Reszler Gábor

A HOMO COMFORTICUS AVAGY A KÉNYELMES EMBER

1994 augusztus

A HOMO COMFORTICUS AVAGY A KÉNYELMES EMBER

Ha van az emberi nem történelmében fejlődés, akkor a materialista felfogás szerint az előrevivő, magasabb szintű minőség felé tartó mozgás rugója maga az ember. A természeti és társadalmi környezetén nyomot hagyó, tudatosan cselekvő lény. Az emberi természet összetevői, jellemzői régóta foglalkoztatják a társadalomtudósokat: az emberi nem leírásánál is próbálták azt a legáltalánosabb vonást kiemelni, amely egyetlen fogalomba tömöríthető. Így született meg a 18. században a homo sapiens kifejezés, melyet hamarosan követett a homo faber.
a gazdasági elv
Ha közelebbről szemügyre vesszük a személyes vonásokkal rendelkező embereket mint a társadalom egyedeit, találhatunk olyan közös, általánosítható jellemzőket, melyek az adott történelmi kor társadalmi mozgás- és viselkedésformáival meghatározottak; az idők folyamán változnak, de az emberi természet sajátos állandó jellegét is felmutatják. A jellemzőket általánosítva beszélhetünk a homo oekonomicusról, a homo morálisról, a homo aestheticusról, a homo faberrőlhomo ludensről, stb. Adam Smith A nemzetek gazdagsága című munkájában legfőbb elvként fogalmazza meg, hogy a gazdaság világa az egyének akaratától független, szigorú törvények szerint működő rendszer. Egy „láthatatlan kéz” munkál, és az egyének tetteinek következményei nem azonosak az egyének szándékaival. Az összetett, bonyolult rendszer része, ugyanakkor alanya a homo oeconomicus, akinek cselekedeteit a gazdasági elv motiválja. „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóakaratából várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt. Nem az emberiességükhöz, hanem az önszeretetükhöz fordulunk, és sohasem a magunk szükségéről, hanem a rájuk váró előnyökről beszélünk nekik”. Smith nem lép tovább, nem keresi a magyarázatot az árufetisizmusra, sem az emberi kapcsolatok eldologiasodásának okaira. De először mulatott rá a gazdagságtól függő emberi én lényegére. A huszadik századi jóléti társadalmak tették láthatóvá az ember másik lényegi vonását, nevezetesen komfort utáni vágyát, kényelemszeretetét.

reszler2_1019

jacki-dee, flickr.com

A fogyasztói társadalom — többek között Marcuse által leírt és jellemzett — „egydimenziós” emberének viselkedését, törekvéseit, cselekedeteit a kényelem iránti igény befolyásolja, determinálja. Marcuse a modern kapitalizmus bírálatában a társadalomnak egydimenziós jelleget tulajdonít. Miközben a társadalom politikai szükségletei egyéni szükségletekké és törekvésekké válnak, az egész irracionálissá torzul. A társadalom ,,termelékenysége tönkreteszi az emberi szükségletek és képességek szabad fejlődését — írja Marcuse —, békéjét az állandó háborús veszély tartja fönn, növekedése attól függ, hogy mennyire sikerül elnyomni a létért való küzdelem pacifikálásának tényleges lehetőségeit — egyénileg, nemzetileg és nemzetközileg”. A társadalomban az egyedek csupán a tömeg alkotórészei, arc nélküli tucatemberek. A ,,centrifugális társadalmi erőkkel” szemben a társadalmi uralmat a technika segítségével tartják fenn mint egyszerű terrorral. Az emberek gondolkodását az ún. „szabad világ” sémái nyűgözik, s ezekből képtelenek kitörni. A modern ipari társadalom egyre inkább magába integrál mindenkit, saját mozgásába építi az összes ellenzéki mozgalmat, tovább erősítve ezzel is egydimenziós jellegét. A politikai rendszer formálisan szabad választásokra épül, de Marcuse szerint ez a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. A társadalmi egyed hamis szükségletek rabja, és ezáltal képtelenné válik saját helyzetének kritikai vizsgálatára. Marcuse a hamis szükségletek kategóriájába sorolja a fogyasztói társadalom legtöbb uralkodó szükségletét, amely arra irányul, hogy „az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak, hogy azt szeressék és utálják, amit mások szeretnek és utálnak.”
szuper komfort
A fogyasztói társadalom törekvő, fényes karrierre vágyó emberének életcélját és életérzését legtömörebben talán két szóval lehet leírni: szuper komfort. A reklámódák felső fokú jelzőket aggatnak a szappanra, a borotvára, a női fehérneműre éppen úgy, mint az üdítőitalokra vagy a mosóporokra. Mert minden „átlagon felüli”, minden „csúcson” lévő, és oda repítő. (A huszadik század jóléti demokráciáinak történetét aligha lehet majd pontosan leírni a reklámok lélektani hatásainak elemzése nélkül.) A számtalan csúcsmodell hiányában sivár, üres az emberi lét. Meg kell tehát ezeket a javakat szerezni, hogy emberhez méltó, minden létező komforttal kibélelt életet élhessen. A „szuper komfort” a modern világ varázsigéje, amely nap mint nap elhangzik reklámódákba szőve, és mélyen beivódik a tudatba. Ott munkál a mindennapokban, meghatározva a kényelemre vágyó ember, azaz a homo comforticus mozgásterét.

