RENESZÁNSZ ÖKOLÓGIA – AZ ÖKOLÓGIA RENESZÁNSZA

Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag különböző terület az ökokritikai gondolkodás alapja, és az alig egy-két évtizedes diszciplína legfőbb feladata éppen annak bizonyítása, hogy a kettő mégis összeegyeztethető, sőt: egymás nélkül valójában elképzelhetetlen. Ezt az állítást igyekszem alátámasztani az eddigi szakirodalomban ritkán alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével. A bizonyítás kiindulási alapjaként megkísérlem felvázolni az ökokritika módszertanát, a sokféleképpen értelmezhető terminusok számomra releváns jelentéskörét, illetve pár jellegzetes momentum segítségével igazolni, hogy a reneszánsz különösen alkalmas efféle vizsgálatra.

mindenki számára előnyös

Az irodalom fogalmának tisztázása szétfeszítené a dolgozat kereteit, de az irodalomtudományi körökben, különösen a magyarországi recepcióban kevésbé ismert ‘ökológia’ fogalmának körüljárása talán nem hiábavaló. Ernst Haeckel^[1] német biológus az ökológia fogalmát először 1869-ban írta le: megfogalmazása szerint az ‘ökonómia’ mintájára létrehozott szó (pontos fordítása szerint a „ház tartása”) az élőlények együttélésének vizsgálatát jelenti. A Comte és Marx hatása alatt álló, a Német Birodalom formálódására munkásságában is reflektáló Haeckel elsősorban azt kutatta, a különféle növények, állatok hogyan alkalmazkodnak egymáshoz, hogy a mindenki számára előnyös (mai szóval: fenntartható) társadalom kialakulhasson. Statisztikai modellek alkalmazásával vizsgálta az élelem és az energia közti kölcsönhatásokat, megfigyelte a születések, halálozások, elvándorlások adatait, és számos más tudományág területére elkalandozott – szigorú pályatársai nem nagy örömére. Az ökológiát még ma is sokszor vádolják szakszerűtlenséggel, divatmajmolással,^[2] ezért fontos meghatároznom, hogy nem a biológiai résztudományként értelmezett ökológia szakterületére merészkedem, sőt, nem is a társadalomtudományok területén mind inkább elfogadott humánökológia (tehát az élőlények közül kizárólag az emberek együttélését vizsgáló, a szociológiától az urbanisztikán át a pszichológiáig sok mindent felölelő tudomány) keretein belül mozgok, hanem a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp meghaladva, az irodalom leglényegének, az irodalmi szövegek életteliségének, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lüktető, szinte fizikailag tapintható természetközeliséget vizsgálom.

Az ökokritikai írások kevés kivételtől eltekintve olyan műveket elemeznek, amelyekben valamilyen formában megjelenik a természeti világ: legyen az tájleíró vers, egy virághoz intézett óda, erdőben játszódó színdarab vagy a földművesek életét bemutató regény. Az ’ökokritika’ kifejezés William Rueckert nevéhez fűződik, aki ’Irodalom és ökológia: ökokritikai kísérlet’^[3] című esszéjében még a szűkebben vett, természettudományos terminus bevezetésével próbálkozott. Időben őt is megelőzte a fogalmat ugyan még nem használó, de hasonló megközelítéssel élő Joseph W. Meeker könyve: A túlélés komédiája: tanulmányok az irodalmi ökológia terén^[4] Az összehasonlító irodalommal foglalkozó szerző – nem mellesleg – vadrezervátumokban és természeti parkokban is dolgozott, sőt, egy rövid ideig Konrad Lorenz mellett tanulmányozhatta a természeti törvényeket. Az ökokritikusok egyre gyarapodó hada ma is újabb és újabb témákat talál, és különösen a kilencvenes évek elejétől mind jobban körvonalazható kritikai iskolába tömörül: faj, osztály és nem kérdése mellett felveti a hely mint új kritikai kategória lehetőségét.^[5] Sok esetben – különösen a huszadik század második felében, az ezredforduló felé közeledve – éppen a természet megjelentetésének hiánya ad kellő témát az ökokritikusoknak, és szinte kivétel nélkül kitérnek a korunkat fenyegető ökológiai katasztrófa árnyékára, amely mintha minden műben ott sejlene. Számos elemzés a természettudományos módszerek átültetésének lehetőségét keresi, és új kutatási eredmények felhasználásával szól irodalmi művekről.^[6]

élőlényként viselkedik

Ezeknek a – hovatovább könyvtárnyi anyagot kitevő – írásoknak a szerzői azonban rendre elfeledik, hogy az irodalmi mű (sőt, alapja: a nyelv) maga is élőlényként viselkedik: gondozásra és szeretetre szorul, különben elsenyved, ám megfelelő körülmények között lélegezni kezd, kivirágzik, s minden újabb olvasás és értelmezés nyomán új hajtása sarjad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú idő után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz kori szövegek remekül példázzák ezt a folyamatot. Az élőlényként értelmezett irodalom tehát leglényege szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még ha hozzávesszük, hogy az írók, költők, filozófusok maguk is emberek, akik ugyanúgy a természeti világ részeiként éltek és élnek, mint az egyes művek.

