Révész Sándor

CIGÁNYKÉP

1990 tél

CIGÁNYKÉP

Ebben a dolgozatban nem a cigányellenesség botrányos megnyilvánulásainak szaporodó példáival, hanem a magyar társadalom hétköznapi cigányképével foglalkozom. Az alapját nézem annak a jéghegynek, amelynek a botrányok a csúcsai.

A sajtó közvetítette cigányképet nem szemléleti különbségek választják el a cigányellenesség durva kitöréseitől, hanem az indulatok, a hangnem visszafogottsága, az öncenzúra szünetjelei és a sajtóetikai biztosító-elemek, bizonyos obligát megszorítások alkalmazása („ez korántsem jellemző minden cigányra…”, vagy „az előítéletekkel is meg kell küzdeniök” stb.). A hétköznapi olvasat azonban könnyen kitöltheti az öncenzúra hiátusait, és könnyen felfűti a szöveget az olvasó indulataival.
a közgondolkodás
Az indulatos és a mérsékelt, a botrányos és a szolid, az ellenséges és a megértő, az árnyalt és a leegyszerűsítő megnyilatkozások mögött van egy közös, egyszerű és széles körben elsajátított szemléleti szerkezet, amely a közgondolkodás állandósult elemének tekinthető, noha az indulati erő, amellyel ez az egyszerű szerkezetű cigánykép megjelenik, minden dimenzióban nagyon változékony.

Milyen ez a szemléleti szerkezet, és mi konzerválja a magyar társadalomban?

A moralizálás, a közéleti illemtan nem rajzolja át a hétköznapi cigányképet, legfeljebb verbális álcahálót teríthet rá. A hétköznapi cigányképet mint a hamis tudat egyik tömeg-termékét magunk is hamis tudattal közelítenénk, ha szubjektív tényezőkre vezetnénk vissza, és nem tekintenénk éppoly törvényszerűnek, mint azt a jelenségkört, amelynek a hamis szubjektivitására ez a cigánykép ráépül. Ítéletet alkotni csak olyasmiről jogosult, amiben a szubjektív együttható meghatározható jelenségű. A cigányellenességnek számtalan megnyilvánulása van, amelyre ítélő beszédmódban lehet vagy kell válaszolni, de a jelenségkör egésze túl van az ítélettel közelíthető nagyságrenden.

revesz

Az az egyszerű szemléleti szerkezet, amely a hétköznapi cigánykép lényegét adja, három összekapcsolódó elemből áll:

1. „a cigány” nem úgy él, ahogy a rendes emberek;
2. elsősorban azért nem él úgy, mert nem olyan, a sorsáról elsősorban ő maga tehet;
3. ezt a két tényt figyelembe véve kell a társadalomnak és az államnak kezelni a cigányokat.

Mindhárom elemnek rengeteg variációja, megszorítása, kiegészítő mozzanata van. Az első elem megjelenhet úgy is, hogy a cigányok naplopó csirkefogók, és megjelenhet úgy is, hogy „a cigányok túlnyomó többsége a mi környékünkön is rendesen él és tisztességesen dolgozik, de azért ez még nem mondható el mindannyiukról”. Bármilyen távol esik egymástól ez a két állítás, összekapcsolja őket egy meghatározó szemléleti elem. Mindkettő általános érvényűnek tekintett élet-mód posztulátumból indul ki és „a cigányt” e posztulátumhoz méri.
de ezek
A cigány kép második elemének van olyan változata, hogy „az állam minden tőle telhetőt megtesz értük, de ezek minél többet kapnak, annál jobban elszemtelenednek, és eszük ágában sincs dolgozni, pedig aki akar, az nálunk találhat munkát, és a munkája után tisztességesen meg is élhet”; ugyanennek van olyan változata is, hogy „a helyzetüket meghatározza a súlyos történelmi örökség, a nap nap után megnyilvánuló előítéletekkel is meg kell küzdeniük, és bizony sokszor az államtól, a társadalomtól sem kapják meg a segítséget, de azért be kell látniuk, hogy nem várhatnak mindent másoktól, nekik is akarniuk kell a változást”. Ezeket az állításokat a szubjektivizálás mozzanata köti össze. Ebben a szemléleti elemben egy társadalmi nagycsoport megszemélyesül, a cigányság úgy tételeződik, mint egységes aktivitású lény, mint egységes szubjektum, mint óriásalany, amely képes vagy nem képes cselekedni, megváltozni, belátni, határozni, önkritikát gyakorolni stb. — mint egység.