Adam Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete című művében azt írja, hogy a hasznosság látszata mágikus vonzerőt gyakorol az emberekre, aminek forrását a tárgyakért folytatott versenyben vélik megtalálni. A szegény ember vágyat érez a gazdagok kényelme, dologtalan élete után, és e boldogság eszméje elbűvöli. „Képzeletében úgy jelenik meg, mint a létezők valamely felsőbbrendű fajának élete, és hogy elérje, egyszer s mindenkorra a vagyon és hatalom hajszolásának szenteli magát. Hogy elnyerje azon KÉNYELMEKET (kiemelés tőlem: R. G.), miket ezek nyújtanak, igyekezete első évében, sőt, első hónapjában több testi fáradságnak és nagyobb lelki nyugtalanságnak teszi ki magát, mint amennyit ezek hiánya következtében egész életében elszenvedhetett volna. Tanulmányokat folytat, hogy kitüntesse magát valamely vesződséges foglalkozásban. A legtörhetetlenebb iparkodással éjt nappá téve munkálkodik, hogy valamennyi versenytársánál magasabb rendű képességeket szerezzen. Ezután arra törekszik, hogy e képességeket közszemlére állítsa, és ugyanilyen kitartással folyamodik az alkalmaztatás minden lehetőségéért. E célból az egész emberiségnek udvarol: szolgálja azokat, akiket gyűlöl, és engedelmes azok iránt, akiket megvet. Egész életén át hajszolja egyfajta mesterséges és előkelő pihenés eszméjét, amelyet talán sosem érhet el…”

reszler3_1019

Genevieve Prentice, flickr.com

Így áltatja tehát magát a homo comforticus a gazdagság és a hatalmasság örömeivel. Ám ami az egyén számára délibábok kergetése, az Smith szerint hasznos az emberi haladásra nézve. ,,És jól van az, hogy a természet ekképpen becsap minket. E csalás az, mely az emberek iparkodását felkelti, és szüntelen mozgásban tartja. Ez az, ami őket elsőnek ösztönözte, hogy földet műveljenek, házakat építsenek, városokat és birodalmakat alapítsanak, felfedezzék és tökéletesítsék a tudományokat és művészeteket, amelyek az emberi életet megszépítik és megnemesítik… Az emberi nem e munkálkodása nyomán a föld arra kényszerült, hogy természetes termelékenységét megkettőzze.”

A cselekvő, munkálkodó ember tehát szükségletei minél teljesebb kielégítésére törekszik. A közgazdasági értelemben használt szükséglet azoknak az igényeknek halmazát jelenti, amelyek termékekre, szolgáltatásokra és tevékenységekre irányulnak és a társadalmi-emberi lét fenntartásához, a társadalomban élő egyén létezéséhez szükségesek. A homo comforticusnál a szükségletek azon körére kerül a hangsúly, amelyek a hőn áhított kényelmet árasztják, tehát fogalmát szűkebbnek tekintem a „szükséglet-orientált ember” kategóriánál. (A Szilágyi Ákos által igen markánsan és drámaian jellemzett egoember fogalma is szélesebb jelentéstartalmú, holott ez a „véglény” is elválaszthatatlan a huszadik századra kiteljesedett homo comforticustól – lásd: A vágy titoktalan tárgya utolsó esszé.)
házi kényelem
A mindennapi szóhasználatban kényelmen a testi jóérzés állapotát értjük, illetve az azt lehetővé tevő körülmények és tárgyak összességét. Egy múlt század végi (a 19. századról van szó – a szerk.) értelmezés szerint a kényelem tágabb értelemben az anyagi és szellemi jólét egésze, különösen pedig a házi kényelem. A homo comforticus jellemzőit keresve kényelmen azt az életmódban és életvitelben megnyilvánuló, az anyagi és szellemi javak, valamint szolgáltatások fogyasztása által keltett jóléti és tudati (közérzeti) állapotot kell értsük, amelyet a történelem során állandóan változó mennyiségű és minőségű szükségletek és azok kielégítésének módja határoz meg. A kényelem egy adott társadalom, illetve annak egyedei legtágabb értelemben vett fogyasztásszintjének része, amit az adott kor, az adott társadalmi formáció gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyai határolnak. A kényelmet nyújtó, a jólét érzetét erősítő anyagi és szellemi szükségletek kielégítésére szolgáló javak és szolgáltatások strukturális belső arányait a mindenkori társadalmi értékrend hatja át.

