Richard Grove

A TERMÉSZETVÉDŐ GONDOLKODÁS GYÖKEREI

2011 április

A TERMÉSZETVÉDŐ GONDOLKODÁS GYÖKEREI

A környezeti kérdések napjainkban központi helyet foglalnak el szinte minden ország politikai programjában. A környezet- és természetvédelem, a fenntartható fejlődés fogalmai nagymértékben politizálódtak, a környezetvédők javaslatait — a korábbi kisebbséggel szemben — tömegek támogatják. A globális környezetromlás iránti közérdeklődés magas szintje ugyan új jelenség, a természetért aggódás története korántsem új keletű: a mai nyugati természet- és környezetvédő gondolkodás és tevékenység gyökerei időben messzire visszanyúlnak.
ideológiai okokból
A nyugati gazdaság a környezetre, elsősorban a trópusi környezetre gyakorolt hatásával kapcsolatos aggályok az európai ember világhódításának kísérőjeként, bizonyos szempontból annak ellenzéseként születtek. Az ember természetpusztításával szembeni reakciók gyökereit rendszerint Európában és Észak-Amerikában keresik. A korai környezeti mozgalmakat általában a nyugati iparosodás kiváltotta helyi jelenségnek tekintik, a természetvédelem bölcsőjét Észak-Amerikába helyezik; a természetvédő gondolkodás prófétáinak panteonjában az angol—amerikai George Perkins Marsh, Henry David Thoreau és Theodore Roosevelt foglalják el a fő helyeket. Ennek következtében a mai természetvédő gondolkodás és tevékenység valódi ősatyái feledésbe merültek. Jól érthető ideológiai okokból különösen kevés figyelmet kap, hogy a gyarmatosítók tapasztalatai milyen jelentősek a kritikus nyugati természetvédő gondolkodás alakításában (lásd pl. a 3. idézett művet). Ehelyett feltételezték, hogy a trópusi környezetpusztításra adott válaszok kizárólag a városlakók és az északiak eszméiben gyökereznek.

Pedig valójában éppen fordított volt a helyzet. A gyarmati terjeszkedés térhódításával a gyarmatok határvidékein élő európaiak és bennszülöttek környezeti tapasztalatai folytonosan növekvő, dinamikus szerepet játszottak az új európai természetfelfogás kialakításban, az újonnan „felfedezett” és meghódított területeken folyó európai gazdasági tevékenység pusztító hatásának egyre tudatosabb felismerésében. A 15. század után világméretűvé szélesedő kereskedelem és utazás lehetővé tette, hogy az eredeti európai természetfelfogás a szélesebb világból érkező információk, benyomások és gondolatok áradatának hatására folyamatosan átalakuljon. Az európai terjeszkedés kereskedelmi céljai olyan helyzetet teremtettek, melyben a trópusi környezet egyre inkább a nyugati képzelet álmaiban szereplő, ideális tájat szimbolizálta. E kulturális áramlat korai példái Shakespeare A vihar című színműve, vagy Andrew Marvell Bermudák című verse.

A Holland Kelet-Indiai Társaság, wikimedia.org

A Holland Kelet-Indiai Társaság, wikimedia.org

Ezeknek a gondolatoknak a hatóköre egyre tágult, egyre nagyobb mértékben befolyásolta az újonnan felfedezett földek használatát és a bánásmódot a népekkel. Az európai gondolkodás egyik ősrégi eleme pl., hogy valahol Keleten fellelhető az Édenkért. A reneszánsz korban az európai terjeszkedés módot adott e régi vágy beteljesítésére — a korai gyarmatosítás többi, sokkal nyilvánvalóbb gazdasági célja mellett.

