RÉZSŰ

„A bölcsességhez vezető lejtő”
Katherine Anne Porter

 

– Jó lesz a kutya. Vigyáz a házra. Okos lesz! Bölcs! – Avval megyek.

Nyüszítés kísér, csaholás. Pásztorkutyánk, az élő atavizmus.

Otthon. Vigyáz. Okos. Bölcső. Bocsánat, bölcs, ő!

Dédapámnak még ilyenje volt, jó itt a szóhasználat, ily ebet használt nyájőrzésre.

fáradt a szívem

Megyek le. A lépcsőn. Meddig még, meddig lejjebb? Viszem jegyzettömbömet. Hozom jegyzeteimet. Járok, kelek, megállok. Nem szívesen. Felírni valamit. Parkolókban azt hiszik, illegális cselekmények figyelője vagyok. Írni veszélyes. És kényelmetlen. Járás-kelés közben folyton meg-megállni. Nem vagyok még, mint a halottak Kosztolányinál, futók között „titokzatos” megálló. Áttetsző rejtély, amiért én. Felíró vagyok. Felírom, ami jön. Aztán megyek. Tovább. Fel a rézsűn, például, ahol halottaim nyugosznak. Porok ők, de furcsa. A minap fájdalomcsillapítót vettem, tömérdek dobozzal, londoni diszkontban. Aliz madaram halála után. Mintha amputáltak volna. Kezemen 19 évig ült madár. Nem ül már. Majd még? Most fáradt a szívem. A két megmaradt vadabbat szeretem, Csutorát és Rudy Bloomot. Ahogy a régi nagyokat. Ugyanazzal a fajta szeretettel, lásd Ottlik. Feltámad-e még a vágy, ahogy mondogatom, tavaszi madárhangok nyomán?

A könyv, melyben ott a Katherine Anne Porter-novella, Ottlik válogatása. Klasszikusom 1963-ból. Itt van az is, hogyan kell élni „aztán”. Nagy vesztés után. Elhamarkodunk mindenfélét. Túl hamar lennénk szerelmesek emberbe. Így az író. Carson McCullers. Holott egy fa, egy szikla, egy felhő. Ott kéne kezdenünk.

A madár épp középütt lehet. Ember és felhő közt. Évmilliók távola választ el attól a reménytől, hogy a madárral „egyek” lehessünk. Nincs a kapcsolatban hazugság.

Holtok – így! – után sem kell a kapcsolatot elrontani. Külsődleg gyásszal. Éreztem, nyilván, mindent én, Aliz halála után. Csak nem éreztem, nem érzem, mit is érzek (nyilván). Járom az üres, ünnep-előttje-délután Bécset. Messze minden.

Megyek a Tabánban, közel sok minden. Baktatok fel a rézsűn. De semmi bölcsesség.

Kutyánk se lesz bölcs. Még hogy ő! Még hogy én.

Csak itt jövök. Mindegy, halottak napja, másnapja. Jó cím lenne: Halottak Másnapja.

A rézsű egész nyáron kopár volt, kopaszkodott, most elborítja friss avar-havával a barnaság, a hajdani zöld. És friss zöldek bukkannak elő, sok tyúkhúr, egyéb apró levelű hajtás.

Itt porlad Szpéró, amott Samu, ittenebb Aliz már, írhatom nevük sorra. Pipi, Tóni, Éliás, Poszi, lesi…

Londonban a Tóni padja. Meghallom halála hírét, társném telefonál. Megyek, ülök a karmeliták temploma előtt, bevésem a padba, inasgyerek, Tóni nevét.

Fél évre rá megújítanám a tintakékséget a vésetben (mely ott van). Írom a nevet.

Megyek tovább. Akkor vág belém: hát én a Tóni neve fölébe más halottunkét írtam friss kékkel. Széncinegénkét: Icsi. Mindegy. Ilyen az ember hűséges lelke. Sokféle nehéz hűsége van, kell, hogy legyen. Van ilyen, hogy legyen (a lélek), van így, hogy legyen.

Majd megint-jövőre, igazítom, amit kell.

Megyek idén (ez a tavalyi jövő). Nézem a padot. Oda fogom írni Tónit is, Icsit is.

Hohó, csak épp a pad nem a régi. Kicserélték. Ez a durva valóság. Lelki életünk, bűntudatunk, vélt (valós) hűtlenségünk. Erre a való: vált. Padot cserél. Ne finomkodj, barátom, mondja a bölcsesség felé vezető rézsűn a Való. Ennyi az egész.