A harmadik elem egyik lehetséges megfogalmazása: „ezentúl a segítségnyújtás minden formáját kössék szigorú feltételekhez, minden fillér felhasználását ellenőrizzék, és csakis az kapjon, aki rendesen él és dolgozik, aki megérdemli”; másik variáció: „fokozott mértékben támogassuk azokat, akik maguk is tesznek valamit felemelkedésük érdekében”. Ezeket a megfogalmazásokat az a szemléleti elem köti össze, hogy a szociálpolitikának van egyfajta értékelő, jutalmazó-büntető, norma-érvényesítő funkciója, hogy a szociálpolitikának morálisan normatívnak kell lennie.

revesz3

Ez a szemléleti keret persze nem sajátosan magyar és nem sajátosan jelenkori képződmény. Csak nálunk jobban konzerválódott, elterjedtebb és riasztóan nagy indulati erő áll mögötte. Ezt a szemléleti keretet a liberális, jóléti társadalmakban is lassan rágja szét a történelmi rozsda, de nálunk mintha rozsdamentes lenne — ennek szeretném az okát keresni.

Az elsőrendű ok nem kelt meglepetést: ez a megkésett, eltorzult és csökevényes polgárosodás. A mi történelmünkben a polgárosodás valamennyi szakasza ilyen volt, de mindegyik másként. Itt csak a magyarországi polgárosodás éppen mögöttünk lévő szakaszát veszem szemügyre, azt, amelyik a forradalom utáni konszolidációval kezdődött.
állami normák
A magyar polgárosodásnak a 40-es évek végén megszakadt útja olyan antiliberális államban folytatódott, amelyben nem volt normatív módon korlátozott közhatalom; amely nem szabatos, kodifikált normák szerint minősített, jutalmazott, juttatott vagy tiltott; amelyben az állampolgárok és a különböző állampolgári csoportok helyzetét, jogosultságait és kötelezettségeit meghatározó jogi, gazdasági, politikai és szociális normák, „játékszabályok” nem váltak le a társadalmi normák diffúz világáról; amelyben a társadalmi és az állami normák egybemosódtak: a társadalmi normák a kodifikáció hatalmas résein keresztül beáradtak az állami normák világába (olyan fedőnevekkel, mint például, „a társadalmi/szocialista együttélés normái”, „a közösséget sértő magatartás”, „antiszociális viselkedés”, „huliganizmus”, „a dolgozó embereket felháborító jelenségek”, „feddhetetlenség”, „közveszélyes munkakerülés”, „élősködő életmód” stb.). A társadalmi normák államosítása mellett, az állami életmód-diktatúra hatálya alatt a lojalitással nem egyeztethető össze a társadalmi normák pluralizmusának az elismerése, a tolerancia.

A lojalitás szükségszerűen intoleranciával párosul. Az állam szolgáltatásait az veheti igénybe, az állampolgári jogosítvánnyal az élhet, aki az államosított normatartományon belül van, aki, ha jogosult, önhibáján kívül jogosult, vagyis érdemes. A normán kívüliség egybemosódik a jogon kívüliséggel, az államosított normatartományon kívül élők kvázi-kriminalizált, mondhatni prekriminalizált állapotban vannak.