Az újonnan felfedezett trópusi szigeteket az Éden-keresés és a természet újraértékelésének jegyében már a tizenötödik században kezdték Paradicsomnak tekinteni; Dante pl. a „földi Paradicsomot” a „déli tengerekre” helyezi. Ebben az eszmekörben születtek a gyarmatokon található botanikus kertek a szigeteken és egy szárazföldi „Édenkertben”, a Jóreménység-foknál. A gondolatáramoknak nem könnyű korlátokat szabni: a botanikus kertek kerítésein túllépve hamarosan teljes trópusi szigetekre terjedtek ki. Ennek eredményeképp India, Afrika és az Amerikák végeláthatatlan, emberi kéz által látszólag még nemigen érintett „vad” tájaikkal, hihetetlenül gazdag növényvilágukkal (az első elképzelésekkel ellentétben ezek nem zsúfolhatók be egy-egy botanikus kertbe) az örökké terjeszkedő, fantáziadús szimbolizmus könnyű térhódításának terepévé váltak. E gondolatok gyakran szorosan összefonódtak a szerencsétlen bennszülöttek beskatulyázásával, hogy ők „nemes vademberek”.
technikai megoldás
Az Éden-gondolat teljes kibontakozása a 17. század közepén paradox módon egybeesett azzal, hogy a gyarmati uralom gazdasági igényeinek fenyegetései valóra váltak a korábban lakatlan óceáni szigeteken. Leírások örökítik meg az erdőirtás és az európai ültetvényes gazdálkodás káros hatásait a Kanári-szigeteken és Madeirán („erdős sziget”) 1300 után, valamint a nyugat-indiai szigeteken 1560 után. A Kanári-szigeteken az erdők tönkretételét követő aszályokra adott gyors technikai megoldás részeként bonyolult öntözőrendszert alakítottak ki. A nyugat-indiai szigeteken, főleg Barbadoson és Jamaikán több próbálkozás is született az ültetvényeknek helyet teremtő erdőirtások okozta hatalmas mértékű talajerózió megfékezésére.

A korai gyarmati erdőirtások legsúlyosabb következményeit Szent Ilona és Mauritius szigetei példázzák. E szigeteken született a környezetkárosítás első összefüggő, széleskörű elemzése. A talajpusztulással és erdőirtással kapcsolatos aggályok már jóval korábban hangot kaptak: megtaláljuk ezeket a klasszikus Görögország, a császári Róma vagy a Maurja-kori India irodalmában, elszórtan a korai spanyol és portugál gyarmatbirodalmak évkönyveiben. A kapitalizmus környezeti költségeinek tudatosulásával azonban a Föld természetes erőforrásai végességének, valamint a környezet- és természetvédelem szükségességének fölismerése csak a 17. század közepén állt össze egységes, kiforrott elméletté.

ÉRZÉKENYSÉG

Ironikus módon ez az újfajta érzékenység a holland és angol Kelet-indiai Társaságok és az India-Társaság (Compagnie des Indes) jellegzetes, ökológiailag káros kereskedelmi terjeszkedése nyomán született. Az eredményeképpen kibontakozó környezetvédő ideológia a trópusi természet újfajta értékelésére és az ott tapasztalt környezeti folyamatok nagymértékben empirikus és földrajzilag gondos leírására épült.

A Mogul Birodalom uralkodója átadja Robert Clive-nak, Bengál kormányzójának a jogokat, hogy Bengálban, Biharban és Orissában az adókat a Kelet-Indidi Társaság gyűjtse be, i.gium.co.uk

A Mogul Birodalom uralkodója átadja Robert Clive-nak, Bengál kormányzójának a jogokat, hogy Bengálban, Biharban és Orissában az adókat a Kelet-Indiai Társaság gyűjtse be, i.guim.co.uk