Megyek Bécsben, a szívem se fáj, egy tegnap esti emlék, egy ódon kávézó. Mi is volt? Szép Ernő ádámcsutkája se rándul a torkomban. Minek élek? Ha ez jön, jön és jön. Hogy hogyan is legyen. Nem lett sehogy. Nem lett? Akkor mit járok erre én? Az ódon kávézó utcájában. Miért megyek vissza este? Idegenekkel, új emberekkel találkozom, sokakkal nem. Miért megyek vissza? De a rézsűre, ahol halottaink nyugosznak, porok, miért, főleg ide, miért jövök? Hazamenni sincs kivel, darabon se! Akkor? Bölcsessége sincs ennek, sosem lesz. Mégis ott állok.

Megy ez könnyen. Ezt írni már, ősz, bírni már. Mondom társnémnak (az ő képzetével találkoztam az ódon bécsi kávéházban?), tudod, miért megy könnyen aztán már? Például az írás? Mert úgysem sikerül azt (írni), amit napokig akartál (nem tudtál), hanem valami más lesz belőle, és ez az, ami könnyen megy.

Felébredek éjszaka, és ő van mellettem, a másik ágyon, úgy, hogy nincs ott. Így találkoztunk este is?

Ő itthon van a még élőkkel.

Ő a szüleinkhez megy ki, én a rézsűre. Halottak napján, másnapján. Meg egyáltalán.

Meg egyáltalán, írom ezeket a jegyzéseket. Ma már, írom, tudom: a 7000 nap a madárkák élete volt. És sőt! Így. És sőt: Csutora, Rudy Bloom már 7000 felett van.

részletkérdés

Ma már a 7000 nap (nem ivás) részletkérdései vannak (meg). Az aszkézis előnyei. Hasznai. Száraz fakóság. Szikkadtsága a lénynek. Deréktól felfelé, az. És ezt már választani lehet, nem választani, lehet mégis inni, lehet cigarettázni, nem jó, nem kell „úgy” egyik se. Nincs más. Nem állhatok egyre a rézsűn. Nincs új Szpéró, Samu, Aliz. Akik vannak, lassan hozzánk szelídülnek, de hol van ez még. A végén se lesz meg. Itt végig a vég volt, az lesz. Dönthetek, semmi sem evidens, csak dönthetek: befordulok-e a sarki kocsmába, odaállok-e a trafikpulthoz. Vagy sem.

Bécsben ez: a nirvánvaló (az abszolút evidencia). Ezt érzem (ez van velem, ez, csak): ki is vagyok én? Honnét jövök? Hová megyek? Ki volt Arany János? Babits Mihály? Mik a pályatárs nevek?

Senki nincs. Senkinek a semmije sem vagyok. Nem ismerek neveket. Fogalmakat. Elém lökik, mint vályúba, amit rendelni szoktam. Sőt, nagyon kedves. A borravalóért elolvashatom az újságot. Vagy a (bécsi) trafikban a napilap „akciója folytán” almát kapok ingyen. Házat nyerhetek.

Kinek nincs háza… Rilke. A beszélgetés (telefonosdi társnémmal, pénzköltés, mégis), ez csak: hosszú leveleket ír… (Rilke).

Mondás, vicc: „Társném mindent megenged nekem. Hagyja pl., hogy senkim se legyen.”

Ezt így értem, magyarázom társnémnak (ahogy nevetünk a dolgon; ahogy azt magyarázom neki, ki is Mick Jagger, Jerry Hall – fogalma sincs! –, kit értek meg, Jaggert, na, kit kéne átvilágítani, Hallt, ugye; „de jó…!), ezt így értem: bátram („bátran”) mondhatom, nyilvánosan akár, „senkim sincs (már)”, mert meghalt Aliz, Szpéró stb., meghaltam én.

Vagy az lesz, hogy meghalnak ők és én is meghalok, vagy (az lett): hogy én élve maradtam, de minden meghalt körülöttem, meghalt a világ.

Más az, hogy társném, persze, él, megvan… Rudy Bloom és Csutora él, Dömi Főmedvémék megvannak, az irodalom, a gálya… megvan, hogy örökké dolgozhatom (= kell), megvan, hogy van módom rá (és akkor – Arany, Babits stb. – igenis kell). Így lesz. Nem lehet másképp. Rossz belegondolni. 400–600 tabletta, lassú elalvás, egy wittgensteini határral, ahonnét még volna, ahonnét már nincs visszaút. Nincs „charme” az ódon bécsi kávézóban. Az csalás csupán.