Az ötvenes években az államosított normatartomány kisebbségi volt, gyökértelen, átpolitizált és eszkatológikus ambíciókkal telített. A társadalom túlnyomó többségének ehhez a normakészlethez nem volt köze, nem sajátította és nem sajátíthatta el.

revesz2

A hatvanas években egészen más volt a helyzet. A magasabb rendű társadalom távlata, a „végső harc” (az eszkaton) utáni világ egy szűkebb kör ünnepnapi tudatában, idézőjelek közé tolódott. A hatalom a jövő-alapú legitimációról a jelen-alapú legitimációra tért át.
kényszermozgás
A jövő-alapú legitimációra támaszkodó hatalom a társadalom alapszerkezetét folyamatosan mozgásban tartja, és egy magasabb rendűnek tételezett állapot felé irányítja. A társadalom különböző rétegei így állandó kényszermozgásban tartanak valami felé, amerre belső motivációk nem vinnék, s — a hatalom tételezése szerint — ezt az áthelyezést a túlnyomó többség utólag majd megköszöni.

Az 1955 és 1962 közötti évek, közben a forradalommal, igazolta, hogy a társadalmat az adott történelmi térben és időben nem lehet olyan mértékben militarizálni, polgári vonásaitól megfosztani, ahogy az a jövő-alapú legitimitás fenntartásához szükséges lenne, és ez a nyugati kispolgári élet-sztenderdek vonzáskörébe eső szélesebb vezetőrétegnek sem felelne meg igazán.

A hatalom áthelyezkedett a stabilitás, a társadalmi nyugalom értékeit hangsúlyozó jelen-alapú legitimációra. A „szocializmus alapjainak lerakásáról” szóló deklaráció 1962-ben voltaképpen azt az ígéretet tartalmazta, hogy a szövetkezetesítéssel a társadalom alapszerkezetét érintő, nagyobb társadalmi csoportok életét felforgató változások korszaka lezárult.
uniformizált életforma
Ez a korszakváltás adta meg a lehetőséget, hogy létrejöjjön az államosított normák konszenzuális köre, a hatalom és széles társadalmi rétegek közös normatartománya. A hatalom egyik központi célképzete most is, mint az 50-es években, olyan uniformizált életforma, amely a társadalom ellenőrzésének, uralásának szempontjához megfelelően illeszkedik. De a társadalmi stabilitáshoz nincs szükség sem a tömegek hangerejére, sem szervezett, nagyszabású mozgatásukra, nincs szükség másra, mint a némaságukra és a szétmorzsolódásukra. Ezért a hatalom igényét olyan depolitizált normarendszer is kielégíthette, amely éppen egybeesett a kispolgári létbe felkapaszkodni vagy abban megkapaszkodni igyekvő, a társadalom széles közepét tevő rétegek normáival, amely kifejezhette a rétegek törekvéseinek jelentős részét és egybeeshetett hagyományaikkal. Ennek a közös normatartománynak az alapelemei: a rendszeresség, állandóság, röghöz- (munkahelyhez, lakóhelyhez) kötődés, kiszámíthatóság, stabil kis-családi keretek, az egyenletes, felhalmozás-központú fogyasztás, a nyilvános élet és a családi élet szétfalazása, a konfliktusok, érzelmi viharok eltakarása a nyilvánosság elől, a tiszteletteljes viszony az adminisztrációhoz, a moderált hangnem.

Mind a hatalom és annak különböző szintű képviselői (a Politikai Bizottságtól a személyzetisig, a rendőrtizedesig és a munkásszálló portásáig), mind a kispolgári életszintre kapaszkodó rétegek ehhez a közös normatartományhoz mérik, így szemlélik a cigányságot.

Ez a közös normatartomány a cigányság számára inadekvát. A cigányságot széles társadalmi törésvonal választja el ettől az államosított normatartománytól. Ez a törésvonal abban a kiegyezés utáni modernizációs folyamatban alakult ki, amely a cigányság gazdasági pozícióit részben elsodorta, részben koptatni kezdte és koptatja máig is.

