Révész Sándor

OPPORTUNISTA GONDOLATOK AZ OTTHONTALAN NYÁRRÓL

1990 nyár

OPPORTUNISTA GONDOLATOK AZ OTTHONTALAN NYÁRRÓL

 A „Miféle út?”című összeállításból [1] 

 

,,Otthontalan a nyár, ez a nyár, nem tudja, hogyan fejezze be magát,
mert minden kezdet nehéz, de a befejezés még nehezebb.
Mosolyba-menendő ajkunk összehúzzák vackorba oltott álmaink!
Műszereiket szidják az időjárás szakemberei, elektronikus szél-
kakasokra cserélik a hús-vérből valókat — ; az enyhe szél
szabadon jön át a vámon, pedig ki tudja, mit hoz.
Mit hoz a nyár, ez a nyár. S hogy csatlakozik-e majd az őszhöz
az európai menetrend szerint.”
     (Szilágyi Domokos: Ez a nyár)

A történelem holnap kimossa majd a homokból, amit ma alátemet. Holnapra feltűnik, hogy Európa választása mögül, az európai szellemiség igénye mellől hiányzik a fejlett világnak, Európa centrumának az egész problémavilága. Mintha létezhetne európai szellemiség a kontinens egészét áttekintő társadalomkritikai érzékenység nélkül. Mintha meg lehetne maradni Európában az Európára ránehezedő gondokon kívül.

Az európai lét fájdalmait az Európa-hiány fájdalmai fedik. Ebbe a fájdalomba vagyunk bezárva, ebben írunk, ebben szolgáltatjuk ki magunkat a jövő borús fölényének.

A társadalom bizalmatlansága túlnő a bukott rendszeren, rávetődik minden „a priori” történelmi javaslatra, minden gazdasági és politikai szerkezetre, amely nincs benne a múlt és a jelen mintakészletében. A tervrajzokon koplaltatott társadalomban nincs esélye a túzok tervrajzának a tapasztalati verébbel szemben. Aki kilép a verebek választékából, kilép a választó-közönség figyelméből is, és lemond arról, hogy a rossz útra segítse embertársait a még rosszabbak helyett.
nincs kiugrási lehetőség
Én ebben a világban nem látok semmi értelmes tolsztoji pozíciót. Legértelmesebbnek az elidegenedés opportunista ellenzékének a pozícióját látom, mert nyilvánvaló számomra, hogy az elidegenedés korszakából nincs kiugrási lehetőség, nincs gyors kigázolás, nincs bátor előremenetelés a felszabadulás felé, mert a felszabadulás irányjelző nyila az ég felé mutat, és a levegőben futó függőleges ösvényen csak a képzeletünk közlekedhet.

Az elidegenedett Európát „kerülgető utak” csak az elidegenedés mocsárvilágába vihetnek. Az elidegenedés opportunista ellenzéke ebben a mostani ,,otthontalan nyárban” olyan kereteket ácsol – a Nyugat apologétáival szövetségben –, amelyekben megkapaszkodhatnak az általa torznak tekintett értékrendek, amelyek feltöltődnek majd az emberek kiürült életét kitömő fűrészporral.

levitan2

Az elidegenedés tagadása a nyugati típusú elidegenedésen túl van. A keleti típusú elidegenedésen túl nincs semmi.

Ez az alapállás átveszi a történelmi pillanat jelentőségének a tudatát, de távol tart az eufóriától. Abban a társadalomban, amely itt és most a sztálinizmus romjain épülhet, nem fogjuk otthon érezni magunkat, nem terjesztjük róla, hogy az az otthonosság társadalma — csak olyan társadalom, amelyben az elidegenedést elmélyítő és totalizáló folyamatok helyett az elidegenedést feltörő, repesztgető folyamatok gyökereznek meg, amelyben az elidegenedés logikájával ellenkező, kisebbségi paradigmák kimozoghatják a maguk helyét.

Az idealizáló szemléletben ma nincs tetterő, csak a meliorizáló szemléletben van.

