ROMMA A MÉLYBEN
2002 július
Hajnalban felriadva az Ostiense Egyetem vendégszobájában pillanatfelvételek csúsznak össze a vetítővásznamon. Ott állok megfigyelőként Romma legmélyebb pontján, a Largo Argentinán: ez Romma rondabugyra. A hét domb mélyén, ahol a dombból lecsurgó vizek találkoztak.
rondabugyor
Egymásra csúszó fekete-fehér fotókat látok: jobbról zúdul a forgalom rá a Largóra, a Piazza Venezia felől. A Della Valle templom előtt állok, és egy időben az Argentinán, a színház előtt. Kimerevednek a forgalom-fotók, és ferdén egymásra csúsznak. Miért e mélypont legrandább pontja, mélyvíz helyett mélyfulladt levegő. A fekete-okker Romma, a füstgáz-Romma, a kétségbeesés-Romma. De semmi sem áll: minden robog a rondabugyorban, és a robogás megküzd az alvadt hulla-léttel. A robogó ördög-Romma sietsége legyőzi a depressziót. Egyszer a Marmorata csendjében a békés Aventino alatt egy nyári délután vattapuha szürkületében, ott rám tört a teljes céltalanság érzete – itt az Argentinán soha: csak a gyors menekülésé. Talán azért is gyorsítanak bőgve-recsegve, fekete gázt fújva a motorosok, innen el, innen tovább!
Pedig van itt maradásra biztató sok sarok. A Macskamenhely, az is itt van. Híres turista-látványosság, hát még ha mondhatnám éppen régészeti latin nevén. De ez a régészeti templom-feltárás, miként még odébb a Marcellus színház és csatolt latin romjai kicsit odébb, a villamos végállomáson túl, nekem már külhon, hagyjuk most. Azért hozom szóba, mert azt hinném, macska nem élhet ilyen fekete zajban, mint az itt lakók élnek. Az itteni macskák szerint: élhető hely, majd ellesem tőlük: hogyan.
Álmomban nem a macskák társaságában vigyázok és félem a mély teret, hanem valahol az Argentina Színház és a Bábos Könyvtár felé vezető sikátorsarok közt, mögöttem többféle sikátor homálylik, e homálylás kapujából, onnan figyelem a bezúduló forgalmat. Természeti csapásnak is látszik, meg gonosztevők, de főleg szerencsétlen elmebetegek rohamának, tébolyult rohamnak: úgy sejtem, nem is kell sietniük, nincs célállomásuk, csak a siedelem, robogalom. Zúdulandusz sok motorral! Átzúdulnak a rémes lapályponton, de épp átzúdulásukkal teszik igazán rémessé. Akaratlanul mégis természeti tájjá teszik, mint a vízmosás teszi üregessé, kimosottá, lapossá a sziklát. És ha természeti tájnak fogadjuk el, vízmosta mélynek, miért ne laknánk benne, jönnénk ide naponta? Akkor enyém Romma, ha szívesen ácsorgok vagy járok itt: mélyből menekülés után nemsokára a maradás vágya válik. S véletlenül épp arra, Romma legelviselhetetlenebb helyén. S ha ma véletlenül itt, miért ne itt holnap is? A mélypontban maradás vágya. Az örvény csírájában, a maelström fókuszában (kurziválom, mert csak óriás zajstresszben születnek ilyen jó kifejezések.) És ez már tetszett is, ez az örvényveszély. Körülnéztem a vad zuhogásban. És akkor látám, hogy virágvásár van mellettem, hogy kisvendéglő, hogy a borzalmas zajba és forgalomba még asztalokat is kiraknak. Elképesztő, de az asztaloknál még ülnek is. Élővé teszik a város rondabugyrát. Nem mondják: lakhatatlan.
