Földényi F. László

QUO VADIS, AMERIKA?

2011 március

QUO VADIS, AMERIKA?

Ha meg akarjuk érteni Amerikát, abból kell kiindulnunk, hogy igen jelentős kérdésekben összeegyeztethetetlen álláspontokat képvisel. Elsősorban politikai és társadalmi szinten érzékelhető, hogy bizonyos jelenségeket nehéz összehangolni. Alexis de Tocqueville-t 170 évvel ezelőtt lenyűgözte az egyenlőségnek az a foka, amit ott tapasztalt (természetesen csak a fehér férfiak körében). Megfigyelései előre jeleztek-e valamit mindabból, ami a 20. században történt? Igen is meg nem is. Az 1964-es polgárjogi és az 1965-ös szavazójogi törvény hatalmas lépés volt az amerikai társadalomban a nagyobb egyenlőség felé. De a hatvanas évek után a kép jóval bizonytalanabb: a jövedelmek egyenlőtlen eloszlásának mérőszáma, a Gini-index az 1968-ban mért 38.6-ról 46.0-ra nőtt a 21. század elejére. Az amerikai felsőoktatás kiemelkedő és figyelemre méltóan sikeres: egy felmérés szerint a világ legjobb 20 egyeteme közül 17 Amerikában van (a maradék három Cambridge, Oxford és a Tokiói Egyetem). De amikor 2009-ben a tizenöt évesek képességeit mérték fel nemzetközi szinten, az Egyesült Államok 17. lett olvasásból, 31. matematikából és 23. természettudományból. A kitűnő felsőoktatás mellett a középiskolai oktatás tehát nem éppen kiemelkedő. Az amerikai intellektuális és művészeti élet vibráló működését bizonyítják a kiváló múzeumok és szimfonikus zenekarok, a megjelenő könyvek száma, de becslések szerint az amerikaiak 39 százaléka gondolja csupán, hogy az evolúció elmélete helyes, és igen nagy részük a Biblia szó szerinti értelmezésében hisz: hogy világunk 6000 évvel ezelőtt keletkezett, és a dinoszauruszok korában emberek is éltek a Földön. H. L. Mencken (1880–1956) amerikai újságíró egyszer azt mondta: „Még soha senki nem ment csődbe, mert alábecsülte az amerikai nép intelligenciáját.”

A példák nem ellentmondásokat, inkább összeegyeztethetetlen jelenségeket mutatnak. Ezek jogosan döbbentik meg a külső (sőt, olykor a belső) megfigyelőt, és legalábbis magyarázatra szorulnak.
sokkal konzervatívabb
Amerika ma minden tekintetben sokkal konzervatívabb, mint 40 évvel ezelőtt. A hatvanas években az emberek tömegesen tüntettek a vietnami háború ellen, megszokottak voltak a demonstrációk, az ülősztrájkok, a nyilvános előadások. A 1947-es Taft-Hartley törvény megregulázta a szakszervezeteket, a munkaerő pedig elvándorolt a szakszervezet-ellenes déli államokba.

A munkás uniók taglétszáma erősen csökkent, és a nyolcvanas évekre Ronald Reagan elnöksége alatt a kormány és a vállalatok érdekeinek megfelelően elterjedt a szakszervezet-ellenesség.

41d2ee70-0b6d-4b0c-b0ce-bf3c1740c3e1

A második világháború utáni változások nem voltak egyértelműek: visszatekintve Nixon elnök (1969–74) számos intézkedését ma liberálisnak minősítenénk, például a Tiszta Levegő törvényt, a Környezetvédelmi Hatóság felállítását és a vietnami háború befejezését. De Reagan, akit a konzervatívok védőszentjükként tisztelnek, erősen konzervatív irányba terelte Amerikát, különösen gazdasági értelemben.