A kényelem történelmi kategória, azaz térben és időben változik, mindenkor a szükségletek és azok kielégítésének minőségére utal. A leghétköznapibb vacsora is nagyobb komfortérzettel párosul, ha nem hokedlin kucorogva, az alulfűtött és rosszul világított parányi konyhában fogyasztjuk el, hanem a táplálkozáshoz kellő teret és meghitt miliőt nyújtó, praktikusan megterített családi asztalnál. A célszerűséget hangsúlyozom, és nem az evőeszközök esztétikai vagy piaci értékét, bár a kényelemhez kétségtelenül ez is hozzájárul. A meghitt vacsora „komfortfokozatát” emeli az is, ha az étel a társadalom elvárásának megfelelően az egészséges életmód szabályai szerint kalóriaszegény, vitaminokban gazdag, ha a félkészen vásárolt alapanyagokból gyorsan, kis fáradsággal készült.

Couch

Jason Clor, flickr.com

A kényelem mind vertikálisan, mind horizontálisan tagolt. A komfort mindig konkrét gazdasági, társadalmi és kulturális környezetben vizsgálható. A vertikális tagoltság segítségével egy adott civilizáció társadalmi rétegeinek a történelem folyamatába ágyazott kényelmi állapota írható le, és a fényűzés, valamint az átlagos kényelmi és az azt el nem érő szint réteg- és csoportjellemzői ragadhatók meg. A horizontális tagoltság keretei között az adott történelmi pillanatban eltérően (egyenlőtlenül) fejlett civilizációk, a centrum és a perifériák társadalmainak kényelmi jellemzői hasonlíthatók össze. Fernand Braudel általános struktúraelméletét alkalmazva azt láthatjuk, hogy a korábban szűk vezető társadalmi csoport fényűzésébe tartozó kényelmi eszközök fokozatosan a hierarchizált társadalom alacsonyabb lépcsőfokain állókhoz is lekerültek, miközben a kiváltságos társadalmi rétegek új kényelemhordozó javak átmenetileg kizárólagos birtoklásához jutottak. A kényelemhordozó javak társadalmi elterjedését természetesen gátolhatta, megakadályozhatta a politikai akarat. Mert nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a komfortbeli különbség az egyes társadalmi rétegek életmódjának szerves részét jelentette, státusszimbólumként is funkcionált. Az elsajátítható komfort mértékét szigorúan megszabták Japánban éppúgy, mint Newton Angliájában vagy a prekolumbiánus Amerikában, ahol szigorú tilalmak szabályozták a ruházkodást a spanyolok érkezése előtt, előírva és törvényesítve a különbséget a nép és urai között. II. Katalin orosz cárnő 1785-ös városi rendeletében részletesen szabályozta, hogy egy adott jövedelemszinten élő városi polgár melyik városrészben lakhat, és hány-lovas hintóval közlekedhet. Hogy a kényelmi javak szétterülésére is hozzak példát: a táplálkozásnál a sokáig luxuscikknek számító, tehát a fényűzés fogalomkörébe tartozó cukor, kakaó, kávé fogyasztását említem, illetve a kezdetekben úri passziót jelentő dohányzás „össznépivé” válását. Amikor azonban megállapítjuk, hogy a dohányfogyasztás egyre szélesebb társadalmi körben divatozott, rögtön hozzá kell tennünk, hogy „komfortfokozati” különbségek azért a dohány minősége, aromája stb. szerint továbbra is fennmaradtak; ezek konkrét részletezésére a vertikális tagoltsághoz hasonlóan nem térek ki.
irracionalitásba forduló kényelemigény
A kényelem strukturális vizsgálatának másik módja, ha a fogalmat a fogyasztás, illetve a fogyasztási szerkezet összefüggéseibe helyezzük. A fejlett ipari társadalom fogyasztójának már-már irracionalitásba forduló kényelemigénye, kényelemszeretete visszahat a termelésre, a fogyasztási javak előállítására. Vagy a másik oldalról közelítve a kérdéshez: a javak előállítói éppen emberi gyengénket, kényeleméhségünket felismerve és kihasználva ösztönöznek bennünket a pazarlásba forduló, túlhajtott fogyasztásra. Ez a túlhajtott fogyasztás erősen egysíkú, „egydimenziós”, mert szinte kizárólag az elfogyasztható, birtokba vehető anyagi világra koncentrál. A harmonikus életminőség, amely a külső (anyagi vagy dologi) és belső (szellemi vagy emberi) elemekből arányosan építkezik, a fejlett ipari társadalmakban átadta helyét az eltárgyiasult, diszharmonikus életminőségnek. Ebben a zaklatott állapotban a komfort jelenik meg mindent átfogó, rendező elvként. A világ élvonalába tartozó autógyárak piackutatói például tudják, hogy legújabb termékeik akkor sikeresek (eladhatók), ha a takarékos üzemvitelű, nagy biztonságot nyújtó gépkocsi elegáns, formatervezett karosszériáját kellemessé, kényelmessé varázsolják. Extrákkal szerelik fel, központi zárral, hogy ne kelljen sokat vesződni az ajtókkal, és szuperkényelmes kagylóülésekkel, hogy a vásárlónak rögtön az a képzete támadjon, a hosszú utazást a megszokott kényelmes foteljéban teszi meg, amire az autógyár jóvoltából pihe-puhán suhanó kerekeket „szereltek”. A tolótető, az ablak, a visszapillantó tükör elektromosan mozgatható. A kormánykerék magassága kényelmesen a testmérethez igazítható, s azt már említeni sem kell, hogy a szervókormány a kisujjunkkal könnyedén mozgatható. Az „alacsony áron” megszerezhető luxus része a légkondicionáló, a fagyos napokra pedig a fűthető kormánykerék. Egy igazi Limuzin kényelme varázsolja naggyá ezt a „szuper áron kapható kis autót” — olvashatjuk a reklámfüzetben, hallhatjuk a tv-reklámban és az autószalonban.

