörkényt azonban egyáltalán nem érdeklik az efféle irodalmi belterjességek, humora és bölcsessége mindig átsegíti az élet és az irodalom legnehezebb pillanatain; a tréfához komoly arcot vág, s a legtragikusabb helyzetben is megtalálja az orvosságot, a derűt.
kismester
Hivatásos esztéták általában „kismesternek” szokták őt nevezni, csak azért, mert főként „novellákat” írt. Pedig a művészi nagyságot sohasem a forma vagy a téma „mérete” adja. Inkább az ábrázolás hitele, biztonsága, egyedisége. Tömörkény művei egyetlen elbeszélésfolyammá állnak össze, nemcsak azért, mivel az egyes írások nincsenek novellaszerűen lekerekítve, hanem mert a folyamatosságot csak ritkán tördelik szét poénok. Az egy tömbből faragottság a faulkneri életműre emlékeztet, bár a rá jellemző „mitikus emeltség” Tömörkényből hiányzik. Mindenesetre Tömörkény — Faulkner mesterét — Mark Twaint választotta példaképének, néhány művét közvetítő nyelv segítségével le is fordította. A Tömörkény-féle írói tájat különösen vonzóvá teszi az otthonosság; az erdőkerülő otthonossága, aki „a maga birodalmában minden fát és bokrot, minden embert és vadat ismer, számon tart és meg is mutat nekünk”.