Minden mindennel összefügg – állítja Barry Commoner első ökológiai törvénye,^[7] tehát az irodalom és annak művelői (sőt kritikusai és tanulmányozói) is kapcsolatban állnak egymással és az ökoszférával. Ez a megközelítés csak annyiban újszerű, hogy az elemzett műveket az ökokritikus nem pusztán a társadalmi viszonyok közepette értelmezi (bár ott is), hanem kitágítja a kört a világegyetemre, és ezzel számos új szempont lehetőségét teremti meg. Jó példa erre a Lear királyban Gloucester beszámolója a nap- és holdfogyatkozásokról,^[8] amit értelmezhetünk a kortárs hiedelmek tükrében éppúgy, mint történelmi és csillagászati szempontból, ugyanakkor a reneszánsz ember és a természet ambivalens viszonya is megmutatkozik benne. A komplex, globális rendszer részeként értelmezett művek ráébresztenek, mennyire életidegen a modern kor sokszor hangoztatott jellegzetessége, a ‘természetből kiszakított’ emberi lét, hiszen ha minden mindennel összefügg, akkor csak azon gondolkozhatunk el, miért próbál az ember mindenáron ’függetlenség’-re, kapcsolatok és kapcsolódások nélküli életre törekedni.

A közelmúltban született ökokritikai írások jelentős része a kortárs (elsősorban az amerikai, de esetenként afrikai vagy ázsiai) irodalom egy-egy darabját vizsgálja. Scott Russell Sanders^[9] például felhívja a figyelmet a jellegzetes kettősségre: a sikeres, nagy olvasóközönséghez eljutó kortárs regények szinte teljességgel megfeledkeznek a természetről, szereplőiket mintegy vákuumba helyezik; míg egyes marginális, a kritikai recepció által alig-alig említett irodalmi műben a legszorongatóbb ökológiai kérdésekkel találkozhatunk. Az egyik legkedveltebb téma Henry David Thoreau munkássága, aki irodalmi jelentőségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészileg magasabb színvonalú, de konzervatívabb életszemléletű szerzőknél hitelesebb példának tűnik a kritikusok szemében. Más kutatók a romantikus költők (leginkább Wordsworth, Coleridge, Keats) verseiben mutatják ki a korszakra jellemző természetfelfogás legfontosabb elemeit és napjaink irodalmára tett hatását.

Meglepően kevesen foglalkoznak azonban részletekbe menően a reneszánsz irodalmával, bár az ökológiai diskurzusban közhelynek számít,^[10] hogy a reneszánsz emberközpontúsága, a földrajzi felfedezések és gyarmatosítások kora jelentős mérföldkő a természetszemlélet megváltozásának történetében. A reneszánsz kori szövegek azért is különösen alkalmasak az ökokritikai vizsgálatra, mert maguk is ökologikusan épülnek fel: az általánosan elfogadott „plagizálás”, az olykor szó szerinti sorok, témák, szereplők, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására a szövegek egymásba fonódnak, mint egy őserdő indái.^[11] A színdarabok szövegeit vizsgálva azt is számításba kell vennünk, hogy alkotóik ezeket rendszerint nem tekintették irodalmi műnek,^[12] csak afféle színpadon előadható ‘forgatókönyv’-nek, és az előadások nem is ragaszkodtak a pontos szöveghűséghez, tehát minden este más és más (a mai színházi gyakorlatnál is sokkal jelentősebben eltérő) változatot hoztak létre, ezzel is folyamatosan formálva és életben tartva a színműveket.

kulturális-társadalmi atmoszféra

Minden mindennel összefügg, és ki tudná megmondani, a reneszánsz kori tudományos felfedezések, vallási meggyőződések, a hatalmi harcok és személyes véletlenek miként befolyásolták egymást, míg lépésről lépésre kialakult az a kulturális-társadalmi atmoszféra, amelyben az ember a természet fölé kívánt emelkedni, és többé nem szerves részként, hanem az egészet irányító (de legalábbis befolyásoló) úrként tekintett önmagára. Pontos évszámhoz, konkrét eseményhez nem köthető, mégis világosan érzékelhető változásról van szó, amely bár jóval (talán sok ezer évvel) korábban elkezdődött, és napjainkban sem zárult le (legalábbis egyelőre, hiszen pillanatnyilag nehezen képzelhető el olyan optimista változat, amely kizár mindenféle globális ökológiai katasztrófát), a reneszánsz kultúrában jól megragadható lenyomatot hagyott.

A természeten uralkodni vágyó ember elsősorban a Bibliában talált megfelelő ideológiát: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.”^[13] Az érvelés, az isteni megbízatás évszázadokon át újra és újra felbukkanó emlegetése azonban a Biblia egyoldalú értelmezéséből fakad, hiszen azon túl, hogy az ember feladatát pontosan meghatározó mondattal is találkozhatunk: „És vévé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt”,^[14] a bibliai tájak lakosai (és itt nemcsak az Édenkertben élő Ádámra és Évára, hanem a kiűzetés utáni népekre is gondolok) még környezetük szerves részei, akik kénytelenek elszenvedni a hét szűk esztendőt, és mit sem tehetnek a természeti törvények ellen, hiszen elképzelésük szerint az események Isten rendelésére következnek be. Természetfelfogásuk ennyiben nem áll messze az ókori politeizmustól, amely egy-egy istent vagy istennőt állít az erdők, vizek vagy a föld védelmére, aki kedve szerint irányítja a természeti erőket, sőt haragjában az ember ellen is fordíthatja (lásd például Akhilleusz harcát a Szkamandrosz folyóval^[15] vagy a pogány kelta Gloucester keserű megjegyzését az istenekről^[16]).