Egyes történészek érvelése szerint a gyarmatosítás nemcsak környezeti szempontból volt rendkívül káros, pusztító hatása az „imperialista környezetszemléletben” gyökerezik. Első pillantásra ez ésszerűnek tűnik, főleg ha a 19. sz. végi dél-afrikai eseményekre gondolunk, ahol a nagymértékben kizsákmányoló mezőgazdasági és vadász-ideológia kezdetben sikeres volt. A „környezeti imperializmus” azonban a tüzetesebb vizsgálatokkal szemben nem áll meg. A 19. század első felében sok gyarmati állam feltűnően nyitott volt a korabeli tudományos körök gyakran radikális programjaira is. Paradox módon a gyarmati államok úttörő környezetvédő szerepe teret biztosított a rövid távú haszonra törő, gátlástalan tőkeműveletek korlátozásához, ami — érvelhetünk — szöges ellentétben áll azzal, amit rendszerint az imperialista terjeszkedés alapvető mozgatójának tartunk. Végső soron az állam hosszú távú biztonsága, amit egy ökológiai válság veszélybe sodorhat, lényegesen többet nyomott a latban, mint a magántőke környezetpusztításhoz fűződő érdekei. Tény, hogy a gyarmati uralom abszolutista jellege olyan földhasználati formákat tett lehetővé, melyeket roppant nehéz lett volna bevezetni a korabeli Európában. A gyarmati terjeszkedés egyidejűleg elősegítette az új tudományos eszmék gyors terjedését az egyes gyarmatok, illetve a gyarmatok és nagyvárosok között, a Föld nagy területein.
területszerzés
A 18. század elejére az elhivatott tudósok és környezeti elemzők csoportjának köszönhetően folyamatossá vált a gyarmati „fejlődés” ökológiai hatásainak értékelése. Ezek az emberek — szinte kivétel nélkül orvosok vagy a korai botanikus kertek vezetői — már az új kereskedelmi társaságok szervezetébe tartoztak. Ahogy a társaságok befektetéseinek súlypontja a kereskedelemről áttevődött a területszerzésre, az orvosi és botanikai ágazatok létszáma folyamatosan emelkedett. 1838-ban Indiában pl. több mint 800 orvos dolgozott egy időben a Kelet-indiai Társaság különböző birtokain. E jól képzett, gyakran egyéni módon gondolkodó szakemberek idővel egyre nagyobb feladatokat kaptak. A 18. század elején az ismeretlen földrajzi viszonyok, az állat- és növényvilág feltárásának szüksége — a kereskedelmi, környezeti és egészségi veszélyekkel szembeszállás érdekében — számos kiváló orvost juttatott vezető állásba és a kereskedelmi társaságok alkalmazásába (elismert hivatásos és államilag támogatott tudósokként) akkor, amikor ilyesminek Európában még híre sem volt. A 18. század végére új környezeti elméleteik a gyarmati területek természeti és néprajzi viszonyaira vonatkozó töméntelen ismerettel együtt konferenciákon és publikációkon keresztül gyorsan eljutottak a gyarmati világ számos „akadémiájához” és tudományos társaságához.

A tudományos társaságok „első fecskéi” ismét csak a sziget-gyarmatokon, elsősorban Mauritiuson jelentek meg. A világtól elzárt óceáni szigetek sok tekintetben határozott öntudatra ébresztettek, az európai eredet és viselkedés kritikus szemléletére ösztönöztek, mint azt érzékletesen bemutatja Daniel Defoe a Robinson Crusoe-ban. E szigetek — gyakorlatban éppúgy, mint elméletben — a teljes világ allegóriájává váltak; ökológiai romlásuk megfigyeléséből könnyen levonták a szélesebb körű környezetromlásra vonatkozó következtetéseket.

A hivatásos természettudomány színre lépése mellett tehát a sziget-allegória fontossága volt a természetvédelmi eszmék megfogalmazásának egyik lényeges ösztönzője; hasonló a helyezet a néprajzi hovatartozás eszméjével is. Fél évszázaddal azelőtt, hogy Charles Darwin a Falkland- és Galapagos-szigeteken rábukkant azokra a tényekre, melyekre később evolúciós elméletét építette, a Szent Ilona sziget és Mauritius elszigetelt, különleges növényvilága felvetette a ritkaság és kihalással veszélyeztetettség fogalmainak alapjait az 1770-es évek francia és brit gyarmati botanikusainak elméjében. Bougainville és Cook tudományos útjai megerősítették a trópusi szigetek fontosságát.