A Sant Andrea Della Valle, e komor és halott, e kihűlt feketeség, ahogy dacol a mélységgel és hatalmasan fölébe nő, ahogy a folyópartról hosszan is mindig az ő kupolája a legnagyobb, és csalóka arányt rajzolva a Zsinagógáé is. A Della Valle, melynek oltár fölötti aranyozott betűs nagy körfelirata: BANDREAS RESPONDIT AETIAE PROCONSUL (Bandreas felelt Aetius proconsulnak – merem fordítani?)
nagy csöndben
Soha be nem mentem a hatalmas templomba, mert benézve roppant sötétnek látszott, ékessége fönt a tetők fölött, ékessége a kupola és nem homálya. Egyik tanítványom az Ostiense Egyetemen „aranyló Della Valle”-ként emlegeti, majd megbeszéljük. Behívom a Croce könyvesbolt foteles hátsó traktusára, akkor ott leszünk a borzalom-zúdulás szívéhez egészen közel, és mégis nagy csöndben, mert a Croce foteles hátsó traktusa, ott a Della Valle szomszédságában szelíddé tompítja mindazt, ami nekem még itt Rommában sem kell.
Eső után
Rommában sokféle esővel találkoztam. Eső után félig megszáradva rögtön visszagondoltam rájuk. Most csontig szárazon megint visszagondolok.
Kétszer is a Colosseum felé tört rám, pedig a Colosseumot mindig el akartam kerülni. Csak Luigi Magni egyik filmjében tetszett, ahol szökevények bujkálnak a falai alatt, meg akkor tetszene, ha csak én látnám, mert senki más. Magni filmjében a csodálatos Neri Szent Fülöp botorkált jóságosan a rombokrok közt, és ha tudott, gáncsot vetett egy páncélos katonának, vagy valamely vörös szalagos főpapnak.
A Colosseum első emeletét 2001 tavaszán három hajléktalan nő foglalta el, nagy transzparenst feszítettek ki a falra.
Eső után hamar meleg lesz – eső után sokáig szúró hideget érzünk.
Eső után a Trevi-kúthoz közeledve egyre erősödő, mély énekszót hallok, zsongó, zúgásos, mélyhangú énekkart, mintha temetésen vagy templomban gregoriánt énekelnének. Látom, hallom: a medencénél énekelnek, csupa férfihang. Pedig nem volt ott semmi énekkar, csak fecsegő és kiáltozó turisták: az akusztika, a lezubogó víz hangja keltette e komor zengést.
Máskor, egy szeptember végi délután a 8-as villamoson lepett meg az eső, vihar támadt, villámokkal és nagy széllel. A platánfák ágai nagyon hajladoztak, recsegés hallatszott a szélfúvás mélyében. A 8-as beérkezett az Argentina végállomásra: úgy láttam, hamar elérhetem az Argentina presszót. Ugrottam le, elsőnek. Hiába számoltam vele, azt nem vártam, hogy ilyen erős a szél, és hogy hamar kidönthet egy-két fát a védősorból. Jobbra kellett elérnem az Archeológiai Feltárás nagy macskamenhelyét, s onnan nyílegyenesen a presszó felé.
lebírhatatlan esőtömeg
De a macskák sehol nem voltak a hatalmas Archeológiai Feltárás helyszínén, üres lett a tér, csak a hatalmas platánlevelek védték valamennyire az utcákat. Hősiesen védték, panasz helyett suhogva küzdöttek, birkózva a széllel és a lebírhatatlan esőtömeggel. Egy vastag ág fölöttem reccsent, majd döngve előttem csapódott a földre. Valaki éleset füttyentett a közelből, de látni nem láttam.
Nekem a homokszem-vihar is tetszett. Nem igazi homokvihar, csak annak forró jelzése, tükörképe: ízelítő Afrikából, szóródik hajamba, fejbőrömre a forró homokszem, kétdimenziós érzés, kétdimenziós kép talán, mint egy izzó szobornak a filmvászon-mozgóképe, ártalmatlanul. Cicottival, a műkritikussal indultam épp az egyetemre, a Piramis felé. Beletúrt a hajába: homok, mondta, homok, kicsit sértődött hangon, de vidáman.
A fecskék már délelőtt jelezték a bajt. Háromnapos hideg eső kezdődött május közepén. Beültem a Colosseum mellett a Caffé Martinibe. Gusztustalan neve ellenére még ez a legjobb hely ott, meg a kicsi, rokonszenvesebb Caffé Ludum, de a Ludum egy sarokra innen nagyon lent van, mélyen, mintha a zenekari árok alatt volna, nem látszik onnan semmi, pedig az eső mögé szeret az ember látni.