A kereszténység elterjedésével a pogány természetimádás jelképei fokozatosan vesztettek jelentőségükből, és bár még ma is fellelhetőek határozott nyomai (gondoljunk csak a húsvét ünneplésével egybefonódott tojásfestésre és locsolkodásra, amelyek ősi termékenységi rítusokat elevenítenek fel, és más-más formában számos ország kultúrájában fellelhetőek), és a reneszánsz kori Angliában a mainál sokkal jelentékenyebb hatást gyakoroltak a művészekre is (a Szentivánéji álom varázserdejében még lépten-nyomon belebotlunk a kelta mítoszokba és legendákba), de eltávolították az embereket (elsősorban az iskolázatlan, az erdőkhöz, mezőkhöz, folyókhoz mindennapi munkájuk során, ösztönösen kötődő néptömegeket) a természeti világtól.^[17] Jelzésértékű tény például, hogy a Gutenberg Biblia harmincegynéhány példányának bőrre nyomtatásához 1456-ban több mint ötezer borjú bőrére volt szükség: a keresztény ember (illetve az a rendkívül gazdag nemesúr vagy kiváltságos udvaronca, aki megengedhette magának, hogy ilyen könyvet megérintsen) tehát vallása gyakorlásakor kézzel tapinthatóan érzékelhette, hogy a természeti világ ura.^[18]

A reneszánsz ember fokozatosan ráébredt önnön erejére, természetformáló képességeire, és vallásos világértelmezésében is mind nagyobb szerepet tulajdonított önmagának.^[19] A földrajzi felfedezések során új állatokat ismert meg, és kételkedni kezdett Noé bárkájának történetében: vajon a bibliai szöveg miért nem tett említést a Dél-Amerikában oly gyakori lámáról vagy az iguanáról? Lehetséges, hogy nem az egész Földet borította el az Özönvíz? Talán nem csak egy teremtés volt? Elképzelhető, hogy az indiánok a tíz elveszett törzs leszármazottai? Ennek ellentmondott, hogy az indiánoknak nem volt ábécéjük, és alkalmanként előfordult körükben a kannibalizmus, a rituális gyilkosság, az incesztus és a szodómia, ami a zsidó törzsekre nem volt jellemző. Paracelsus úgy vélte, az indiánok egy másik Ádámtól származnak. Az is különösnek tűnt, hogy Isten valami hihetetlen feledékenységből nem gondoskodott a mise celebrálásához szükséges borról vagy búzáról.^[20] Vajon Isten rendelése, hogy a fehér ember meghódítsa ezeket a területeket is, és a pogányok között elterjessze a kereszténységet? És hogy istenfélő munkálkodása során kipusztítsa az újonnan felfedezett területek lakossága mellett annak számos állatfaját, felégesse erdőit (lásd például Madeira történetét^[21]) vagy a természeti értékek szélsőséges kiaknázásával egy-két évtized leforgása alatt pusztasággá változtassa?

termelésre kényszeríthető gép

A terjeszkedő, gyarmatosító birodalom természetpusztítása ugyan nem új jelenség, hiszen a Római Birodalom bukását is részben azzal magyarázhatjuk, hogy a hedonista életvitelű Rómát egy idő után már nem tudták eltartani a túltermeléstől elsivatagosodott gyarmatok, de a reneszánsz ember egyre növekvő természettudományos ismeretei, elsősorban a hajózásban és az építkezésben hasznosítható matematikai tudás fejlődése olyan új lehetőségeket biztosított, amelyek a korábbiaknál lényegesen nagyobb fokú változásokat okoztak – például az addig érintetlen, hatalmas területek rohamos gyarmatosítását. A növekvő területek miatt pedig egyre fokozódó termelésre volt szükség a bányászattól az erdőkitermelésen át a mocsarak kiszárításáig, így a különféle gépezetek is mind nagyobb szerepet kaptak az emberek mindennapjaiban. Maga a korábban tápláló anyaként, gondoskodó (egyértelműen női) alakként ábrázolt természet is irányítható, és minél nagyobb termelésre kényszeríthető géppé változott az emberi képzeletben, ez a képzet pedig biztosította a természet korlátlan kiaknázásának kulturális jóváhagyását. Az antik görög filozófusok (Anaxagorasz, Theophrasztosz és Periegetészi Dionüszosz) még úgy vélték, a fémek a föld felszíne alatt élő, alacsonyabb szintű növények, az aranyerek pedig föld alatti fák gyökerei és ágai. Plinius nagy művében, A természet históriájában figyelmeztetett: a bányászat okozza a földrengéseket, mert a Földanya így tiltakozik méhének megsértése ellen. Mindezek az erkölcsi skrupulusok fokozatosan háttérbe húzódtak, hiszen ha a természet nem gyengéd női alak, nem tápláló anya, hanem csak egy masina, akkor senkinek nem lehet kifogása a ‘gép’ javítgatása (esetleges megsemmisítése) ellen.^[22]