Magányosan helytállni egy eleve elutasító környezetben, az otthonos szokásvilágból, szolidáris közösségből, elsajátított szabályrendszerből, az ismerős „életvilágból” s alkalmasint az anyanyelvből kiesve, az ottani társadalmi státuszt feladva azért, hogy valaki névtelen utolsó lehessen a névtelen egyenlők között, klasszikusan elidegenedett munkaintézmények legelidegenedettebb munkaköreiben — ez nem lehetett többségi és nem lehetett biztos alapokon nyugvó választás, csak az egyéni mobilitás kivétele.

revesz4

Miután az említett társadalmi törésvonal áthidalásához szükséges intézmények, szociális és szocializációs programok, a jelenkori állam rendszerébe illeszkedő érdekvédelmi keretek soha nem jöhettek létre, a cigányság tömeges polgárosodásának megindulásához szükséges feltételek hiányoztak, mindig azok a választások voltak szociológiailag logikusak, valószínűek, amelyek anakronisztikus települési és társadalmi keretekhez, folytathatatlan életgyakorlathoz, jövőtlen és jelentelen munkatevékenységhez, jövedelemszerzési formákhoz kapcsolták a cigányságot. Ebben a zsákutcás folyamatban, amelyben végül az anakronisztikus életvilágok, szolidaritási csoportok, tradíciók is szétesnek, és az integrálatlan etnikum integrálatlan atomokra hullik, inadekvátak a megállapodott élethez kötődő normák. Azok a normák, melyeknek csupán a polgárias egzisztencia reális lehetősége ad értelmet és funkciót.
a normán kívül
A 60-as évektől kezdve tehát a magyar társadalomban szükségszerűen megerősödött, aktivizálódott egy széles körű, a hatalmat és a polgárosodó rétegek jelentős részét összefogó cigányellenesség. A normán kívüli cigányság bizonyos vonatkozásban jogon kívüli állapotba, „prekriminalizált” állapotba került, illetve maradt.

Arról, hogy a társadalmi törésvonal áthidalásához szükséges intézmények, programok az elmúlt évtizedekben létrejöjjenek, szó sem lehetett. Magyarországon nem épült ki az a tagolt, differenciált jóléti-integrációs intézményrendszer, amely a fejlett polgári társadalmakban a 60-as, 70-es években megjelent. Nem is nagyon tudták megmagyarázni, ha ebből az intézményrendszerből éppen a leggyengébb érdekérvényesítési képességekkel rendelkező és a hatalomra társadalmi elszigeteltségénél és teljes közéleti járatlanságánál fogva legkevésbé veszélyes társadalmi csoportot szolgáló intézmények épültek volna ki.
a hatalom logikája
A hatalom a társadalmi passzivitás fenntartásához, a nyílt konfliktusok és a botrányos állapotok megszüntetéséhez szükséges minimumot kívánta biztosítani. Ez a „minimum-politika” felelt meg a hatalom logikájának. Ugyanez a minimum-politika érvényesült a gazdasági mechanizmus reformjában, a lakáspolitikában, az egészségügyben, a kultúrpolitikában, a környezetvédelemben, a közszolgáltatásokban. Ahogy a magyar gazdaságot nem válthatta meg a gazdasági mechanizmus minimum-reformja, ahogy „a mennyiségi lakáshiányt” nem lehetett megszüntetni a minimum-lakások százezreivel, ahogy a társadalmi tudást nem termelhette újra a minimum-iskola, ahogy a fullasztó szabadsághiányt sem oldhatta ki a magyar szellemi életből a minimum-tolerancia, úgy a cigánykérdés elmérgesedésének folyamatát sem állíthatta meg a putrifelszámolás, a cs-lakás akció minimum-programja, sem a cigányok tömeges beszívása segédmunkára, munkásszállóra, a fekete vonatokba.

Amit a hatalom tett, a társadalmi törésvonal áthidalásához sem lehetett elég, s a hatalom ennél többet abban a logikában, amelyben a preferenciát, az újraelosztás arányait kialakította, nem tehetett, nem maradt más út, mint amelyben az 1961-es MSZMP PB határozat óta már egyébként is haladt: a cigányság önhibájára hivatkozás, vagyis a spontán faji miszticizmus államosítása.