Máskor meg a Trajanus Piac-csarnokában voltam a Novecento kiállítás B-színhelyén. Az A-színhely volt igazán pompázatos, a köztársasági palotával szemben, a Quirinale másik palotája: fehér épület, tágas nagy termek, széles csigalépcsők, de liftek is suhantak le-föl. Ez is ritkán látogatható, és most itt rendezték a nagy Novecentót, annak lett fő helyszíne. Száz méterre onnan lefelé a régi Trajanus Piac felső bejárata, igazi nagy ókori romház, félig nyitott, félig zárt, levegős labirintus: a B-színhely. Szürkének ígérkező pótlás, afféle függeléknek mondták, afféle hozzáadásnak a nagy kiállítás fő helyszínéhez. Nekem ez lett az érdekesebb. Volt idő megnézni a huszadik századi képeket, hosszan tanulmányoztam Mario Schifano sárga nonfiguratívját: csendesen agresszív remeklés. Beszélgettem egy hozzáértő teremőrrel. Minden tetőhasadékból csurgott, zúgott Trajanus Piacának folyosóira az eső, a huzat miatt hideg vágtatott. Általában szerencsém volt az esővel.
Grat(uito) Dio(cleziano)
A Cinecittából kidobtak, máshova menni semmi kedvem nem volt, boldogan ültem a Diocletianus Termáinak árnyas kertjében egy friss ivókút melletti kőpadon, ez volt a legjobb az árnyékban harminchét fokos Rommában. A bázison. Itt nem nagyon zavartak meg. Néha szolidabb lengyel csavargók ültek a másik padon, egyszer két meleg dél-indiai ölelgette egymást lassú mozdulatokkal, sőt az is lehet, hogy nem voltak melegek, csak ottani szokás szerint ültek hosszan, átölelve egymást. Mindenesetre itt csend volt és nyugalom és jó levegő: csobogott a víz, a rommai égboltba pálmafa lombja rajzolódott, és a párás meleg ellenére szép időnk volt. Itt üldögéltem. Húsz-harminc percenként a kúthoz mentem, lassú, szertartásos, nyugodt mozdulatokkal, egy gazda mozdulataival (két méternyi a távolság, ezt leküzdöttem) vizet folyattam a fejemre, az ingemre. Jól lecsorgott a vászonnadrágomra is, de tudtam, percek alatt csontszárazra változik. Jó hely. Visszaültem a meleg kőpadra.
Istennek kéne gratulálnom
Nyári főhadiszállásom, Nyári Palotám, szabadtéri dolgozószobám és Üdülő Sátram, mi legyen még, az biztos, hogy ez mind törzshelyem lett július-augusztusban. Én itt nyaraltam, nem a tengerparton. Volt egy belépőm, még a múzeumi világnapon kaptam, az állt rajta: Gratuito Diocleziano. Grat. Dio. Vagyis „Gratulálok az Istennek” – jutott eszembe. Diocletianus is felvette az Isteni címet? Vagy a mai Istennek kéne gratulálnom, miért? Romma miatt? A pogány miatt?
Voltak ott nagy kiállítások: Romulus és Remus, Romma alapítása. Ez a romos Terme főbejáratánál, mely főbejárat általában üres, setét barlangba vezet, és le van zárva. A Romma Alapítása kiállítás, óriási tömeg látogatja, a sajtó revelációként köszönti: a nagyközönségnek először válik nyilvánvalóvá az eddig titkos, tudósi felfedezés: Rómát is az etruszkok alapították.
Diocletianus Termái: ingyenesség, múzeumi nap. Múzeumőr dührohama: „non romani!” „mezza barba!” Hízott, bajszos, dekorált század eleji francia rendőrtisztnek látszik inkább, filmből ismerős. „Több tiszteletet!” – felállítja a kerengő párkányán ülőket. Lemérem a kerengő méretét. Hellenisztikus kis groteszk szoborfejek és szobrok csak úgy odavetve a kerengőben meg a kertben.
Táguló körökben kirajzani. Északkeletre.