Nem meglepő tehát, hogy a korai környezeti viták egyike éppen egy szigeten, Mauritiuson robbant ki. 1768 és 1810 között e sziget nyújtott otthont a legelső rendszeres erdővédelmi, szennyezés-ellenes és halállomány-védelmi kísérleteknek. A kísérletek kivitelezői olyan tudósok voltak, akik egyszerre követték Jean-Jacques Rousseau-t és a 18. század közepének felvilágosodott francia botanikájára jellemző szigorú empiricizmust. Természetvédelmi eszméik a modern gazdasági tevékenység lehetséges globális hatásainak tudatos felismerésében, az erdőpusztítás klimatikus következményeitől való félelemben és nem utolsósorban a fajok kihalása miatti aggodalomban gyökereztek. Mauritius „romantikus” tudósait — mindenekelőtt Pierre Poivre-t, Philibert Commerson-t és Bernardin de St. Pierre-t — a modern környezeti gondolkodás úttörőinek tekinthetjük. Mindnyájuk meggyőződése volt, hogy a felelősségteljes gazdálkodás a környezettel erkölcsi és esztétikai alapkövetelmény, ugyanakkor gazdasági szükségszerűség.
korlátokat nem ismer
Mauritius brit uralom alá kerülése után (1810) a fenti elveket meghonosították Szent Ilona szigetén, majd Indiában is. 1820-tól Alexander von Humboldt írásai is erősen támogatták ezeket. Pierre Poivre — az indiai és kínai erdő- és kertgazdálkodásra vonatkozó megfigyelései alapján — már Mauritiuson meggyőződéses híve volt az erdőtelepítésnek és -védelemnek; a holland botanikus kerti eljárásokkal kapcsolatos ismeretei pedig — tekervényes úton — a Mu császároktól származnak. Humboldt környezeti írásait még mélyebben befolyásolta az indiai gondolkodás. Alexander von Humboldt — Johann Herder, illetve tulajdon bátyja, Wilhelm orientalista írásaitól befolyásolva — könyveiben törekedett, hogy az ember és a természeti világ kapcsolatának új, ökológiai alapokon nyugvó felfogását terjessze, mely szinte kizárólag a hindu filozófusok holisztikus, egységes gondolatvilágán alapszik. Az embert alárendeli a világegyetem más erőinek, ezzel széles körben, tudományosan alátámasztja, hogy a korlátokat nem ismerő emberi tevékenység ökológiai fenyegetést hordoz.

Illusztráció a Robinson Crusoe-ból, libweb5.princeton.edu

Illusztráció a Robinson Crusoe-ból, libweb5.princeton.edu

A SKÓTOK

Ez a felfogás különösen nagy hatást gyakorolt a Kelet-indiai Társaság alkalmazásában álló skót tudósokra. Ezek az emberek — többségük a francia felvilágosodás hagyományait folytató edinburgh-i, glasgow-i és aberdeeni egyetemen végzett orvos — különösen fogékonyak voltak az erdőirtást, vízellátottságot, időjárást, éhséget és betegségeket egységes keretbe foglaló gondolatra. Néhányan közülük — elsősorban Alexander Gibson, Edward Balfour és Hugh Cleghorn — elhivatott hirdetői lettek a természetvédelem üzenetének, mely aggodalmat keltett a Kelet-indiai Társaságban, így elérte, hogy úttörő erdővédelmi programot indítsanak Indiában. 1847-ben a Kelet-indiai Társaság vezetői, bizonyítva, hogy felismerték a védelem szükségességét, figyelemreméltó körlevelet bocsátottak ki a mesterségesen előidézett klímaváltozás veszélyeiről, melyben információkat is kérnek. Ennek a kérdésnek, írják „nagy a gyakorlati jelentősége az emberiség jóléte szempontjából, ezért arra törekszünk, hogy kiterjedt, pontos információkat szerezzünk róla. Kérjük tehát, ha birtokukban van ilyen, azt bocsássák rendelkezésünkre, valamint végezzenek vizsgálatokat olyan területeken, ahol a kérdéshez kapcsolódó tények feltárása várható”.