Talán segíthetek az olvasónak a fentiek belátásában egy töredékes és tökéletlen, de életszagú példával:
az állam jó szíve zárva
Bizonyára mindenki emlékszik azokra az időkre, amikor elemi testi szükségleteinket még nem szolgáltatták ki a piac szertelen erőinek, amikor az állam még felelősséget és anyagi áldozatokat vállalt anyagcsere-folyamataink lebonyolításáért. Akkoriban, ha testi szükségleteink lakóhelyünktől távol aktualizálódtak, kedvezményes, dotált belépődíj ellenében (sőt kisebb dolga végett érkező férfiember számára teljesen ingyen) befogadott minket az állam e célra létesített szociális intézménye. Már amikor éppen nyitva volt, már amikor és ahol az állam megengedhette magának, hogy abban a formában is az állampolgár kedvébe járjon. Ha az állampolgár az állam jó szívét zárva találta, kénytelen volt nyomasztó terhével egy vendéglátóipari intézménybe húzódni, ahol némi kényszerfogyasztás árán igénybe vehette a Bambihoz járó ülőkét. A dotációról lecsúszott kényszervendég a Bambin keresztül dotálta az államot. De nem is ez itt a lényeg, hanem az intézmény ethosza.

Mocsok, bűz, vizelettől síkos kő, eldugult piszoár és törött mosdókagyló, ami fölött rossz a csap, és ha jó, akkor le van szerelve. A zöld házikóban és a föld alatti egészségügyi bunkerekben éhbéren vagy ínségnyugdíjon tengődő nénikék a húszfilléres borravalókra épített életük szűkösségét a rászorulók nyers kezelésével kompenzálták. Az érdes modorú hölgyek birodalmából természeti testünk megkönnyebbülve, társadalmi énünk pedig mélyen megalázva bukkant a felszínre. Azután az állam a nénikék helyét átadta a vállalkozóknak, s az adakozó keze helyett az adóztató kezével közelített szükségleteinkhez. A vállalkozó az esetek jelentős többségében azokból a polgári normákból indul ki, amelyeket belénk és belé neveltek. A közterületen támadó szükségről levált az undorral és szégyenérzettel elegyedő szorongás, amely az emberi tartásunk részét képező normák feladásának drasztikus kényszeréből fakadt.

A szolgáltatás átvándorolt a keleti elidegenedés rendszeréből, a keleti személytelenségből a nyugati elidegenedés rendszerébe, a nyugati személytelenségbe. Nekem teljesen mindegy, hogy a szolgáltató miként viszonyul a munkájához, hogy lát-e benne a szolgáltatáson túl szolgálatot, hogy milyen képességei halnak el, és milyen diplomája penészedik el ott a föld alatt. A vállalkozót, aki úgy lehet, a vendéglátóiparból vitte át tőkéjét a folyamat másik végére, minden bizonnyal nem tevékenységének sajátos tartalma köti, hanem a profit. Ellentétben például a körkérdés válaszadóival, akik számára a válaszukért kapott honorárium másodlagos tényező ahhoz a sajátos tartalomhoz képest, amit ezért a pénzért megírtak.

levitan3

A város egyes pontjain illemszalonok nyíltak, amelyekbe beáradt a fogyasztásra koncentrált civilizáció híg ízlésvilága. Halk, nyálkás zene vattázza körül az itt időzőket. A konzumidiotizmus puha imperativusza váltja fel a kopott nénikék autoritását. Újabb szigeteket önt el a gondolkodásunk energiáit elvezető, színes, mágneses ingerek áradata. Ilyen szigetfoglalás a reklámhordozó videoklippek betörése a metróállomásokra. Az agyvelőhígító kellemesség uralma szomorú, de szerves és legitim uralom, míg például az elnyűtt emberi életek milliói fölé kifeszített, márványba vert bazári barokk a sztálinizmus klasszikus moszkvai metróállomásain — nem az. Az utóbbi alól fel kell szabadulnia, az előbbiből pedig ki kell nőnie a társadalomnak; az utóbbival kapcsolatban a kritikai opportunizmusnak nincsenek lehetőségei, az előzővel kapcsolatban csak ennek vannak.

Egy magyar rendezővel történt meg az alábbi eset hivatalos moszkvai látogatása során.

A rendezőt vendéglátói elvitték egy Moszkva környéki városkába. A városka alig 300 kilométerre fekszik Moszkvától, az oda közlekedő vonat helyi érdekűnek számít — nincs benne mellékfülke. A rendezőt a városka állomásán a fogadóbizottság testes vezetője olyan lelkesen ölelte magához, hogy majd kiszorította belőle, amit már amúgy is alig tudott magában tartani. A rendező elhaló hangon közölte vendéglátójával, hogy mi volna az első teendője a vendégszerető városban. Az energikus házigazda hóna alá kapta a rendezőt, elvágtatott vele az első mellékhelyiséghez, feltépte az ajtót, harsány „gyelegácijá” vezényszóval kipenderítette onnan az ott időző helybeli polgárt, és belökte a kedves vendéget.