Azt hiszem, már meghaltam. Szép Ernő mondja. Jól hiszi. Fáradt, magáról nem beszél.

Hamlet. Maga a pokol! Tegeződjünk.

Társném mondja: hol is a Speaker’s Corner Londonban? Mondom, a Hyde Park melyik részén. S megállapítjuk (közös mű): ott a Szónokok Sarkán nem kötelező semmi. Nem kell, hogy megértsenek –

– beszélhetsz szuahéliül;

– lengethetsz sörösládáról vörös-zöld lobogót sárga félholdakkal és piros üstökössel;

– halandzsázhatsz –

Nem olyan ez, mint az áruházban, ahol: mégis kérsz valamit; az irodalommal:

ahol el akarod fogadtatni műved; bárhol:

hogy mégse lehetsz képtelen.

A Szónokok Sarka abszolút. Akarhatsz abszolút semmit elérni.

A rézsű, ahol halottaink porladnak, ilyen hely. Ez is. Nem akarva semmit: hatnak tovább. A halottak. Kosztolányi, Arany. De mennyire mégis vannak ők.

Akkor mi az a bécsi nirvána, hogy nincsenek (ők se), és te sem vagy (nem vagy „az”)?

Van-e, lásd Szónokok Sarka, olyan leosztás, amely; közmegegyezés, megértés (szent igyekezete), közös nevező, azonos „műveltség, olvasottság”?

Gyakori-e, hogy Aranyra, a Hamletre, Dubuffet-re, Artaud-ra Schönbergre, Korniss Dezsőre és Bálint Endrére, Jékelyre és T. S. Eliotra, Rilkére és Ottlikra, Musilra és Dodererre, McCullersre és Anne Porterre egyszerre hivatkozhatsz?

Legalább hét pont közös, van-e? Dosztojevszkij Aljosa-Iljusecska veréb-dolgára, William Carlos Williams veréb-címerére?

Nincs-e inkább, hogy legjobb „akaróid” is a köz-nem-értést, nem ismerést védik akaratlan, így: „és ha elmondod, hogy a rézsű közelén, mikor NIRVÁNVALÓ című ested volt, melynek szórólapjára azt írattad, legjobb lenne, ha elmaradna, a rézsű közelén a busz alá léptél csaknem, mert elejtetted kesztyűd, mit egy öreg néni felszedett stb., és te ugrottál volna érte stb., stb., és a néni azt mondta – hogy a buszt megúsztad –: halott madárnak hitte a kesztyűt, s hogy a tetőről hullt elébe, rézsű halottaiddal, közel…” – ezt mondja valaki: „Ha ezt megírod, annyit jelent csak mindenkinek, hogy jó ég, majdnem elütött a busz”.

Tényleg csak ennyit?

Lásd Ottlik félelmei: néma gyereknek…?!

A gyerek, aki szól, is néma, ma?

„Mama!” Ez jut az eszembe, ahogy fényképez ez a valaki, aki ily pesszimista „védő”. Mama, ötvenhárom éve így világítottak ránk egy belvárosi fotósnál. Fürtös fejem volt, te még 54 kiló voltál, nem légnyomás utáni 97.

Haha. Vakarom fejem hiányait. Nézem érettségizős-képem. Ilyen srácokból lesz minden. Jékely, Tandori, Connery, Nolte, Ottlik, Jagger stb. Részünk a rézsű.

Fotózkodunk a Strudlhof-lépcsőn. A Doderer-helyszínen. Vásárolok, már magányomban, egy Doderer-életrajzot.

Nem az esetem Doderer, az ember.

Az író Doderer: géniusz.

Balzaci eset? Ugyan, hagyjuk. Nem volt ő igazából „nemzetiszocialista” egy percre sem. Valami baj volt vele. Aztán ebből adódott (nem az esetem), hogy a történelem bagatellnek vélt mivoltát a történelem elhallgatásával akarta megoldani. Jó művészi eredmény, de rossz eszköz.

Ottlik, Déry imádta „meg” őt 1960 táján. Felmentés ez? Vagy hogy az osztrák állam 1951-ben és 1966-ban „állami szentté” avatta?

Nem az én dolgom.

Enyém csak a műbeli lépcső, az életembeli. Az is egy rézsű. Jövök le, megyek fel. Kérdezem a fában alvó kicsiny driádot, mi lesz, mit tegyek? Mint – nagyon tetszik filmes barátaimnak – „a régi korok hívő pogányai”.