Termini környéke: először is a Sacro Curore, brazil Krisztussal. Azért brazil, mert Rióban látszik a város fölött ilyen nagy Krisztus. A Sacro Curore mellett a Caffé Trombetti (vagy Trombolini?). A Nyolc és fél riasztó némbere, Sarraghina ott ugrál rikoltozva előtte. Buszsofőrök isszák a kávéjukat, a Juventust, a Milant, Del Pierót szidalmazva vesztett meccs után. A Caffé Trombetti szállodák zsúfolt gyűrűjében, ezért elegyes presszó: állóbüfé és söntés, beljebb afféle kültelki elsőosztályú. Elegánssá tett kirakat ritka borokkal, vagy másutt elég drága, itt megvehető borokkal, a bejáratnál csavargók, eltévedt egyedi, és beljebb beterelt csoport-turisták. A Caffé Trombetti engem a régi, feledett oktogoni Savoyra (Abbáziára?) emlékeztet, egyáltalán nem külsejében, de hangulatában. Mindenesetre nemcsak élete van, de rokonszenvesebb, zavaros nyüzsgő kiismerhetetlenségével is, mint a kétszáz méterrel odébb levő, nagyképű és rideg, élettelen és ellenszenves Caffé Giuliano, mely valamiképp a zavaros Termini-Északnyugat elegáns, „úri” Nagykávéháza akarna lenni: Grand Caffé Giuliano, merev arcú és taszító pincéreivel, ide jobb be sem térni.
Táguló körökben Dél-Nyugatra: először is a Nagy Árkádos rész. Pizza Rustica: melegen ajánlott. Olcsó és jó, a legnagyobb választékkal. Ha jobbra tovább, az Esedra felé polgári küllemű helyek következnek az árkádok alatt, s eljutsz egészen a Cavourig, vagyis vége a Termini negyednek, a Város várna, munkával, feladattal… nem, nekem soha: vissza a múzeumba!
Pomezia
Akkor tavasszal volt egy szerelmem Pomeziában. Nem Ostiában, nem Fregenében, nem Albanóban, nem Frascatiban, nem Tivoliban, nem Fiumicinóban, nem Castel Gandolfóban, nem Palestrinában, nem Braccianóban, nem Cesanóban, nem Ciampinóban, hanem éppen Pomeziában, és sehol másutt.
Hogy honnan indulnak a vonatok Poméziába, azt nem lehetett kideríteni. Legalábbis én nem tudtam. Minden pályaudvarról elirányítottak, mindenhonnan tovább küldtek, végül űrlapokat raktak elém, töltsem ki alaposan: mi a szándékom Poméziában?
lábjegyzetek
Az űrlap neve az volt, hogy „Lista di Pomezia”. Kezem zsebhokira készen a zsebemben, és azon töprengek, kinek is írtam titokban ezt az útinaplót… Nektek, olasz nyelv kis és nagy robotosai, lábjegyzetek egy felsorolásban, apró betűsen is világló magyar–olasz szótár-ismeretlenek: Brunella Judit, Bencze Ágnes, Gyükeri Mercedes, Herczeg Ildikó, Kormos Éva, Lukácsfi Barbara, Nagy Andrea, Nagy Mária, Orosz Mária, Paróczai Anna, Pollmann Teréz, Radnóczi Éva, Sáfrán Katalin, Samu Borbála, Somogyi Judit, Szajcz Katalin, Szokács Kinga, Temesi Viola, Tereh Andrea, Tüske Margit, Válóczi Marianne, Wachot Márta.
Ki hiányzik? Gacs Boglárka, Hajcsák Ildikó, Kárász Bernadette, Kovásznai Zita, Poor Julia, Rózsa Réka, Török Tünde, Trepák Mónika. Igazolatlanul: Kovai Orsolya, Körömi Anna, Vonatt Melinda, Mollár Éva, Faludy Nóra, Dembinsky Linda, Somosi Judit, Caterina della Barca.
Harcos Noémi, az Ostiense uszodából! Cristina Tardelli! Csak úgy szeretem a fejezeteimet, ha a ti neveteket is sorolom: Francesca Kafka!
Ücsörögtem a bakterház kis irodájában, a tintatartóba beleszáradt a tinta, még pacát sem tudtam volna ejteni, lepacázni sem tudtam volna az űrlapot. Egy hatalmas, emeletes gyorsvonat épp akkor suhant ki Orte felé. Tele boldog emberekkel, akik nem látnak engem, hogy ott ücsörgök a bakter irodájában.
„Utolsó tartózkodási helye Pomézián kívül?” Épp beírtam volna, hogy „Via Merulana 12, Casa Gadda”, még az a szó is eszembe jutott, hogy „barackvirágzás”, de akkor bejött egy apámra hasonlító ismeretlen vasutas.
Rám nézett: „Nincs magának semmiféle szerelme Poméziában” – mondta.