A tudományos felfedezések, a társadalmi változások a korszak kultúrájában is megmutatkoztak, és az újdonságokat ünneplő irodalmi művek, színházi előadások, szónoklatok tovább gerjesztették a már megindult folyamatokat. A 16-17. század fordulójának talán legnépszerűbb kiadványai az útleírások, amelyek sokszor igen élénk fantáziával ecsetelik a távoli földrészek lakosait és természetrajzát. Valószínűsíthető, hogy ezekből a naplókból, beszámolókból került számos különös kijelentés a népszerű színdarabokba is (lásd például Othello beszámolóját^[23]), de befolyásolta a filozófiai gondolkodást^[24] éppúgy, mint a képzőművészetet.^[25] Földrajzi értelemben ugyan kinyílt a világ, de a felfedezések eufóriája elnyomta az emberek felelősségérzetét közvetlen környezetük iránt. Bacon, nemcsak mint korának jelentős filozófusa, hanem mint államférfi is felismerte, hogy a túlzott használat, az azonnali profit hajhászása okozta a gyarmatosított területek pusztítását,^[26] de John Locke a 17. század vége felé már arra buzdított, hogy a korlátlan lehetőségeket ki kell használni.^[27] Aki nem felelt meg az elvárásoknak, azt istentelennek és semmirekellőnek tekintették.^[28] Bár a sziget nyújtotta korlátokkal addigra ugyancsak szembesülő Anglia lakosai saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a természeti kincsek meglepően hamar elfogyhatnak,^[29] az új földrészek megcsillantották a lehetőséget, hogy ha helyben nem is, de a gyarmatokon megtermelhető a növekvő lakosságnak szükséges élelmiszer, a cukorra éhes arisztokrácia minden luxusigénye kielégíthető, és ami még fontosabb: az érintetlen erdők borította területeken elegendő faanyagot találnak a mindezt életben tartó kereskedelmi hajók építéséhez.

Alig telt el egy-két évtized, és a fehér ember mohósága szó szerint felfalta a gyarmatok kincseit. Az addig prosperáló, a kereskedelmi társaságoknak komoly hasznot hajtó gyarmati települések kormányzói, hivatalnokai mind több panaszlevelet küldtek az anyaországokba, megoldást sürgetve. A megoldás – bár kézenfekvő volt, és a gyarmatokon élő hivatalnokok kevés kivétellel mind felismerték^[30] – mégsem tűnt elfogadhatónak, hiszen anyagi lemondással járt volna. A manapság sokat emlegetett ‘fogyasztói kultúra’ a gyarmatbirodalmak természeti egyensúlyát fenyegette, megbontotta ez ember (különösen a gyarmatosító ember) és a természet korábbi viszonyát. Egy-egy cukornádültetvényért habozás nélkül feláldozták a sok ezer állat- és növényfajnak (és néhány bennszülöttnek) otthont adó őserdők hatalmas területeit, és ez éppen annyira nem jelentett erkölcsi problémát az erdőket felégető, lakosait kiirtó gyarmatosítóknak, mint az anyaországban cukros teát szürcsölő jómódú polgároknak.

emberi tudás és hatalom

Különösen érzékeny, a társadalmi változásokat prófétaként megsejtő művészek, gondolkodók műveiben mégis rábukkanhatunk a változások, elsősorban a természettől elszakadt ember ábrázolására a reneszánsz kori Angliában is. A shakespeare-i green comedy, az erdőkben játszódó vígjátékok és a pásztori idillt megidéző románcok olykor meghökkentően fanyar, sötét mondatai is mintha ezt a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan hiányt sugallanák. Einstein szerint a modern ember olyan környezetet alakított ki maga körül, amelyhez képtelen alkalmazkodni. Ezt az alkalmatlanságot jeleníti meg a szamárfejűvé változtatott Zuboly csetlő-botló figurája, Jaques melankolikus alakja vagy a részeges Stephano és Trinculo kettőse. Az emberi tudás és hatalom végleteit feszegető Marlowe-hősök, Doktor Faustus és a hódító Tamerlán is kénytelenek fejet hajtani, és sok helyütt megkérdőjelezhető Sydney Arcadiájának pásztori idillje is: a szereplők előbb-utóbb szembesülnek az emberlét természetadta korlátaival, és a legtöbb esetben képtelenek alkalmazkodni: inkább elpusztulnak vagy elhagyják a természeti erőket megjelenítő erdőt. Az eszképizmus, az egzisztenciális kérdések feloldását a menekülésben kereső magatartás tehát legtöbbször két irányú, vagy inkább ciklikus: a szereplők a városi civilizációból a természetbe menekülnek, hogy búvóhelyet találjanak problémáik (háború, trónfosztás, haragvó apa, házasság stb.) elől, majd amikor szembesülnek a természeti lét diktálta követelményekkel, előbb-utóbb visszamenekülnek a városba. Ez a ciklikus mozgás egyrészt megerősíti, hogy az ember alapvetően természeti lény (hiszen a ciklikusság, a körforgás a természeti folyamatok mindegyikében fellelhető^[31]), de paradox módon éppen ezzel ábrázolja legkifejezőbben alkalmatlanságát.