reszler5_1019

Andreas Eldh, flickr.com

A közgazdaságtani elemzések azt mutatják, hogy a fogyasztási szokások, a táplálkozásnál, az öltözködésnél, lakáskultúránál stb. megfigyelhető jellegzetes vonások a földrajzi környezettel, az éghajlattal, az adott gazdasági, társadalmi formációval, kultúrával — ezen belül a tárgyi kultúrával — összhangban állandóan változnak. Max Weber a korszerű ipari kultúra jellemzőiként a konformitásra, a tisztességre, a gyakorlatiasságra és a biztonságra utalt. Marcusénél már olyan világ jelenik meg az egyén körül, ahol a szubjektumok és az objektumok egyaránt eszközök abban az Egészben, amelynek raison d’être-je lenyűgöző produktivitásának teljesítményeiben áll. „Legfőbb ígérete az EGYRE KÉNYELMESEBB ÉLET egyre több ember számára, akik a szó szoros értelmében el sem tudnak képzelni minőségileg más cselekvés- és beszéd-univerzumot; hiszen az adott társadalomnak szerves része az a képesség, hogy a fölforgató képzeteket és törekvéseket féken tartsa, illetve manipulálja. Azokat, akiknek élete a ‘bőség társadalmának’ pokla, a középkor és a kora újkor praktikáira emlékeztető brutalitással tartják kordában. Más, kevésbé hátrányos helyzetben levő embereknél a társadalom azáltal veszi elejét a fölszabadulás iránti szükségletnek, hogy kielégíti azokat a szükségleteket, amelyek KELLEMESSÉ, sőt talán észrevétlenné teszik a szolgaságot”. (A kiemelések tőlem: R. G.) A manipuláció jelentős része az emberi természetben rejlő kényelemszeretet lehetőségeinek kiaknázása.
csak a szemével képes látni
homo comforticus végső soron a tárgyak megszerzésének, fogyasztásának bűvöletében élő, a kialakított kényelem szintjén őrködő, azt fenntartani és fokozni kívánó ember. Azaz kényelemorientált ember, akinek szubjektív ítéletét és cselekvését a megszerezhető kényelemtöbblet motiválja a tárgyi világ gyarapításában és hozzá kötődésében egyaránt. Saint-Exupéry kis hercegének szavait átírva, a homo comforticus CSAK a szemével képes látni, és nem a szívével. A kényelemszerető embert levették a lábáról a kalmárok, akik agyondicsérik portékájukat. Elhitte, hogy cél az, ami pedig nem egyéb eszköznél, „…és miután így félrevezettek a követendő útra vonatkozólag — írja Antoine de Saint-Exupery Citadella című könyvében —, hamarosan le is aljasítanak, mert ha útszéli a muzsikájuk, akkor útszéli lelket beszélnek beléd, hogy rád tudják sózni. Márpedig amilyen jó, ha a tárgyak úgy vannak megalkotva, hogy szolgálni tudják az embereket, éppoly szörnyűséges lenne, ha az embereket alkotnák meg úgy, hogy szemétládául szolgálhassanak a tárgyaknak.”