Nyerek egy Fatiway, egy Hamadryad nevű lóval.

A végzet, a mi lesz, a kis driád, aki Szpéró, nem más. Senkim sincs, a kicsiny driád sem lehet más.

Derekasan viselkedem, van haszna.

Megpaskolom a hal pofáját, a lépcső kút-hal-fejét, ne szárazkodjon, derék viselkedés, jutalmam csak így lehet (ha). A derék viselkedés további jutalma, hogy újra derekasan viselkedhetem? L. senkim sem lehet stb.?

Nincs hogyan bárkid legyen, nincs hogyan „lenne neked” valakid. A rézsű halottai vannak.

(Mondanom sem kell, állok a rézsűn, az avarban. Nem érzek semmit. Hatnak tovább. Ők sem éreznek, egy vagyok velük.)

Elerednek könnyeim.

Írni kezdek egy verset.

Valaki telefonál. Hallotta, hogy valami rézsűről van szó. Valaki mesélte neki, 1. Hamadryad.

Vagy Fatima. Tátika. Tatika. Halottak napja. Belvárosi fotózkodás a háború előtt. Ottlik és a mamája. Ódon bécsi kávézó, az ügetőpálya alkonya. Szobám.

Küldöm a költeményt.

Jegyzetelek tovább, meg-megállva.

A lehetőségek kényszere?

Tizenöt éves koromban jegyeztem fel: „Lehetőségek nyűge” (így!), hogy ki kell használni őket.”

Vagy a közös bánat: baktatunk haza.

Jó, el se szúrtuk.

Állunk, társném és én, a Corvin téren, baktatunk haza. Jövök arra. El se szúrtuk. Megcsókoltuk egymást 1966 októberében. Most akkor ebből mi van az Alserstrassén 1996-ban?

Veszek egy adag virslit. Vagy szalmakrumplit. Átvágok a Josefstadton. Jó, ha valami leköt. Világos aggyal csak sötét gondolataink támadhatnak. Megyek a sötét városrészen át. Nem gondolok rá: lehetőségek kényszere… hogy írjak… de ez az örök gálya. Sosem fogok ösztöndíjon élni. Már öreg vagyok. Egy-két hét idegenben aztán itthon idegenben, idegenesen itthon. Inkább várunk egy új madarat. De nem keressük. Ünnep előtti hideg, üres utcák, megyek egyedül, a cigaretta rossz-szájíze.

Mi lesz, jöhet-e jobb? Igaz-e, hogy már nem előnyös arányítást hoz a jövő idő? Csak rosszabb lesz az arány, a rosszé és a jóé?

Nem jó-e, hogy jegyzeteim mégis, „mégis” összeugranak ezzé (az írássá)? Mondom társnémnak, és „nagyon örülünk”.

Mi a baj?

A busz. Megvédett a rézsű? Badarság. Így „történt”. Ez „így” volt.

Annyi mindent csináltam, megcsináltam. A fényképezkedés óta, 1966 óta, csak Bécs óta is, halotti-napok óta.

semmit sem akarok

Tovább? Tulajdonképpen félek. Ha idegenben vagyok, túl kihalt, csírátlan, üres. Ha itthon vagyok, minden túl sok. A hír, az esemény, a kapcsolat. Nehezen értik meg itt, hogy kb. semmit sem akarok. Nincs mai magyar irodalom nekem, nincsenek elődök… na, Ady nem ezt mondta? Mi olyan érdekes?

Sokat beszéltem a végről, végtére kiderül, végig a vég volt. Valójában hogyan lesz, ami nem való már?

Jó volt csak ennyi csendje is „minden másnak”, amennyi ez volt. Amíg ezt megírtam. Álltam egy fa tövében a rézsűn, madárlába volt a fának, ilyen gyökerei voltak. Mint Londonban egy csatorna partján. Vagy ahogy Bécsben van egy Saját Halottam. Egy madár, leltem. Holtan. Eltemettem. Megyek néha, este, haza az Alserstrasse, a Doderer-lépcső felé. Integetek arra. Vagy hogyan lesz ez? Hogyan megyek legközelebb? Senkim és semmim? Akkor mégis valami, valaki? Vagy senki és semmi, én se? Elébem teszik az újságot, az egy-nyolcad fehér szárazát, ismernek, eltűnök nekik, mintha ott sem lettem volna; és itt? Van-e… Stb.

felső kép | Chris Bullock, flickr.com