A korszak gazdaságfilozófiája reagonómia néven vált ismertté, és a szabad vállalkozás fokozott támogatásából állt (Reagan Ludwig von Mises és Friedrich Hayek követőjének vallotta magát). Fő célja az adókulcsok csökkentése és az üzleti vállalkozások liberalizációja (ez utóbbi már Jimmy Carter alatt elkezdődött a légi közlekedés iparágában). A reagonómia támogatói nevetséges elméletekre hivatkoztak, például a Laffer-görbére, amellyel bizonyítani próbálták, hogy az adókulcs csökkentése valójában növeli a befolyt adókat, mert a csökkentés ösztönzően hat a gazdaságra. A Reagan-korszakban terjedt el a kifejezés, hogy „éheztessük ki a fenevadat’”, vagyis az adók csökkentésével fosszuk meg a kormányzatot forrásaitól, így csökkennek majd a kormányzati kiadások [1]. A konzervatívok szerint ez rendkívül hasznos, mert mindaz, ami a kormányzathoz köthető, „alapvetően rossz”. Csakhogy míg a Reagan-kormányzat első négy éve alatt drámaian csökkentek az adóbevételek, a kifizetések összege ugyanakkora maradt, így az államadósság megháromszorozódott. Reagan utódja, Bill Clinton, akiről nem állíthatjuk, hogy lánglelkű radikális, csökkentette az alacsony jövedelműek adóit és növelte a gazdagokét, így a költségvetés hiánya, ami 255 milliárd dollárról indult, fokozatosan csökkent, és Clinton elnökségének utolsó évében 236 milliárd dollár lett a többlet.
a kapzsiság jó dolog
W. H. Bush elnöksége alatt új adócsökkentést vezettek be, és ennek eredményeként nem csupán újratermelődött a hatalmas költségvetési hiány, de a kevésbé tehetősektől ismét a leggazdagabbakhoz került a jövedelmek nagy része. Reagan alatt jött divatba az elmélet, hogy „a kapzsiság jó dolog”, és a gazdagok úgy érezték, kiérdemelték az adócsökkentést. Sok szegény ember még mindig elhiszi, hogy Amerika az álmok hazája, ahol bárkiből lehet milliomos, ezért az ő szemükben nem olyan nyomasztó az egyenlőtlenség, mert abban bíznak, egyszer majd ők is haszonélvezői lehetnek.

Az adócsökkentések egyik eredménye a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása, a másik: ha kevesebb az államkasszába befolyt adó, végül valóban ki kell éheztetni a fenevadat, azaz csökkenteni kell a kiadásokat, mielőtt kezelhetetlenül nagy hiány keletkezik. Ha kevesebb a kiadás, a kormányzatnak kisebb lehetősége van különféle programok finanszírozására. A konzervatívok gyanúval fogadják, ha a kormányzat szerepet vállal a gazdaságban és a társadalomban, mert úgy vélik, nem olyan hatékony, mint a magánvállalkozások [2], és elveszi a privát cégek elől a lehetőségeket.

828d0cd9-09ce-431d-b875-2cc76b191de6

Például az Obama-kormányzat új egészségügyi törvényét, amely szerint mindenkinek rendelkeznie kell egészségbiztosítással, alkotmányellenesnek vélték, mert az alkotmányban nem szerepel, hogy a kormányzat kényszerítheti állampolgárait, hogy megvásároljanak valamit a privát üzleti szférában. Ha belemegyünk, hogy a kormányzat utasítására egészségbiztosítást kell vásárolnunk, hamarosan arra kényszeríthetnek minket, hogy Chevroleteket vagy libamájat vásároljunk! Mindenesetre, a Bush-korszak adócsökkentéseit úgy tervezték, hogy 2010 végére lejárjanak. Mindenki egyetértett, hogy késleltetné az áhított gazdasági fellendülést, ha visszatérnénk a Bush előtti adókulcsokhoz, ezért Obama elnök javasolta, hogy az adócsökkentés továbbra is vonatkozzon az alacsonyabb jövedelműekre (egyének esetében 200 000, pároknál 250 000 dollár éves jövedelem alatt! [3]), de az ennél többet keresők esetében legyen magasabb az adókulcs, egyrészt egyenlőségi alapon, másrészt mert hiába nő tovább a nagyon gazdagok jövedelme, a gazdaságra ez alig hat. (Amikor Bush alatt bevezették az adócsökkentést, a gazdagok tovább növelték megtakarításaikat.) A konzervatív Republikánus Párt vadul ellenezte a tervet, így végül a Bush-korszak adócsökkentéseinek újbóli bevezetését fogadta el a kongresszus.
a még gazdagabbaknak kedveznek
Bár a megoldás nyilvánvalóan nem a többség érdekét szolgálta (tíz év alatt a leggazdagabbak adócsökkentései becslések szerint 690 milliárd dollárral növelték az államadósságot, ha az adósság után fizetendő kamatokat is számítjuk, a végösszeg 830 milliárdra ugrik). Miért nem tiltakoztak széles néptömegek a kongresszus tagjainál és a szenátoroknál, miért nem gyakoroltak nyomást, hogy Obama tervét valósítsák meg? Miért fogadtak el olyan adótörvényeket, amelyek a gazdagoknak és a még gazdagabbaknak kedveznek? Legalább három tényező játszhatott ebben közre.