ÖSSZEGZÉS

A felhívás buzgó munkára serkentette a Társaság Orvosi Szolgálatát. Eredményeiket 1852-ben foglalták össze „A Brit Szövetség által a trópusi erdők kiirtásának valószínű gazdasági és fizikai hatásainak megfontolására kijelölt bizottság jelentése” címmel. Ebben figyelmeztettek, hogy ha nem sikerül hatékony erdővédelmi rendszert kiépíteni, akkor ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyeget. A szerzők példának hozhatták a Malabár-part erdőinek nagyfokú kiirtását követő talajeróziót, melynek eredményeképp a kikötők eliszaposodtak — íme a korai bizonyíték, mi történhet, ha nincs állami természetvédelmi törvény. A jelentés nem szorítkozott csupán Indiára, a világ minden tájáról gyűjtötte érveit. Később az indiai erdővédelmi rendszer — mely részben maga is mauritiusi tapasztalatokat használt fel — szolgált modellként a gyarmati állami erdővédelmi rendszerek többsége számára Délkelet-Ázsiában, Ausztrál-Ázsiában, Afrikában, majd — jóval később — Észak-Amerikában. (Meg kell jegyeznünk, hogy az indiai erdőpusztítások veszélyeire a bennszülött indiai uralkodók ugyanúgy felhívták a gyarmati hatóságok figyelmét, mint a korai gyarmati tudósok. India első nagy területű visszaerdősítési kísérleteinek egyike a sind-i emír nevéhez fűződik 1785 és 1840 között.)
újra és újra
Ha csupán egyetlen történelmi tanulságot szeretnénk levonni a Kelet-indiai Társaság és a mauritiusi ancien régime alatti természetvédelem korai történetéből, azt mondhatjuk, az államokat csak akkor lehet rávenni, hogy fellépjenek a környezetpusztítás megelőzése érdekében, ha bebizonyítjuk: gazdasági érdekeiket közvetlen veszély fenyegeti. A 18. század közepe óta a tudósok újra és újra meggyőződhetnek arról, hogy a mesterségesen kiváltott klímaváltozás fenyegetése, minden várható következményével együtt, egyike azon kevés, valóban hatékony eszköznek, amellyel a kormányzatok meggyőzhetők a környezeti változások súlyosságáról. Az érvelés, hogy a gyors erdőirtás a csapadék és a felszínen folyó vizek mennyiségének csökkenéséhez, végső soron pedig éhínséghez vezethet, jól felfogható volt a mezőgazdaság csődjétől és az azt követő társadalmi nyugtalanságtól mindig is rettegő Kelet-indiai Társaság számára. Sajnos, gyakran van szükség éhínségre ahhoz, hogy a tudósok szavahihetővé váljanak a kormányzat szemében, és ez megadja a kezdő lökést az állam környezetvédelmi intézkedéseihez. Indiában pl. az 1835—39, a korai 1860-as és 1877—78 évek súlyos aszályait egykettőre követték az állami programok erdővédelmet — gyakran az aszályok megelőzése céljából — előtérbe helyező módosításai. E törvények örvendetes mellékterméke, hogy nőtt az állam befolyása a földterületek és a fakészletek felett (gyakran a közösségi jogok csorbításával), ám a központi mozgatóerő mindig a klímaváltozástól való félelem volt.

Madras Hadsereg, Kelet-Indiai Társaság, mwgerard.com

Madras Hadsereg, Kelet-Indiai Társaság, mwgerard.com

Hasonló módon John Crombie Brownnak, a fokföldi gyarmat állami természet- védelem úttörőjének csak akkor sikerült beleegyezést szereznie új erdővédelmi és szavannaégetést tiltó törvények meghozatalához, mikor az 1861—63-as évek katasztrofális aszálya romba döntötte az egész gyarmat telepes mezőgazdaságát. Ez az aszály a korabeli indiai megfelelőikhez hasonló „szárazodási” elméletek egész sorát hívta életre, melyek lényege a meggyőződés, hogy a félszáraz trópusi területeken lassú, hosszú távú szárazodás megy végbe, melynek oka részben az erdőirtás.

A széles körű éghajlatváltozás elméleteinek hitele tovább nőtt 1865 márciusában, mikor James Fox Wilson természettudós és utazó a londoni Királyi Földrajzi Társaság ülésén „A dél-afrikai Orange folyó medencéjének folyamatos szárazodása” címmel tartott előadást. Wilson véleménye szerint az Orange folyó „fokozatosan veszít vízmennyiségéből”, „a Kalahári-sivatag terjeszkedik”; a kiszáradása oka „az erdők mértéktelen felégetése és a bennszülöttek nemzedékek óta folyó legelő égetése”. Az ülésen részt vevő Dávid Livingstone határozottan szembeszállt Wilson elemzésével. Livingstone szerint a csapadék mennyiségének csökkenése természetes, geofizikai okokra visszavezethető jelenség. Egy Mr. Galton nevű hozzászóló azon véleményét fejtette ki, hogy az európaiak által Afrikába bevitt olcsó balták jelentős szerepet játszottak a nagymértékű erdőirtásban és az ebből következő kiszáradásban.
racionálisabb hang
A hallgatóság egy további tagja, George Balfour ezredes, az Indiai Hadsereg tisztje, racionálisabb hangot ütött meg. Véleménye szerint a csapadék csökkenéséért Indiában az egész társadalom — benne az európai ültetvényesek — erdőpusztító tevékenysége felelős elsősorban. Ellenintézkedésekre van szükség. Aznap reggel szerzett tudomást arról, hogy az Antillákon a trinidadi kormány megtiltotta a fővároshoz közeli erdők kivágását a csapadék biztosítása céljából. Balfour, más alkalmakhoz hasonlóan, most sem késlekedett rámutatni, hogy a gyarmatosítást megelőző időkben az indiaiak kutakat ástak és „facsoportokat ültettek” a vízmegtartás fokozására. A Királyi Földrajzi Társaság egy másik vitáján, 1866-ban Balfour arra is felhívta a figyelmet, hogy „Mauritiuson a kormány megtiltotta a fák kivágását”.