Ezen egy etnikummal kapcsolatos jelenség társadalomtörténeti hátterének, logikájának letakarását értem, s e letakart háttér helyén egy tovább nem elemezhető faji eredetű ok tételezését. Ezt a tételezést misztikus jellegűnek kell tekintenünk, mert nem pozitív ismeretekre támaszkodik, hanem éppen azok helyén áll.
faji miszticizmus
A spontán faji miszticizmus nem azonos a rasszizmussal, ami a tudomány beszédmódjában jelenik meg, és nem is szükségképpen agresszív, nem feltétlenül kapcsolódik össze a diszkrimináció pártolásával. Éppúgy lehet pozitív emocionális töltése, mint negatív. Világos, hogy egy ilyen attitűdöt, amely a mindennapi élet egészét befonja, nem lehet vád alá helyezni. Nem lehet perbe fogni magát a mindennapi tudatot, amely a kiszolgáltatott, elnyomott népeknél is ugyanazokat a jegyeket hordozza, mint a többieknél. Ugyanakkor az is világos, hogy a tűzvésznek alkalmas, elsötétült történelmi pillanatokban a faji miszticizmus érzelmi anyagán futhat szét a gyűlölet lángja.

revesz5

A spontán faji miszticizmus olyan önszemléletet határoz meg, amelyben az azonosulási alapként szolgáló normarendszer, szokásvilág — a már említett letakarással — faji értékké válik, s a normarendszerek eltérése a fajok közötti minőségi különbségként értelmeződik. A közmegegyezéses normatartomány is ilyen kvázi-faji érték lesz, és ahhoz, hogy ennek az államosított normatartománynak az integráló ereje működjön, a dezintegráló fajt, illetve társadalmi réteget kell megszüntetni: mégpedig „felemelve” megszüntetni, mivel más megoldás a II. világháború óta nem szalonképes. Ehhez a „felemelkedéshez” értelemszerűen csak a „dezintegráló” etnikum önmegtagadásán, önmaga alacsonyabb rendűségének elismerésén keresztül vezet az út.
a saját előny elve
A mindennapi tudat egyik principiuma a „saját előny elve”. Ez olyan tudati műveleteket határoz meg, amelyek segítenek az önmagunkról, értékeinkről alkotott képünket a lehető legkedvezőbben rangsorolni. A „saját előny elve” igen hatékonyan beavatkozik a világmozzanatok szelekciójába, és természetesen felbontja az olyan bonyolult szerkezetű komplexumokat is, mint amilyen például a cigányság helyzete.

A saját előny elvének az felel meg, ha önhibásnak tekintek mindenkit, aki nem érte el, amit én. Ez a feltétele, hogy önmagamat a sikertelenebbek fölé emeljem.

Ennél a pontnál kell gondolatmenetünkbe illeszteni az elmúlt évtizedek polgárosodási folyamatának további jellegzetességét, nevezetesen, hogy ez a polgárosodás, a kis- egzisztenciák felépítése erős gazdasági ellenszélben, a minimális hatékonyság elvén működtetett nagyipar sziszifuszi sziklája alatt, az egyén számára fullasztóan szűk gazdasági mozgástérben történt. Itt keserves, küzdelmes és szegényes polgárosodási folyamat zajlott, amelyben nagyon sokakat vissza-visszarugdaltak a már elért pozíciókból a gazdaságpolitikai kurzusváltások idején: amelyekben szintén sokan felőrlődtek a sokirányú ki-szolgáltatottságban (a felvásárlónak, a lakásosztálynak, a főnöknek, a zöldséges maffiának, az adóügyi előadónak stb. kiszolgáltatva), és az ezzel járó kegykeresési kényszerben; amelyben az öregség százezrek számára ismét visszahozta a létbizonytalanságot, amelyből évtizedek verejtékével küzdötték ki magukat. Ennek a fogcsikorgatós polgárosodásnak a veszteséghányada (az alkoholizmusba, öngyilkosságba, neurózisba, elmebetegségbe, emigrációba és infarktusba hulló vesztesek száma) igen magas volt.

Világos, hogy ebben a helyzetben a „saját előny elvét” igen nagy kompenzációs szükséglet terheli meg. A „saját előny elvének” az érvényesítésében, a polgárosodásból kirekedt cigányság önhibájáról való meggyőződésben hatalmas indulati erők és nagyon keserves élményanyag torlódnak fel, ami így most rázuhan a cigányságra.