A homo comforticus mellett létezik a homo oecologicus is, és ez az „én” a „természet szerint élni” elvet tartja inkább szem előtt, szemben a kényelemre törekvéssel; a homo comforticus szótárában a természeti állapot egyet jelent az elviselhetetlen komfort nélküliséggel. Míg a homo comforticus nem törődik azzal, hogy milyen áron, a természet milyen fokú kizsákmányolásával jut hozzá az újabb kényelemadagokhoz, addig a homo oecologicus a természeti környezet véges türelmével összhangba kívánja hozni a maga fogyasztását. A kényelmes ember pazarlóan bánik a vízzel, az energiával. Elektromos késsel szeleteli kenyerét, elektromos konzervnyitót és fogkefét használ, klímaberendezés szabályozza otthona hőmérsékletét. Az ökológiai katasztrófa veszélyével reálisan számot vető ember csökkenti háztartása energiafelhasználását. A két én párharca még nem dőlt el, de a második évezred végéhez közeledve úgy tűnik, a homo comforticus agresszívabban tör célja felé. Az általánosítás persze veszélyes, mert a homo comforticus fogyasztói szokásai is jó irányban módosíthatók, például a környezetbarát termékek elfogadtatásával. A régi szokásaiból azonban csak akkor enged a kényelemorientált ember, ha a termékváltás nem jár együtt komfortcsökkenéssel. Másrészt nem egyszerűen az ipari társadalmak fejlettségének függvénye, fokmérője a társadalom döntő részének homo comforticusszá lényegülése. Azokban a társadalmakban, melyekben a természet szerint élni elvnek nagy hagyománya van — például a skandináv országokban —, ott az ökologikus én sokkal virulensebb.

Az anyagi világ egyre erősebb függésbe vonja a homo comforticust. Az ipari, illetve a tudományos-technikai forradalmaknak köszönhetően mindazon anyagi eszközök gazdag tárházához jutott az ember, aminek a segítségével egyre inkább uralma alá hajthatta a természetet, illetve szükségletei kielégítése érdekében átalakíthatta.