Az első, hogy a régimódi társadalmi mozgalmak ideje lejárt. A hatvanas években sokat elértek: az afro-amerikaiak, nők, mozgássérültek és a különféle kisebbségek, ha nem is egyenrangúak a fehér férfiakkal, nagyobb társadalmi védelmet élveznek, mint korábban. A sikerekkel mintha kifogyott volna a szusz.

A második, hogy rendkívül széles körben elterjedt a kormányzat-ellenesség. Az adó, akár szegénynek, akár gazdagnak kell fizetni, szitokszóvá vált. Mint mondtam, minden társadalmi mozgalom divatjamúlt, egyet kivéve: az adók elleni tiltakozásokat. Sarah Palin egy ízben azt nyilatkozta, hogy az adófizetés nem hazafias. Merőben eltér tehát a véleménye a nagy amerikai jogtudóstól, Oliver Wendell Holmes-tól (1809–1894), aki, mikor megkérdezték, utál-e adót fizetni, azt válaszolta: „Szeretek adót fizetni. Így vásárolom meg a civilizációt.” A konzervatív törvényhozók elképesztő tervekkel hozakodnak elő, hogy az amerikai kormányzatot minél kisebbé tegyék. Nemrégiben Ron Paul kongresszusi képviselő lett a Belföldi Monetáris Albizottság elnöke (mivel a Republikánus Párt 2010 novemberében elnyerte a szenátusi többséget, a bizottságok a republikánusok kezébe kerültek), ami azért is ijesztő, mert Paul fel akarja számolni az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerét [4]. Ron Paul fia, Rand ugyanabban a választókörzetben szenátor, és feltett szándéka, hogy a költségvetés helyretétele érdekében minden kormányzati programot leállít. Ez persze őrült ötlet, amikor ilyen jelentős a munkanélküliség, de Rand Paul mindezt az adók növelése nélkül kívánja elérni (hiszen az adó ROSSZ, a kis kormányzat pedig JÓ). Ugyanezeket az elveket támogatja a Tea Party nevű új mozgalom, ami a bostoniak 1773-as tiltakozásáról [5] kapta nevét.

d207940d-ddb9-4422-a6d6-9a6ba1149abc

A harmadik indok, hogy a republikánusok sokkal sikeresebben fogalmazzák meg érveiket. A Noam Chomskyval folytatott vitái révén híressé lett George Lakoff nyelvésznek köszönhetően a politikai párbeszédben fontos szerepet kapott az érvek megfogalmazása. Nem vitatom Lakoff politikai metaforájának erényét, amely a családon alapszik, és a konzervatív véleményt a domináns apának, a liberális véleményt a gondoskodó anyának tulajdonítja, de be kell látnunk, hogy a liberálisok legfontosabb kérdései: az egészségügy, a bevándorlás-politika és az emberi jogok nem mozgatták meg annyira az emberek fantáziáját, mint a szeptember 11. utáni republikánus aggodalmak Amerika biztonságával, az Al-Kaidával és hasonló ügyekkel kapcsolatban. Ám bármi legyen az igazság elvi szinten, az általános vélemény szerint a konzervatívok jóval ügyesebben képviselték álláspontjukat.
intelligens tervezés
A 2010-es republikánus győzelemnek elsősorban a gazdaság elhúzódó gyengülése az oka. A hatalomra kerülő gazdasági konzervatívokon kívül azonban más konzervatív erők is működnek Amerikában. A társadalmi és vallási konzervatívok között sokan fundamentalisták. Sértőnek érzik a szekuláris társadalom gyakorlatát, és nem fogadják el, hogy az Alkotmány szétválasztja az egyházat és az államot. Elutasítják a nők jogát az abortuszhoz, sokan még akkor is, ha a terhesség incesztus vagy nemi erőszak következménye, és ebben a katolikus egyház is segítségükre van. A másik hasonló terület a homoszexuálisok gyűlölete. A Bibliára (Leviticus 18:22, 20:13) hivatkoznak, ami a modern katolikus egyházhoz hasonlóan egyértelműen elítéli a homoszexualitást. Az amerikai konzervatívok nagy százaléka szerint a homoszexuálisokat nem illetik meg a többi állampolgárnak járó jogok, és ellenzik az azonos neműek házasságát. A Biblia szó szerinti értelmezése a tudomány elutasításával jár, beleértve az evolúció elméletét. Ennek következménye, hogy a konzervatív szülők azt követelik, az iskolákban ugyanannyi ideig foglalkozzanak biológiaórán az intelligens tervezéssel, mint az evolúcióval, mintha még mindig eldöntetlen volna, melyik elmélet helyes, és nem egyértelműen bizonyított, hogy Darwin elgondolása igaz, az intelligens tervezés pedig nem [6]. De a tudománynak újra és újra fejet kell hajtania a vallás előtt, a konzervatívok például igyekeznek megakadályozni az abortált magzatokból kivont őssejtekkel folytatott kutatásokat, mert ellenzik, hogy közpénzeket használnak fel ilyen célokra.