Az önhiba tételességének magától értetődő érdekvédelmi jelentősége is van, hiszen rá-szorultságban, szegénységben a cigánysággal általában nehéz versenyezni, a kanonizált normák szerinti érdemesség tekintetében sokkal könnyebb. Ennek a szempontnak a jelentősége zuhanás közben a szabadesés gyorsaságával növekszik. A közvélemény számottevő része az államot még a saját antiliberális újraelosztási gyakorlatán is igyekezne túlhajtani. Nem volt elég, hogy az állam az „érdemesség” elvén munkaviszonyhoz kötötte a családi pótlékot, még az is sokakat irritált, hogy a cigányemberek is automatikusan megkapják — még a sokadik gyerek után is.
önhibás cigány
Az „önhibás cigány” megjelenítésének nélkülözhetetlen kelléke a mintacigány, mert a mintacigánnyal lehet szivárvány-hidat húzni a társadalmi törésvonal fölé, ami elválasztja a cigányságot az államosított normatartománytól. A mintacigányok bemutatásával, a mintacigány-kauzáliák alkalmazásával lehet igazolni a lehetetlen lehetőségét. A szociológiailag valószínűtlen, normatartó mintacigány arra szolgál, hogy eltakarja önmaga valószínűtlenségét. Ami egy társadalmi nagycsoport nagyságrendjében lehetetlen, arra igen sok egyéni példa van, amelyek a szubjektivizáló mindennapi tudatnak azt a következtetését szállítják, hogy „lehet, csak akarni kell”. A hatalom cigánypolitikáját pontosan úgy lehet reklámozni a mintacigányokkal, mint a szerencsejátékosokat a győztesek bemutatásával, akik a saját példájukkal elterelik a figyelmet a játékot alapozó kemény, matematikai valóságról. A mintacigányoknak (és a velük létrehozott cigányszervezetnek is) az a funkciója, hogy a hatalom felelősségét a saját példájukon keresztül a cigányságra vezessék át.

flickr-0703

Az eddigiekben több oldalról igyekeztem bizonyítani, hogy az elmúlt évtizedek antiliberális rendszere szükségszerűen cigányellenes. A cigányság emancipációjának intézményes feltételeit szükségszerűen a cigányságra hárítja. Szükségszerűen államosít olyan társadalmi normákat, amelyek alapján a cigányságról csak negatív ítéletet lehet alkotni; felerősíti és átveszi a mindennapi tudatnak azokat a tendenciáit, a spontán faji miszticizmust és a „saját előny elvét”, amelyek a cigányellenesség artikulálásában főszerepet kapnak. Mindehhez képest a cigányellenes előítéletek elleni hivatalos küzdelem bízvást hipokritának nevezhető. Természetesen fel lehet szólalni az „általánosítás”, a pusztán „bőrszín alapján való megítélés” ellen, de ez a cigányellenesség lényegét nem érinti, annak ugyanis nem az előítélet az alapeleme, hanem magának az ítélkezésnek a ténye, ami az államosított normatartományhoz való viszony szubjektivizálásán alapul. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy ez az ítélkezés megalapozott vagy megalapozatlan, tárgyszerű vagy elfogult. Az előítélet túlhasznált fogalma alatt eltűnik a mély hatalmi érdekeltség és közreműködés a cigányellenességben.

