Horgas Judit

RÉS

2002 május

RÉS

Az ágyban fekve a résen át beszűrődő fénycsóvába nézett, figyelte a porszemek kavargását, ahogy meg-megcsillannak a késő tavaszi hősugárban és puhán a repedezett padlóra hullanak. Minden hajnalban erre a neszre ébredt, a beszüremlő fényben a szemcsék érthetetlenül olykor felfelé szállnak, bár a levegő mozdulatlan; ilyenkor feszülten figyel, hogy el ne mulassza, ahogy földet érnek.

Az évek során a rés egyre szélesebb lett, a fénysáv megnőtt, a gombostűfejnyi foltocska a színtelenre kopott padlón emberfejnagyságúvá terebélyesedett; gyakran eljátszott a gondolattal, hogy valóban egy arc néz vissza rá, a sokasodó repedések és saját ráncai úgy sorjáznak, mint a szabadulására váró rab falba vésett rovátkái. Ez az ő saját napórája.

A ház felső szintje évtizedek óta használhatatlan; amikor beköltözött, csak keskeny csík futott a vakolaton, hosszan elnyúlva, mint egy különösen termetes vízisikló. Errefelé persze nincsenek vízisiklók, víz sincs, a ház előtt álló kút mélyéről húz vizet, ugyanazzal a megfontolt, pontos mozdulattal, mint a nagyapja, a kút sarkán öblös bádogbögre áll, azzal meri a vödörből a jéghideg vizet, lassan csorgatja a fejére, hogy a sziklákból sugárzó forróságot enyhítse. Az óriási kövek már a tavaszi napsütéstől is áttüzesednek, estefelé lüktetve árasztják a meleget, és ha hátát egy sziklának vetve üldögél, a gyorsan lehűlő éjszakai levegőben sem fázik.

A vízisikló idővel sárkánygyíkká vastagodott, és egyre nagyobb darabokat tépett ki a ház testéből. A hátsó ablak, ahonnan egykor a sziklák között dolgozó nagyapját figyelte, most üresen tátog; nem mer az emeletre lépni, hogy az évtizedek óta porosodó szerszámokat összeszedje, mert a szaporodó hézagok szitaszerűvé lyuggatták a padlót, és középen, a legnagyobb résen át a fénysáv helyett olykor eső vagy hó zuhog a szobájába, pár méterre a sarokban álló ágytól. Ennek a lenti szobának csak oldalt van két lőrésszerű ablaka, a fal repedésein átszűrődő fény kellemes félhomályba burkolja. Az emeleti szoba világosabb volt, gyerekként ott lakott.

szomorúság és szenvedés

A nagyapja faszobrokat faragott, reggelenként a sziklák közé cipelte a hatalmas olajfarönköt, amin éppen dolgozott, a görcsösen dagadozó fadarabokból szomorúság és szenvedés áradt, és az idős férfi mintha vigasztalná, puha mozdulatokkal, óvatosan bontotta ki a fába zárt formát. A használatlanul heverő szerszámok mellett látott néhány tuskót, de kész szobrot egyet sem. A nagyapja halála után azokat is széthordták, mint a többi holmit, csak az óriási, faragott ágy és még egy-két nagyobb bútordarab maradt. Később sem hozott ide semmit, nem javítgatta a falon támadt repedéseket sem. Tavasztól őszig élt itt, télen hiába próbálta a régi vaskályhával befűteni a házat, a réseken pillanatok alatt elillant a meleg, és a jeges szél süvítve tombolt a szobában. Az első évben még pár napig bírta, vacogva dunyhák alá húzódott, de végül szégyenkezve megfutamodott. Később belenyugodott, hogy az első fagy beálltával magára kell hagynia a házat, és amikor kora tavasszal visszatért, végigsimította az új réseket. A falak az évek során mindinkább egy olajfa törzsére hasonlítottak, a málló vakolat helyenként felpúposodott, a téglák szétcsúsztak és különös dudorokat formáltak az egyenetlen felszínen. Az egykor élénk mustársárga festéket a nap homokszínűre sápasztotta, és a ház, akár egy súlyos beteg, lihegve támaszkodott az oldalsó sziklákra, haldokolva küzdött eltorzuló testével.

A nagyapját a sziklákon túl, a ház mögött futó keskeny ösvényen találták holtan. Aznap üres kézzel hagyta el a házat, elhaladt a sziklák mellett és továbbindult az ösvényen, mintha ki akart volna lépni a képből.

kép | Paul Cézanne: Ház a sziklán, metmuseum. org