reszler6_1019

grevillea, flickr.com

A technikai haladásnak köszönhetően közben nőtt a szükségletek, illetve azok kielégítésének komfortértéke. A műszaki és természettudományok a hétköznapi fogyasztás szintjén közvetlenül hatottak, és a múlt század végétől napjainkig eltelt évtizedek során a fejlett ipari társadalmak életében a technika eszközből egyre inkább céllá alakult. Azaz, amíg korábban évszázadokon át a társadalom által támasztott igényeknek, ha úgy tetszik, kihívásoknak igyekezett megfelelni az új eszközöket, technológiai eljárásokat produkáló technika, addig a 19. század utolsó harmadától előbb születtek meg a fogyasztói szférához is kötődő vagy oda átszivárgó technikai találmányok, és ezekhez utólag kellett megteremteni a társadalmi méretű fogyasztói igényt. Az emberiség évezredes vágyai közé tartozott a repülés. Ám csak a 20. század küszöbén juthatott ez az álom a megvalósulás szakaszába. De álmodoztak-e a háziasszonyok a keverőlapátos mosógépről, az 1900-ban piacon megjelenő présléggépekről, a porszívó elődjéről vagy a mosogatógépről, esetleg a mixerről? S az öltözködésben, a háztartásokban elterjedő műanyagokról? Ezekről szintén elmondhatjuk, hogy a találmányok atyjai, továbbfejlesztői teremtik meg a vásárlói igényeket. A tapasztalatok szerint annál könnyebben eladhatók ezek az új termékek, minél praktikusabban és lehetőleg olcsóbban szolgálják a kényelmet. A forgólapátos, nagy teljesítményű mosogatógép elterjedését az 1920-as évek végén még a fizetőképes magánháztartásokban is fékezte a bőséggel rendelkezésre álló olcsó háztartási munkaerő. Az idegenkedés az újtól ugyancsak könnyebben oldódott, ha a termékről bebizonyosodott, hogy még kényelmesebbé varázsolja hétköznapjainkat.
a divattal összhangban
A technikai eszközök nemzedékváltásának üteme szintén a termék komfortértékének növelésével fokozható. A kereskedelmi rádiózás bevezetésével a húszas évektől a tökéletesebb vételt nyújtó, a hangot egyre élethűbben visszaadó világvevő rádiók kifejlesztésével lehetett rávenni az első típusok gazdáit a régi készülékek lecserélésére. A piac ugrásszerű kiszélesítését az úgynevezett néprádiók gyártása tette lehetővé. A hatvanas évektől a hi-fi hangminőségű és sztereó hangzást nyújtó készülékek követeltek helyet maguknak az otthonokban. A rádiók a vételérzékenység és hangvisszaadás szempontjából technikailag tovább tökéletesíthetők lennének ugyan, csak éppen értelmetlen és ésszerűtlen ebben az irányban továbbhaladni, mert az emberi fül képtelen érzékelni az ilyen jellegű tökéletesedést. Kényelemhordozó kiegészítőkkel — például programozható állomáskeresővel, távkapcsolóval — kell tehát inkább ellátni az új típusokat vagy egyszerűen a divattal összhangban merész vonalú ,,ruhába” bújtatni a terméket. Technikailag már nem nyújt többet ez a rádió, mint egy-két generációval korábbi elődei, mégis kedvet kapunk a vásárlásukhoz. Homo comforticus énünk engedelmeskedik a technika áldásait „érdekünkben” kiteljesítő technokratáknak.

Az automatizálás nyomán a kényelem bő forrása fakadt fel a fogyasztásban is. Mert milyen elvárás szerint döntünk mondjuk fényképezőgép vásárlásakor? Legyen könnyű a kiválasztott típus, férjen el kis helyen, és csak a gombot kelljen megnyomnunk a rögzítésre méltónak talált pillanat vagy téma kiválasztása után. Mert tudni sem akarunk a film fényérzékenysége és a fényerő, a fényrekesz és a mélységélesség összefüggéseiről, a mozgó tárgyak fényképezéséhez megengedhető leghosszabb megvilágítási időkről. Kényelmesen ráhagyatkozunk automata csodamasinánkra, és legfeljebb akkor bosszankodunk, ha az elem gyengesége vagy egy parányi érintkezési hiba miatt lemaradunk a megismételhetetlen pillanatról.

A pazarló fogyasztás növekvő tempójában egyre kevesebb időt töltenek velünk tárgyaink, s általánosan elfogadottá, sőt társadalmilag is elvárttá válik lecserélésük. Kevésbé kötődünk így érzelmileg tárgyi világunkhoz, ridegebb, közömbösebb az érzelmi kapcsolatunk. A pazarló fogyasztás kényelmesen egyhangúvá szürkíti, elsekélyesíti hétköznapjainkat.