A tudományellenesség megnehezíti a környezetvédelmi törvényhozást is. A szenátusban elhangzott vélemény szerint „a globális felmelegedés keltette vita tudományos tények helyett a félelmen alapszik. A globális felmelegedés rémisztő veszélye a legnagyobb átverés, amit az amerikaiaknak valaha beadtak”. A tudomány-ellenesség természetesen a gazdasági szférában a legerősebb, és egyre inkább terjed, amit Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász „vuduökonómiá”-nak nevez. A republikánusok, akik korábban hevesen tiltakoztak a költségvetési hiány emelkedése ellen, most hallgatnak a gazdagoknak szánt adócsökkentések okozta emelkedésről, mintha helytelen volna, hogy a kiadások emelik a hiányt, de az adócsökkentés miatti emelkedés nem gond.

cea04e4b-3ec6-4c84-a7df-b7868528a4a9

Vajon segít mindez megértenünk, merre tart Amerika? Krugman úgy véli – és pesszimista perceimben egyetértek vele –, hogy Amerika hamarosan olyan „banánköztársaság” lesz, ahol a vallási mítoszok felülírják a tudományt, az egyenlőtlenség és a hiábavaló háborúk úgy megterhelik az államkasszát, hogy az ország infrastruktúrája folyamatosan romlik, és a két fő politikai párt olyannyira távol kerül egymástól, hogy a civilizált párbeszéd (Obama egységesítő törekvése) jóformán elképzelhetetlen, bár 2010 végén úgy tűnt, kialakul némi harmónia a két párt között. De a közvélemény szeszélyes és nem lehet előre kiszámítani alakulását. A Bush-évek csúcsán, egy tömegpusztító fegyverekről és más túlkapásokról szóló hazugság miatt indított háború közepén ki hitte volna, hogy 2008-ban a választók demokrata kongresszust és elnököt juttatnak hatalomra? És hogy 2010 augusztusában az új elnököt annyira gyűlölik majd, hogy a népesség 18 (más felmérés szerint 24) százaléka úgy véli, Obama muszlim vallású? Vagy hogy a republikánusok 41 százaléka szerint külföldi születésű (és az alkotmány szerint ezért nem is lehet elnök)? És ki hitte volna 2008 őszén a kongresszusi és az elnöki választás után, hogy mindezek ellenére nem sok minden változik: „plus ça change, plus c’est la même chose” [7]?

1 A konzervatívoknak rendszerint nem jut eszébe, hogy a költségvetési hiányt makroökonómiai eszközként használják a keynesi értelemben: ha magas a munkanélküliség, érdemes rövid távon hiányt generálni.
2 Ez hibás feltételezés. Lásd Mark E. Litow tanulmányát: Medicare versus Private Health Insurance: The Cost of Administration, Milliman, January 6, 2006, http://www.cahi.org/cahi_contents/resour-ces/pdf/CAHIMedicareTechnicalPaper.pdf, amely bebizonyítja, hogy a kormány Medicare programja az adminisztratív költségek 5,2 százalékát tette ki 2003-ban, míg a magánbiztosítás adminisztratív költségei 8,9 százalékra rúgtak.
3 Átszámítva körülbelül 41,7, illetve 52 millió forint.
4 Lásd a könyvét: End the Fed, Grand Central Publishing, 2009.
5 A polgárok akkor azért tiltakoztak, mert a kormányzat adót vetett ki a gyarmatokra importált teára.
6 A legszellemesebb válasz, amit hallottam a kérdésre, hogy miért nem szánunk ugyanannyi tanidőt az intelligens tervezésre, mint az evolúcióelméletre, hogy a csillagászattal párhuzamosan nem tanítunk asztrológiát, a kémia mellett sem alkímiát, vagy az orvostudomány mellett boszorkányságot.
7 „Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz.” Jean-Baptiste Alphonse Karr
kép | David Graham, lensulture.com