Az éghajlatváltozás kérdése tehát az 1860-as évek közepére nemzetközi jelentőségűvé vált. A részletesebb kutatások megerősítették az addigiakat, sőt felvetették azt a lehetőséget, hogy a légkör összetétele változik. Napjaink „üveg- házhatás”-vitáinak ezen előzményeit képviselte 1858-ban J. Spotswood Wilson előadása a Brit Társaság a Tudomány Haladásáért előtt „A Föld és a légkör általános és fokozatos kiszáradása” címmel. Wilson szerint a szárazföldek kiemelkedése, „az erdőirtás és az öntözés veszteségei” nem elegendőek az éghajlatváltozás megfigyelt tényeinek magyarázatára; az ok a légkörben lévő oxigén és szén-dioxid arányának változása. A helyes arány — állította — kapcsolatban áll azzal a relatív sebességgel, ahogy az „állat- és növényvilág” termeli és fogyasztja ezeket. Korát megelőző cikke sötét jövőképpel zárul. A víz és a légkör változásai

„természetes velejárói a geológiai változásoknak, lassan olyan állapot felé közelítenek, mely lehetetlenné teszi az emberi életet… ahogy a Földet alacsonyabb rendű fajok népesítették be, mielőtt alkalmassá vált az ember létének fenntartására, nagyon valószínű, hogy az ember után — mikor létfeltételei megszűnnek — ismét mások fognak jönni.”

1858-ban annak felvetése, hogy az éghajlatváltozás az emberiség kihalásához vezethet, kétségkívül sokkoló pszichológiai élmény volt, ám összhangban állt a tudományos körökben növekvő aggodalommal. Egyes fajok ritkaságának felismerése és a kihalás lehetőségének tudatosítása a 17. század közepe óta létezett, mióta a nyugati világ biológiai tudása kiterjedt a trópusok teljes világára. A bölény kihalása Lengyelországban (1627) vagy a dodóé Mauritiuson (1670) nagy visszhangot keltett. A kihalás miértjét és ebben az ember szerepét ismét csak a trópusi sziget-gyarmatokon kezdték megérteni.

SZENT ILONA

Szent Ilona szigetén már 1713-ban történtek próbálkozások a bennszülött vörösfa védelmére, felismerve annak látszólag magától bekövetkező pusztulását. Nyolc évvel később William Burchell — a Kelet-indiai Társaság által alkalmazott első tudósok egyike, Szent Ilona állami botanikusa 1805—1810 között — részletesen feltárta a sziget bennszülött növényeit és megállapította a fajok kihalásának valószínűségeit. E felismerés részben Burchell rendkívüli, az egész világra kiterjedő botanikai fajismeretén alapult, ám a tudós emellett nagyon is tisztában volt a szigeten folyó gyors és a tiltó törvények (1709-től) ellenére megállíthatatlannak tűnő erdőpusztítás szerepével is. Szent Ilona bennszülött növényvilágának veszélyeztetettségét írásaiban megemlíti William Roxburgh, a kalkuttai botanikus kert neves igazgatója, és maga Charles Darwin is.
forradalmi változás
1834-ben jelent meg Charles Lyell A geológia alapjai című munkája, mely megkérdőjelezi a fajok állandóságát, és lefekteti a geológiai változások modern értelmezésének irányelveit, egyben szilárd alapot nyújt a kihalás jelenségéhez, melynek kósza fogalma már felbukkant a Kelet-indiai Társaság tudósainak — pl. a Szent Ilonán dolgozó Burchell vagy a Kalkuttában tevékenykedő Roxburgh — körében. Lyell megkérdőjelezte a geológiai folyamatok a bibliai teremtéselméletre támaszkodó magyarázatait, és ezzel forradalmi változást idézett elő a környezeti folyamatok sebességével kapcsolatos elképzelések körében, és — ellentmondásosnak tűnő módon — hangsúlyozta az ember tehetetlenségét a környezeti változásokkal szemben. Ernst Dieffenbach már 1840-ben az Új-Zéland és a Chatham-szigetek állatvilágáról szóló művében, majd mauritiusi tanulmányaiban határozottan rámutat arra, hogy az európai gazdasági terjeszkedést nagy valószínűséggel további gyors kihalások fogják követni. Nagy-Britanniában a dodó és a Mascarenhas-szigetek más kihalt madarainak paleontológiájával foglalkozó Strickland döbbent rá elsőként a kihalás fenyegető veszélyeire, és azt javasolta, hogy az egész új-zélandi gyarmatot nyilvánítsák természetvédelmi területté, hogy még meglévő állatvilága fennmaradjon. Ebben az időben ismerték fel — nemcsak Darwin, hanem Strickland, Hooker és Dieffenbach is —, hogy a szigetek ritka állatai milyen kulcsfontosságúak a fajok eredetével kapcsolatos elméletek számára.