Bruce Timothy Mans

Bruce Timothy Mans

Egyhangúság, szürkeség, lelki sivárság? Ugyan, ezt csak a premodern idők iránt nosztalgiát érzők gondolhatják így! A lüktető, dinamikusan kavargó világban hogyan feltételezhető ilyesmi? Ha a homo comforticus énünkre hallgatunk, egyet is érthetünk ezzel a véleménnyel. Ám homo oecologicus énünk belátja, hogy az emberi kapcsolatokat inkább sekélyesítette, mintsem gazdagította technikai civilizációnk viharos ütemű kiteljesedése.
egyéni szabadságigény
A technikai haladás csökkentette függésünket a természettől, komfortosabbá tette épített környezetünket, és lazított az egyén közösségéhez fűződő kapcsolatain. Ez az elidegenedésként leírt folyamat az eldologiasodással párosult. Azt a védettséget, amit korábban az emberi közösség teremtett meg és garantált az önmagában védtelen egyén számára, például a táplálék megszerzésében vagy a természeti erőkkel, a külső veszélyekkel szemben, azt ma egyre inkább a birtokolt tárgyaktól reméli. Az egyén közösséghez fűződő kapcsolatai leértékelődnek, nélkülözhetőnek, sőt kényelmetlennek tűnnek. A társas kapcsolatok nem az érzelmi feltöltődés forrásai, hanem kényszerű alkalmazkodást kívánnak a családban, a munkahelyen egyaránt. A saját kényelmén önzőn és kíméletlenül őrködő ember száját hagyhatja el csak olyan mondat, mint ami Antonioni Egy nő azonosítása című filmjében hangzik el: ,,A családi élet beavatkozás a magánéletbe.” Olyan életformát tart tehát komfortosnak korunk embere, amelyben szabadnak érezheti magát. Nem fonják körül gúzsba kötő családi kötelékek, és az élettárs kiválasztását is az egyéni szabadságigénynek és a kívánatosnak tartott kényelemérzetnek rendelheti alá.

A társadalomtudósok által oly kiválóan leírt, elemzett folyamatok következménye a társadalmat alkotó egységnek, a családnak a válsága. Úgy tűnik, a környezetszennyezés mellett az emberi kapcsolatok ,,elszmogosodásának” is tanúi vagyunk. A savas esőkkel legyilkolt erdőkhöz hasonlóan végzetesen roncsolódnak emberi kötelékeink is.

A homo comforticus fogalomtárában a kellemetlenség a kényelmetlenséggel egyenértékű kategória, és az anyagi világot pajzsként azért tartja állandóan a feje fölött, hogy ezt a hőn óhajtott kellemes állapotot megvédelmezhesse. Közben az érzelmek hullámzásának is elejét veszi, így a kiegyensúlyozottnak hitt miliőt átjárja az unalom. A kényelemfüggőség önpusztító veszélyeket hordoz magában.

A centrumországok fogyasztói társadalmának gerincét jelentő középosztály kényelemszintje vehető alapul az általános elvek vázolásához. A kényelem három területen halmozható fel a szűkebben vett környezetben: a lakás berendezésével, az öltözködéssel és a táplálkozással. Az átlag megragadása szinte lehetetlen, mert a középrétegeket fogyasztási javaikkal megcélzó világcégek az állandó piacbővítés érdekében az évtizedek során eltérő stratégiát követtek, egyaránt tekintve a divatra és a homo comforticus félelmeire (így a környezeti katasztrófa miatt aggódó, de fogyasztási és kényelemszintjét fenntartani akaró komfort-orientált vásárlót egyre inkább a „környezetbarátként” hirdetett termékekkel árasztják el). Ezek az áruházláncaikkal világot behálózó cégek sajátos jellemzőket mutató fogyasztói szokásokat kívánnak kialakítani, illetve továbbformálni. A lakások berendezésénél például más követendőnek ítélt modellt kínálnak az Egyesült Államok nyugati vagy keleti partjainak nagyvárosaiban, ettől eltérő „image” kialakítására nyílik mód a legnagyobb olasz vagy svéd bútorgyártók termékeit vásárolva. Egyszer a bútorok variálhatóságára kerül a hangsúly, máskor a bútor vagy bútorszövet alapanyagára.

