Petrik Iván

RINOCÉROSZ

2013 augusztus

RINOCÉROSZ

Rinocéroszok, talán kevesen tudják, valaha éltek Magyarországon. Robusztus testük, összetéveszthetetlen nyomaik feltűntek a Kárpát-medencében mindenfelé. Magányos (ha nem is feltétlenül titokzatos) életmódjuk azonban elrejtette őket. Persze a rinocérosz nem társtalan, nem bírja sokáig az egyedüllétet, ezért a rinocérosz a rinocérosszal összejár. Ha ritkán is, de összejár. 

Hogyan volt ez századokkal ezelőtt (hogyan élt a rinocérosz a Bakonyban, az Alföldön, Erdélyben vagy a Vág-völgyében), nehéz, szinte lehetetlen kideríteni. 

Mire vonatkozik Feisingi Ottó megjegyzése, hogy haec provincia [ti. Pannonia] nemoribus diversarum ferarum generibus plenis conserta … locuples esse cognoscitur*, nem tudjuk pontosan. 

A középkori okleveles anyag szemérmes hallgatása is elbizonytalanít. Kálti Márk mégis tesz egy félreérthetetlen megjegyzést az egy-, vagy orrszarvúra. 

sebek és tetemek

De hiába próbálkozunk azzal, hogy a történelem homályos útvesztőiben elkerüljük a szigorú igazságot, előbb-utóbb ki kell mondanunk: a rinocéroszt a régi Magyarországon is vadászták. Kezdhetjük persze valamiféle felmentéssel, hogy az orrszarvú orr szarvát (cornu rinocerontis) gyógyításra használták – a végén mégiscsak sebek és tetemek maradnak. A megszaporodott feljegyzések erről beszélnek. Regényes útinaplók, amelyekben különösen izgalmas lapokat tesz ki egy-egy „fenevad” becserkészése, vagy Majláth János szepesi ispán vadásznaplója, ahol szűkszavúan ennyi áll: „10bris 11. két császármadár, egy lőtt medve, vérnyomok, egy hullt rinoceros, két farkas…” Kipusztulásuk azonban nem csupán a kíméletlen vadászathoz köthető, élőhelyeik pusztítása nagyobb kárt tett bennük. 

Sokáig úgy tudtuk, utolsó példányát egy Habsburg főherceg lőtte ki 1853-ban. Más feljegyzések szerint maga a bozontos szemöldökű Leonyid Iljics Brezsnyev végzett vele egy zempléni vadászata során 1973-ban. (A helybeliek azt mesélik, hogy valójában egy – egyébként még ma is a hivatásának élő – mesterlövész húzta meg a ravaszt, de szerényen lemondott a dicsőségről nagy hatalmú vadásztársa javára.) Így ment veszendőbe a 20. század kormos évszeleiben, annyi más között, valami, amihez sok közünk volt, bár keveset tudtunk róla. 

Másrészt, és ezt talán többen tudják, a sebesség kulcskérdés.

a világmindenség leghosszabb pillanat

A rinocérosz tisztában volt ezzel, hiszen a rinocérosz is ember. Lehet ismerni a törvényszerűségeket, és lehet hozzá alkalmazkodni, de a rinocérosz (így pusztult ki) azt gondolta, jobb kimaradni ebből. Mármint a sebesség őrült mindenhol-helyesléséből. Van ugyanis egy ennél – mondjuk így, jobb, vagy rinocéroszhoz közelebb álló felfogás. Ha megállunk pár pillanatra, rögtön észrevesszük, hogy mindennek van sebessége, még annak is, amivel kapcsolatban erre nem is számítottunk. Megéhezünk, megnő egy fa, minden kísértés ellenére nem indulunk útnak, lekopik egy kő, elkoszosodik egy pohár, fúj a szél, várakozunk valakire, bámuljuk a nem változó horizontvonalat. Megállni egy táj közepén és körbenézni, ez a világmindenség leghosszabb pillanata. Kénytelenek vagyunk ezt összemérni azzal, amit nap mint nap tapasztalunk, ekkor jutunk el a lassulás édes szerelméhez. És visszatérünk a rinocéroszhoz. Aki/ami lomha, lassú állat, akkor se mozdul, ha kell, ha muszáj. 

Óriás szemének szomorúságában tükröződik, hogy gondol minderre, de nem tesz ellene semmit. Mert ha tenne, már nem volna igazi rinocérosz. 

*„Ez a tartomány erdőkben fölötte gazdag, telve mindenféle vadakkal…” (ford.: Gombos F. Albin)
kép | shutterstock.com