A körforgás a társadalmi hatásmechanizmusokban is jelentkezik, gondoljunk például a színház működésére: a különféle hatások alatt álló színdarabíró megalkotja művét, azt előadják (a színészek, a színházigazgató, a mecénás mind-mind hozzátesz vagy elvesz belőle valamit, azaz: becsatlakoznak a körbe), a közönség az előadás megtekintésével szintén a körforgás része lesz, majd az egyes nézők újabb köröket alkothatnak – például maguk is színdarabot írnak, vagy elmesélik, leírják, megtanítják élményeiket és így tovább. A körforgásnak ezt az ősi, elemi erejét a folytonosan önmagukra reflektáló reneszánsz művészek alaposan ki is használják.^[32] Maga a szórakozás (angolul: recreation, azaz ‘újrateremtés’) is a folyamatos megújulást szolgálja, és mintegy levezeti a fölös (és veszélyes) társadalmi energiákat, ezért a reneszánsz kori gondolkodók fiziológiai és pszichológiai érveket sorakoztattak fel hasznossága mellett; Thomas Nashe pedig úgy vélte, a színházba járó közönség nem szít lázadást.^[33]

A gondolatmenet körforgását követve beláthatjuk, hogy az irodalom, de különösen a reneszánsz irodalom, és azon belül is a reneszánsz drámairodalom ízig-vérig ökologikus – és éppen ezeket az ízeket és ízületeket, ezt a lüktető, áramló vért igyekszem majd felkutatni az elemzett művekben. Fontos azonban leszögezni, hogy az ökologikusság önmagában nem értékmérő: elvileg (de csak elvileg) elképzelhető olyan nyelvileg silány iromány, amely tematikájában a legapróbb részletekig ökologikus, de (éppen az előbb vázoltak miatt) elképzelhetetlennek tartok olyan nagy művet, amelynek egyetlen mozzanatában sem fedezhető fel az életteliség, és így alkalmatlan az ökologikus megközelítésre. Lawrence Buell, az amerikai ökokritikai gondolkodás egyik alapvető művében úgy véli, a környezet ábrázolása szinte minden szövegben megjelenik, de csak néhányban kiemelkedő fontosságú.^[34] Bár Buellnek igaza lehet, éppen ezért értek egyet Robert Kernnel, aki az ökokritika feladatát újszerűen határozta meg: „az ökokritika akkor válik érdekessé és hasznossá, ha a környezeti jelleget vagy orientációt olyan művekben fedezi fel, amelyeknek tudatos, első látásra nyilvánvaló érdeklődési területe merőben eltérő”.^[35] Nehéz persze pontosan meghatározni, hogy mi egy mű „érdeklődési területe”, különösen ha Shakespeare némelyik darabjára gondolunk, hiszen éppen komplexitásuk tette lehetővé, hogy a kritikusok egymást követő generációi mindig újabb és újabb szemszögből közelítsenek hozzájuk.

A Szentivánéji álom például nyilvánvalóan nem a természetről ‘szól’, de az erdő különös, mesés világa és a szereplők ’természet’-ének olykor nagyon is fizikai átváltozása nélkül a darab nem elképzelhető. Más helyütt a természeti szimbólumok olyan sűrűn lepik el a szöveget (például a II. Richárdban), hogy elemzésük, értelmezésük nélkül a cselekmény követhetetlen volna. Fontos megjegyeznünk, hogy ezek a szimbólumok a legtöbb esetben a korszak sokat alkalmazott közhelyei, Shakespeare – elsősorban a nyelvi finomságoknak és a többféleképpen értelmezhető, komplex képeknek köszönhetően – azonban új jelentéssel tölti meg ezeket. Már Caroline Spurgeon is felismerte,^[36] hogy a költő kortársainál élesebb szemmel és pontosabb (ha nem is tudományos, de tapasztalati úton szerzett) ismeretekkel rendelkezett, és ez érzékelhető például egy virág szirmainak leírásakor. A lényegesen nagyobb klasszikus műveltséggel rendelkező Marlowe-nál például nem találunk ilyen nüanszokat – úgy tűnik, őt egyedül az emberi természet izgatta igazán, de éppen azért érdemes elemeznünk egy-két darabját, monológját, hogy ezt az (esztétikailag nem negatív értelemben vett) beszűkült (jobban mondva; „emberre-szűkült”) perspektívát megérthessük.

idilli természeti környezet

A 16. század végén, de különösen a 17. század elején népszerű, Theokritosz és Vergilius pásztori idilljeit felelevenítő románcok, maszkjátékok, élőképek már merőben eltérő természetképet mutatnak: az erdő, mező, legelő elsősorban mint a városi civilizáció ellentéte jelenik meg, tehát nem önmagában, saját értékei alapján válik fontossá, csak mint az ember uralta környezet párja, ahol a bujdosókat izgalmas (mert a városban nem tapasztalt) kalandok várják. Előbb-utóbb persze nyilvánvalóvá válik, hogy az ember kedvére formálhatja ezeket a természetes helyszíneket is, és ami a legfontosabb: bármikor, tetszése szerint elhagyhatja, és visszatérhet a civilizációba. A korszak pásztori idilljében éppen az a legvonzóbb, hogy csak rövid (vagy legalábbis korlátozott) ideig kell elfogadni, és a szereplők biztosan tudják, hogy egyszer majd elfoglalhatják az őket megillető helyet.^[37] Ám ez az idilli természeti környezet is megmérgeződhet egy-egy szereplő színrelépésétől (sőt, éppen ez adja a drámai konfliktust), és arra is találunk példát, hogy Shakespeare tudatos költői fogásokkal ugyanazt a helyszínt kétféleképpen mutatja be, azaz nyelvileg transzformálja a környezetet.^[38] Máskor nem a helyszín változik, hanem a különböző szereplők eltérő értékrendszerének bemutatása miatt az ember természethez fűződő viszonyának ambivalenciája jelenik meg. Így az erdei vagy pásztori élet ártatlansága és egyszerűsége műveletlenséggé és bugyutasággá alacsonyodik,^[39] ugyanakkor Shakespeare arról is gondoskodik, hogy egy-egy ilyen ‘egyszerű’ szereplő szájába mély bölcsességeket tegyen, olyan igazságokat, erkölcsi törvényeket, amelyek az emberi lét alapjait képezik, bár a városi, civilizált szereplők hajlamosak elfeledni azokat.^[40]