Illusztráció Lyell könyvéből, library.missouri.edu/

Illusztráció Lyell könyvéből, library.missouri.edu

Az 1859-ben napvilágot látott Fajok eredete, mely rámutat a kihalás helyére a természetes szelekció folyamatában, tovább mélyítette azoknak a gyarmati tudósoknak a dilemmáját, akik felismerték, hogy az ember milyen szerepet játszik a fajok kihalásának felgyorsításában. Ez a Darwin munkájában kikristályosodott felismerés rejlik sok korai természetvédő erőfeszítései mögött, akik a trópusi erdők irtásának állami szabályozását igyekeztek kiharcolni. Hugh Cleghorn, az 1856-ban felállított Madrasi Erdészeti Minisztérium első főfelügyelője több közleményben egyértelműen leírta, hogy a gátlástalan erdőirtás nemcsak a később esetleg értékesnek bizonyuló fajokat tünteti el, de azt is lehetetlenné teszi, hogy a botanikusok bizonyítékokat gyűjtsenek az evolúció elmélete mellett. Mérlegelve, hogy az efféle érvek nem sokat nyomnak a latban a kormányzat szemében, inkább az éghajlatváltozás és erőforrás-pusztulás nyilvánvalóbb gazdasági kockázatait hangsúlyozta.
erőteljes lobbizás
A Fajok eredete mégiscsak szalonképesebbé tette a fajvédelmet kormányzati körökben: 1860 és 1870 között számos törvénnyel próbálták védeni a veszélyeztetett fajokat. Az úttörő ismét egy sziget-gyarmat, Tasmánia volt, ahol 1860-ban egy amatőr természetbúvár, J. Morton Allport erőteljes lobbizása eredményeképp részletes törvénycsomag született, elsősorban az őshonos madarak védelmére. Más gyarmatok követték a példát. Natal és Viktória (Ausztrália) gyarmati kormányzóságai 1865-ben törvénybe iktatták egyes állat-(főleg madár-)fajok védelmét. Anglia kissé megkésve, 1868-ban hozta első madárvédelmi törvényét. A Lyell és Darwin állásfoglalásának szellemi légkörében született fajvédelmi intézkedések szimbolikus és egyben gyakorlati lehetőséget teremtettek az ekkor már felismerten világméretű környezetpusztító folyamatok visszaszorítására.

TÚLÉLÉS

Az 1860-as évek elejére a mesterségesen előidézett éghajlatváltozás és a fajok kihalása feletti aggodalom csúcspontra ért. A gyarmatosításnak köszönhetően világszerte terjedő nyugati típusú gazdasági fejlődést egyre több nyitott szemű tudós tekintette az emberiség puszta túlélését fenyegető veszélynek. A globális környezeti válság ezt követő tudatosulása szinte kizárólag a már száz évvel ezelőtt teljesen kiforrott, érett eszmék ismételgetése. Nagy kár, hogy ilyen soká tart, mire komolyan vesszük ezeket.

kép | George Romney: W. Shakespeare A vihar című darabjának első jelenete, sites.dartmouth.edu