Nos, ez a keleti elidegenedés: a folyamatos hiányból származó folyamatos kegy-szükséglet, a kegy és a kegyetlenség osztogatásának párhuzamos gyakorlata, a személytelen személyválogatás.

Ezzel áll szemben a ,,first come first served” mechanikus személytelensége.

Az elidegenedés opportunista ellenzéke nem akarja kizárni állami eszközök, támogatások, preferenciák alkalmazását az elidegenedés ellen ható tényezők erősítéséből, de ki akarja zárni a hatósági értékdiktátumot.
látszólagos kapcsolatok
Az elidegenedett értékválasztások a szabad piacon jelennek meg — felszabadultan, de nem a piac termeli őket, hanem a megtartó és rabtartó természetadta kapcsolathálójából kihullott ember autonómia-hiánya, életgyakorlatából következő képtelensége, hogy munkájával, környezetével, a társadalommal, az emberi alkotótevékenységgel autonóm viszonyba kerüljön. Ezt az elidegenedést autonómia-hiány fokozásával, a személyes döntési kör további szűkítésével oldani nem lehet. Az ilyen palliativ gyógymód elrejti ez elidegenedés látható megnyilvánulásainak egy részét, ilyen vagy olyan mértékben akadályozza a különböző elidegenedett szükségletek kielégítését, ugyanakkor formális, látszólagos kapcsolatokat teremt az állampolgárok és a valamilyen szempontból magasabb rendűnek tekintett produktumok (például műalkotások) között, s ezáltal a pártfogolt produktumokat még mélyebben elidegeníti azoktól, akiket kényszerfogyasztóként kapcsolatba hoz velük, s akiket — mint a kulturális kényszertáplálás tárgyait — még távolabb sodor attól az autonómiától, amely az autonóm értékekkel való valódi kapcsolatteremtéshez szükséges.

Az elidegenedett szükségletek hatósági elnyomása hiányt és éhséget támaszt, és ezt az éhséget nyomban rejti és tagadja is, pedig az éhséget még sohasem sikerült lebírni az éhség tárgyának eltüntetésével, mert az éhséget nem a tárgya kelti, hanem az éhező életgyakorlata. Ha az Olvasó Névtelen kezéből kiütik Kommersz Péter könyvét, és a helyébe csúsztatják Művészi Pálét, akkor csupán annyi történik, hogy az Olvasó Névtelen elveszti a szabad könyv választás jogát. Olvasó Névtelen Művészi Pál könyvében (filmjében, festményében stb.) azt fogja megtalálni, amit a Kommersz Péterében keresett, és ha ez nem sikerül neki, akkor megfosztott lesz és könyvtelen — könyvolvasási kötelezettségeinek teljesítésétől függetlenül.

Az elidegenedett értékválasztások visszaszorulásának távlatával csak az a társadalom rendelkezhet, amely — többek között — az elidegenedett értékválasztások széles körű szabadságát is biztosítja.

Ezzel szemben az elidegenedett szükségletek éppen akkor erősödnek fel, ha ezek kielégítése félig bevallott, félig vállalt, „közérzetjavító” engedményként, bűntudattal, hazugsággal terhelten, esetleg ideológiailag átmázolt pótszerekkel történik.

Isten óvja elidegenedett hazánkat az új purifikátoroktól!

levitan4

[1] 1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani — s az egészre tekint. Más, mert a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait megpróbálja elkerülni.. Egy 1906-ban írott Tolsztoj-levél részletét idéztük: „…olykor kétségbe vonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S mikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” De mi ennek a tolsztoji felszabadulásnak a mai neve — és mi a mai magyar értelmiségiek szerepe ennek a más útnak, egy új életérzésnek a megfogalmazásában? Korszakos eszményt és napi konkrétumot hogyan lehet összekapcsolni?…. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a válaszokat a politikai küzdelmek, a választások csak részben befolyásolják. Célunk éppen az, hogy a rész fölé emelkedjünk, hogy megpróbáljunk rálátni az Egészre: miféle úton járunk?
 kép | Isaac Levitan festményei
Az összeállításban korábban megjelent írás:
Balassa Péter | KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?