Marlowe szkíta pásztora, a hódítóvá lett nagy Tamerlán a shakespeare-i pásztorokkal szemben mélyen megveti önnön származását és foglalkozását,^[41] a társadalmi érvényesülés hajtja előre, mert őt már nem elégíti ki, ha birkáit legelni, barikáit szopni látja. Elszakad a természettől és természetellenesen hajszolja a dicsőséget: a természet-ellenesség akkor csúcsosodik ki leginkább, amikor a második részben saját, gyávának vélt fiát leszúrja. A darab végén haldokolva, a térkép fölé hajolva is csak aranybányát, felbecsülhetetlen értékű árukat és drágaköveket, igazgyöngyöt^[42] (csupa szervetlen tárgyat) lát, majd fogatba száll, és közvetlenül halála előtt a földet apja tüzes kocsijával felégető Phaethonhoz hasonlítja magát – azaz halálában is szembefordul a természetet óvó, gondozó pásztori életformával.

A természeti világ oltalmazása a reneszánsz kori darabokban azonban nemcsak a pásztori léthez köthető: talán még jelentékenyebb, amikor metaforaként jelentkezik. Akárcsak a méhek társadalma, a kert művelése is metaforikusan értelmezhető és értelmezendő: a jó uralkodó olyan, mint a kertjéről gondoskodó ember. A szakértő szem és kéz pontosan tudja, mikor és hol kell metszeni, melyik gyomot kell kihúzni, és könyörtelenül végrehajtja a megfelelő mozdulatot a megfelelő időben. Ugyanakkor begyűjti a termést és gyönyörködik a szépen rendezett kertben. Ha ezt elmulasztja, maga látja kárát, és előbb-utóbb új kertészre lesz szükség. Az efféle (könnyen érthető, de apró részletekkel gazdagított) metaforizálás leginkább a II. Richárdban kap szerepet, ahol a Shakespeare által kedvelt, igazat mondó, de névtelen ‘közember’ szerepét egy kertész kapja. Az erkölcsi bűnökkel azonosított gyomokkal persze sok más helyen találkozhatunk,^[43] hiszen a kor felfogása szerint a kert elsősorban az Édenkertet jelentette, ahol az embernek még nem kellett verítékes munkával megküzdenie – például az istencsapásként értelmezett gyomokkal. A gyom egyesíti magában a bűnt és a büntetést, a kertész munkája pedig a legáhítatosabb elfoglaltság, amelynek művelésével az ember megtisztulhat vétkeitől.

A középkorban még általánosan elfogadott nézet volt, hogy az Édenkert fennmaradt az Özönvíz után is. A földrajzi felfedezők azt remélték, nyomára bukkannak, de minél tovább keresgéltek, minél nagyobb területeket ismertek meg, annál kevésbé hittek a létezésében. Fokozatosan kialakult az elképzelés, hogy az elveszett Édenkertet aprólékos gyűjtögetéssel kell pótolni, ehhez pedig rendkívül fontos segítséget nyújtottak a földrajzi felfedezések. Először vált elképzelhetővé egy enciklopédikus igényű botanikus kert összeállítása, amelyben a tudósok a Teremtés részleteit magyarázó kézikönyvet láttak. A földbe gyökerezett, néma növények, fák tanulmányozása ideálisnak tűnt az elmélyült, a szekuláris világtól elzárkózott életvitelű botanikusok számára, akik ekkor még feltételezték, hogy a növények (Istenhez hasonlóan) nemtelenek, így a szexuális vágyaktól is mentesek. Ráadásul némely növény gyógyerejét ismerve a botanikusok úgy vélték, ha a világ minden növényét sikerül összegyűjteniük, értelemszerűen minden betegség írját is megtalálják. A kert tehát spirituális, esztétikai, gyógyászati és élelmezési szempontból is fontos volt a hozzáértők számára. A reformáció utáni megosztott vallási világképben a botanikus kert létrehozása, gondozása, a sokszor komoly fáradsággal és költséggel beszerzett növények pontos leírása, lerajzolása és besorolása végre optimizmussal tölthette el a kutatókat.^[44]

