Kámán Balázs

REPRODUKCIÓ

2002 január

REPRODUKCIÓ

Abban az olcsó szállodai szobában, ahol az első hetekben lakott, senki emberfia nem találhatott személyes tárgyat. Ágy, asztalka – üveg hamutartóval és üres vázával –, éjjeliszekrény, egy fotel, egy puff, tükrös és fiókos toalettasztal, a fiókban szállodai prospektus, a falon két tájkép-nyomat. Megérkezésekor nem is volt másra szüksége – boldog izgalommal hagyta maga mögött az otthonát, mindent és mindenkit, nem mintha menekülne, nem is akart kiszakadni a húsz esztendeig jól bevált, védelmező, sőt dédelgető környezetéből; még csak tudatában sem volt, milyen könnyen ment az elválás. Amit magával vitt a tíz hónapra tervezett útra – egy egész egyetemi évre –, amit kihívó hetykeséggel csak az indulás előtt dobált be a két bőröndbe – öltöny, nadrág, ingek, fehérnemű, villanyborotva –, az egész pakkban semmi nem volt, amihez ragaszkodott, vagy amit ott be nem szerezhetett volna. Fogkefét kivált mindenütt kapni. De teletömött két közepes méretű bőröndöt, és a szállodában gondosan berakott mindent a fürdőszobával szemközti beépített szekrénybe: a ruhát, a papírjait, a villanyborotvát és a bőröndöket is; ne maradjon szem előtt. Nem maradt. Az ő huszonhetes szobája vélhetően pontosan olyan volt, mint a mellette lévő huszonötös és huszonkilences, vagy az épület másik szárnyán a huszonhatos, a huszonnyolcas. Bizonyára ugyanolyan sötétkék törülközők, egy kisebb, kéztörlő s egy fürdőlepedőféle – kétnaponta cserélték –, mindegyik a szálloda fehér emblémájával, s bár a tájképek másfélék lehettek, másik kert, másik fasor, másik rom vagy vízpart, a jellegük nemigen különbözhetett. Nemcsak a kiköltözése után, hanem amíg ott lakott, és reggel meg este, néha órákon át, ábrándozva vagy tompán bámulta, amit bámulhatott, még azokban a napokban is bajosan mondott volna bármit, hogy végül is mi látható az olcsó reprodukciókon. De nem is a saját falán függő néma képekkel kezdett viszonyt. Legelőbb talán a sohasem használt, műkristály hamutartóval, nem mintha arra is felfigyelt volna, csak egyik este – ki tudja, miért – a hamutartót áttette a toalettasztalkára, a tükör elé; a mozdulattól az mindjárt megkétszereződött. Mégsem a tükör által változott a szoba – mert hirtelen, mint valami világteremtő aktustól, beindult a folyamat, s véget nem érőnek tűnt a személyesedés: egyszeriben láthatatlan, de roppant erős szálak hálózták be az egész teret, azt az ötven-hatvan köbméternyi teret, aminek ő éppen a közepén ült, és úgy gyűjtötte, kötötte a testébe ezeket a szálakat, mint egy alkimista ábra hőse. Csak mert öntudatlanul megemelte azt a hamutartót? Akkor felállt, és beleköpte – jó adag nyálcsöppbe burkoltan – a rágógumiját. Másnap a takarítónő kiüríti majd. Reggel nagyon is tudatosan dobta a takaróra a pizsamáját, elöl hagyta a papucsát, a borotvát, könyvtári könyveket az éjjeliszekrényen, az asztalon; még a napszemüvegét is letette – alibinek persze.

kép | shutterstock.com