Az előítélet párfogalma az „általánosítás”. A hivatalos beszédmód egyik konstans eleme a cigánysággal kapcsolatban, hogy „nem szabad általánosítani”. Az általánosítás elutasítása annak a feltételezésnek az elutasítását jelenti, hogy szükségszerű kapcsolat van a cigánysághoz tartozás és bizonyos jelenségek (lopás) között: „nem mondhatjuk, hogy minden cigánynak enyves a keze”. De a lényeg itt sem azon van, hogy szükségszerűek-e ezek a kapcsolatok vagy sem, hanem hogy miként értelmezzük a cigányságra jellemző szociológiai jegyeket, a spontán faji miszticizmus keretében vagy a társadalmi jelenségek racionális, analitikus szemléletének képességével.
paternalizált beszédmód
Akármennyit emlegetik azonban az előítéleteket és az „általánosítás” kárhozatos voltát, az a szemlélet, amely az államosított normatartományt a cigányság megítélésének alapjaként elfogadja, szükségképpen eljut a következtetéshez, hogy a cigányság alacsonyabb rendű népcsoport. Ezt a következtetést azonban a világháború után kialakult európai illemszabályok szerint nem lehet így megfogalmazni. Ezért a cigányság alacsonyabbrendűségére vonatkozó nézetek egyfajta paternalizált beszédmódban jelennek meg; a cigányság verbális kezelése az etnikumok közötti viszony dimenziójából átbillen egy kvázi-paternalista viszonyba. Az,,anyatársadalom”, a befogadó, integráló közeg nem etnikailag felsőbb rendű, hanem társadalmilag felsőbbrendű félként jelenik meg: a szocializált, felsőbb rendű szülőtársadalom áll szemben az alacsonyabb rendű, éretlen, kiskorú kisebbséggel. A „nevelő” társadalom „beszocializálja” önmagába a cigányságot, a nevelt, alulfejlett, csekély értelmű cigányságot pedig „kiszocializálja” önmagából. Ezért volt olyan fontos, hogy a cigányság etnikai jellegét káros mellékkörülmények, a múlt lekoptatható maradványainak tekintsék két évtizeden keresztül, mert a cigányság etnikum voltának hangsúlyos megjelenése kompromittálta volna a képet, amit az imént felvázoltam, zavarta volna paternalizált kezelését is.

A társadalom szerkezeti hibáit nem érintő, a „deviáns” etnikumot alárendelve felemelő és felemelve megszüntető szocializálós próbálkozások a dolgok rendje szerint kudarcot vallanak; az érdekelt etnikumok közötti viszony elmérgesedéséhez, eldurvulásához vezetnek, s a megoldást keresők figyelmét a kudarcok tapasztalata a fegyelmezési lehetőségek felé fordítja. Megerősödik a szerkezeti hibákra rámázolt rend erőszakpárti illúziója.

A mai magyar társadalomban kétségtelenül van diszkrepancia a demokrácia értékeihez való viszony és a cigánykérdés megítélése között. Amíg egy demokratikus európai országhoz illő politikai intézményrendszer felépítésében konszenzus mutatkozik, egy demokratikus európai országhoz illő cigánypolitika kialakításának jóval szűkebb bázisa van.
társadalmi integráció
A cigányság sorsát, egy távlatos cigány-politika esélyeit meghatározza, hogy milyenek lesznek az erőviszonyok a demokráciának elkötelezett áramlatok között. A cigányellenesség olvadása olyan liberális állam keretében mehetne végbe leginkább, amely csak a közmegegyezéses játékszabályok kialakításához szükséges minimum mértékében szívja magába a társadalom különböző csoportjainak normáit, amely nem akar életmód-meghatározó erővé válni, nem tekinti feladatának, hogy kifaragja a társadalom arculatát, igyekszik semleges tényezővé válni a társadalmi normák pluralizmusában, és arra törekszik, hogy a konszolidált, polgári lét feltételeit kiterjessze a társadalom egészére a létminimum feltétlen biztosításából kiinduló szociálpolitikai automatizmusok és a társadalmi integrációt szolgáló korrekciós, szocializációs, kulturális, mentálhigiénés szolgáltatások segítségével.

A demokráciának elkötelezett erők között vannak olyanok is, amelyeknek célképzete egy sokkal „tartalmasabb”, ambiciózusabb állam. Olyan állam, amely valamiféle reprezentatív (nemzeti?) társadalmi normát, erkölcsöt képvisel, amelyben bizonyos nemzeti sajátosságok emelkednek állami méltóságra, amely nem a társadalmi sokféleség alkalmatos kerete, hanem a nemzeti egység szimbóluma. Ebbe a „tartalmas” államba áthelyeződhet az államosított normatartomány, a spontán faji miszticizmus állami kondicionálásának gyakorlata és a normaérvényesítő, morálisan normatív szociálpolitika. Ebben a „tartalmas” államban a cigány politika gyökeres fordulatának esélye jóval kisebb lenne.

kép | flickr.com