az emberiség vállát nyomja

A kert ökológiai szempontból természetesen egészen más környezet, mint az erdő, emberi gondozás nélkül elvadul (szélsőséges esetben akár erdővé is átalakulhat). A művészetekre gyakorolt hatása azonban éppen ezért rendkívül fontos, hiszen itt természet és ember mindennapi együttműködését figyelhetjük meg, és bár a kapcsolat alapvetően hierarchikus – az ember kedvére eltávolíthat vagy ültethet bármit, elzavarhatja a madarakat, kiirthatja a hangyabolyokat, ugyanakkor oda is csalogathat számos állatot – éppen azzal a felelősséggel ruházza fel az egyes embert, ami globális méretekben az emberiség vállát nyomja. A kert felfogható gyakorlótérnek: alakításánál ugyanúgy számos szempontot figyelembe kell venni, ugyanakkor a lényegesen kisebb méretek miatt (még a rendkívül gazdag angol arisztokrácia bekerített vadasparkjai is aprócska területet jelentenek a Földhöz képest), jóval nagyobb lehetőség van a környezet alakítására. A lehetőség pedig felelősséggel jár – hiszen az elgyomosodott, elvadult kert nyilvánvalóan a gondatlan gazda hibájából pusztul el, míg az ökológiai katasztrófákkal kapcsolatban az egyik legnagyobb kérdés a személyes felelősség. A kertben tehát nemcsak a szakmai fogásokat próbálhatjuk ki, hanem erkölcsi gyakorlatokat is végezhetünk – többek között ezért is értelmezhették a reneszánszban a kertművelést az állam irányításának metaforájaként, mint azt a már említett II. Richárdban olvashatjuk.^[45]

Az erdő és a kert után a harmadik, a reneszánsz Angliában különösen jelentős, átfogó, metaforikus természeti kép a sziget. Anglia maga is sziget – történelmének számos pontján kellett szembesülnie földrajzi elhelyezkedésének előnyével és hátrányával. A sziget-lét, az elszigetelődés – hasonlatosan a kerítéssel elkerített kerthez – alapvetően ambivalens: a földterületet körülvevő víz egyszerre véd és elválaszt, megóv, ugyanakkor elszakít a nagyvilágtól. A földrajzi felfedezések során az angol tengerészek is számos, addig ismeretlen szigetre vetődtek el, és lenyűgözte őket a korábban sosem látott növények gazdagsága, az ismeretlen állatok színpompája, szelídsége. A csodálat természetesen nem akadályozta meg, hogy holland, portugál és egyéb nemzetiségű kollégáikkal együtt ne fogjanak esztelen pusztításba,^[46] a velük utazó természettudósok pedig igyekeztek minél több növény- és állatfaj példányait összegyűjteni és befogni. Tapasztalataikról újabb és újabb beszámolók jelentek meg, és ezekben nemegyszer nevezték ‘Édenkert’-nek a – különösen a Karib-tenger vidékén található – szigeteket. Kert és sziget metaforája tehát részben összeolvadt, és a kert gyomosodásához hasonlóan a 17. század elejére a szigetek rohamos pusztulása is közismert szimbólummá vált. A telepesek előbb-utóbb keserves tapasztalatokat gyűjthettek a szigeteken található természeti kincsek korlátairól, mert minél nagyobb lett az emberek közössége, annál súlyosabb hiányokkal szembesültek: hamarosan nem volt elegendő élelem, ivóvíz, megtermelhető föld és tűzifa.

Az édeni bőséggel odacsalogatott telepesek egy-két évtized alatt keményebb nélkülözésektől szenvedtek, mint hazájukban, ráadásul a szokatlan klíma is megviselte a szervezetüket, az összezártság miatt pedig gyakoriak voltak a súlyos lefolyású járványok. Az Éden hamarosan Pokollá változott a gyarmatosítók számára – a gyarmatosítottak azonban jórészt kihaltak a tömegmészárlások, a rabszolgakereskedelem és a járványok következtében. Akik állták a sarat, azok jobbára alkalmazkodtak a gyarmatosítók kultúrájához, gyakran felvették vallásukat, megtanulták nyelvüket és átvették szokásaikat. A leleményesebb bennszülöttek az európai módszerek elsajátításával emelkedtek társaik fölé.^[47]

A gyarmatosított szigeteken hasonló ökológiai folyamatok játszódtak le, mint amiket napjainkban világszerte tapasztalhatunk. A sziget elszigeteltsége valamelyest hasonló a bolygó elszigeteltségéhez – különösen ha nem áll rendelkezésünkre megfelelő technikai eszköz, hogy kiutat találjunk, valamiféle összeköttetést egy tágasabb világgal. A 17. század elején, az első csalódások idején íródott románc, A vihar varázslatos szigetének ellentmondó leírásai (a különböző szereplők hol mesésen szépnek, hol kopár, szúrós bozóttal teli tájnak látják és láttatják^[48]) mintha egyszerre ábrázolnák a gyarmatosítók korábbi lelkendezésében lefestett Édent és későbbi pokoli torzulatát. A hatvanas évektől a darab elemzői gyakorta látják Prosperót a gyarmatosító európai, Calibant pedig a gyarmatosított bennszülött szerepében,^[49] pedig ha szó szerint vesszük Ferdinand panaszkodását: „Párezer hasáb fát / Kell itt ma is kihordva ölbe raknom” (III. 1), feltételezhetjük, hogy Prospero alaposan megzavarta a sziget ökoszisztémáját, és csak remélhetjük, hogy varázserejéből nem pusztán hercegi hatalmának visszaállítására futja. A vihar elemzésekor fontos figyelembe vennünk, hogy a sziget hosszú éveken át eltartja három lakóját (Prosperót, Mirandát és Calibant – Arielnek valószínűleg nincs szüksége földi táplálékra), ám amikor népesebb társaság érkezik, a tündér a lakomát a semmiből varázsolja, és nem helyben termő összetevőkből készíti el – bár Calibantól tudjuk, hogy sokféle alapanyag rendelkezésre áll.^[50] A hirtelen megnövekedett populáció csak pár órán át tartózkodik a szigeten, de nem nehéz elképzelni, mi történt volna, ha valódi hajótöröttekké válnak.