Paul Fisher, flickr.com

Paul Fisher, flickr.com

Az egyik nagynevű svéd bútorgyártó cég például tudatosan vállalja azt az életstílust, amelyik szűkebb hazájának hagyományaiban gyökerezik: bútoraik kialakításánál a takarékosságra, ötletességre figyelnek. Ám alapgondolatuk egyértelműen a homo comforticushoz szól: olyan egyszerű, könnyed, funkcionális bútorokat és lakberendezési tárgyakat kínálnak, amelyek mindannyiunk számára a KELLEMESEBB hétköznapokat biztosítják. Ebben az elképzelésben ott rejlik a kényelemorientált egyén lakásával szemben támasztott alapvető igénye: legyen otthona tágas, világos, minden évszakban kellemes és egyenletes hőmérsékletű. A fűtés ne járjon együtt fizikai fáradozással, az automata kazán az egyszerűen programozható hőfokszabályozónak engedelmeskedjen. Elvárjuk az étkezőasztaltól, hogy egy mozdulattal négyszemélyesből nyolcszemélyessé alakíthassuk. A fotel puhán öleljen, az ágyunk lágyan ringasson álomba bennünket (ezt egy igényesebb kiviteltől szó szerint el is várhatjuk). Hő- és hangszigetelt ablakunk redőnyét távirányítóval le-föl mozgathassuk, ahogyan a garázsajtónk távirányító kapcsolójával bánunk, amikor az autóval a ház elé gurulunk. A lényeg, hogy a tárgyak és a velük berendezett környezet a legkisebb fizikai erőfeszítés mellett is praktikusan szolgálják testi jólétünket.
az automatizálás monotóniája
Kényelmet természetesen nemcsak tárgyi környezetünktől remélhetünk, hanem az élethelyzetektől, az életkörülményeink egészétől is. Lakásunk komfortfokozatának megítélését ronthatja, ha közvetlen környezetéből hiányzik az infrastruktúra. Nincs szilárd burkolatú út, telefon, csak hosszú gyaloglás után vehetők igénybe a tömegközlekedés — ráadásul harmadosztályú — szolgáltatásai, jó néhány kilométer választja el a lakóhelyet az első bolttól, szórakozóhelytől stb. Ezért, amikor komfortos miliőre vágyunk, ezeket az összetevőket is mérlegeljük. A komfortérzetet befolyásolják a családi, baráti, munkatársi, azaz az emberi kapcsolatok is. A homo comforticus azonban a kényelem emberi forrásaira kevésbé figyel, vagy egyenesen félti kényelmét ezektől. A munkának és a munkahelynek szintén megállapítható a számos összetevőből álló „komfortfoka”. A technikai fejlődésnek köszönhetően a termelő ágazatokban is csökken a nagy testi erőkifejtést, energiát követelő munkakörök száma. Ennek fejében azonban nagy árat fizet a homo comforticus: az automatizálás monotóniáját kapja cserébe. A ,,munkálkodás kielégültsége” és a „tett élvezete” általában megszűntek, helyükbe léptek olyan kielégülések, melyek a keresetből megvásárolhatók. Andre Gorz ennél tovább megy, és úgy látja, hogy a munka gazdasági racionalizálása legyőzte a szabadság és az egzisztenciális függetlenség ókori eszméjét. A munkájától elidegenített egyén a fogyasztásba, a szükségletekbe menekülve igyekszik kárpótolni önmagát. Hajnal István az ember és a gép kapcsolatát bogozva arra a megállapításra jutott, hogy a modern gépek mellett nincs mód az alkotómunkára. Az ember „nem nyúlhat bele alkotó hozzájárulással a természetanyag megdolgozásába. A munkáshivatások ellélektelenednek.”

Villa Amor, flickr.com

Villa Amor, flickr.com

A kilencvenes évek átmenetinek tűnő válsága ellenére a magának diadalmasan utat törő, a tudományos-technikai forradalom életelixírjétől duzzadó fejlett ipari társadalomról helytálló-e kijelenteni, hogy fejlődése zsákutcába torkollik? S éppen amikor az államszocializmusból szabaduló közép- és kelet-európai országok irányt vettek a „szociális piacgazdaság” kiépítése felé? A fogyasztói társadalom modellje nem jelentheti az emberiség jövőjének igazi alternatíváját; a történelem nem ért véget a posztsztalinista képződmény összeomlásával: ennek a totalitárius rendszernek az ellehetetlenülése önmagában nem igazolja a másik rendszert. A „rövid” 20. század végén a „szükségletek feletti diktatúra” kiesett a küzdelemből, s maradt a „szükségletek diktatúrája” mint egyedül létező.
új stratégia
Az emberiséget a 20. század végén ökológiai katasztrófával fenyegető helyzet megszüntetéséhez, a túlélési stratégia kialakításához elengedhetetlen egy környezet- és emberbarát fogyasztási modell. Ha ennek megteremtését éppen a túldimenzionált kényelemszeretetünk akadályozza meg, akkor a Földet a homo comforticus pusztítja el. Az emberiségnek jövője érdekében új stratégiát kell kialakítania a konzumerizmus helyett. A fenntartható növekedésmodell védelmezőinek is látniuk kell, hogy a kényelmet habzsoló élet nem az ember természetének leginkább megfelelő stratégia. A technikának és a kényelemnek kiszolgáltatott ember éppen eredendő nagyszerűségét veszíti el: kiszakad és végzetesen eltávolodik a természettől.

felső kép | Patrick Makhoul, flickr.com