kulcsot adhatott volna

A képzelt sziget pontos méreteiről persze nincs fogalmunk, és Shakespeare nyilvánvalóan nem ökológiai tanmesének szánta darabját – bár hogy pontosan minek szánta, az is kérdéses. A sziget metaforája az erdővel és a kerttel együtt mindenesetre a reneszánsz angol természetértelmezés egyik kiindulópontja, amely kulcsot adhatott volna a bolygó természeti korlátainak felismeréséhez. A felismerés tulajdonképpen meg is történt – ezt bizonyítja Bacon esszéjétől a telepesek beszámolóján át a kormányzók kétségbeesett, elkésett intézkedéséig sok tény – mégsem hozta el a várt eredményt.

Az ökokritika kiterjesztése a reneszánszra nemcsak azért fontos, mert a kor műveinek elemzésénél új szempontból, új eszközökkel vizsgálhatunk sokat tárgyalt motívumokat, hanem mert a reneszánszban folyamatosan erősödő folyamat a 20. század második felétől újabb, korábban sosem tapasztalt lendületet vett. Az ökológiai szemlélet érvényesítése az irodalomtudományban felhívja a figyelmet az ökológiai katasztrófák mindenkit érintő hatásaira – ezek alól egyetlen terület, így az irodalomtudomány sem vonhatja ki magát. Ugyanakkor az irodalmi művek elemzésével a természettudományos műveltséggel nem rendelkező emberek számára is érthetőbbé, átélhetőbbé válik az ökológiai megközelítés. Shakespeare például még mindig az egyik legnépszerűbb szerző, és ha felületesen is, de a középiskolai oktatásnak (egyelőre) világszerte része. A reneszánsz ökológiai vizsgálatával tehát az ökológia megújulása, elmélyítése, végső soron: reneszánsza felé teszünk aprócska lépést, és közeledünk egy olyan idilli állapothoz, amelyben ember és természet együttélésének alapszabályai áthághatatlan, mindenkire kötelező, a gazdasági profittól független törvények.

1. ‘ Erről bővebben lásd: William Howarth: ’Some Principles of Ecocriticsm’ in: The Ecocriticism Reader. Szerkesztette Cheryll Glotfelty és Harold Fromm. Athens and London: The University of Georgia Press. 1996, pp. 69–91. ↑

2. Varga Zoltán professzor úr, a Debreceni Egyetem Környezettudományi Tanszékének vezetője szerint „aki eddig csigász volt, az most ökológus”, szóbeli közlés, 2005. febr. 23. ↑

3. Iowa Review 9.1 (1978 tél), pp. 71–86. ↑

4. New York: Scribner’s. 1972. Meekerről lásd a Liget 2005/2 számának ‘Betűk a Jupiteren’ rovatát. ↑

5. A kurrens ökokritikai irányzatokat kiválóan összefoglalja Cheryll Glotfelty in: The Ecocriticism Reader, pp. xviii-xx. ↑

6. Jonathan Bate ’The Ode „To Autumn” as Ecosystem’ (in: ’Living with the Weather’, Studies in Romanticism, 35. (3), 1996.) című esszéjében például Keats egyik versének elemzésekor rámutat, hogy 1816-ban az indonéziai Tambora vulkán kitörésekor annyi por került a sztratoszférába, ami jelentősen csökkentette a napsugárzás erejét és így komolyan befolyásolta a felszíni hőmérsékletet. A jelenség hatása még három éven át érezhető volt, különösen a mezőgazdasági termelés hanyatlásában, ami 1816-ban Európa-szerte felkelésekhez vezetett, Byron pedig megírta az eseményekre utaló Sötétség című versét. 1819-ben, Keats versének keletkezésekor három év után végre ismét tiszta és napos volt az idő (augusztus 7-től szeptember 22-ig 47-ből 38 alkalommal sütött a nap), ami nyilvánvalóan komolyan befolyásolta az időjárásra érzékeny, tüdővészes költőt. Bővebben lásd a Liget 2005/5 számának ‘Betűk a Jupiteren’ rovatát. ↑

7. idézi Glotfelty, i. m. p. xix. ↑

8. „Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek nekünk; ámbár a természet bölcsessége ezt így is, úgy is magyarázhatja”, William Shakespeare: Lear király, I. 2. Vörösmarty Mihály fordítása. In: Shakespeare Összes Drámái, V. kötet, Új Magyar Könyvkiadó, 1955. ↑

9. Scott Russell Sanders: ’Speaking a Word for Nature’ in Secrets of the Universe. Boston: Beacon Press, 1991. ↑

10. Alfred Crosby: Ecological Imperialism. The Biological Expansion of Europe, 900–1900 (Cambridge University Press, 1986) című kultúrtörténeti könyve ugyan nem foglalkozik irodalommal, de számos rendkívül fontos megállapítást tesz a felfedezések korának társadalmáról, például a marinheros, a szelek nyújtotta navigációs technikákat elsajátító portugál tengerészek szerepéről. ↑

11. A reneszánsz kori társadalmi energia körforgásának mechanizmusait vizsgáló Stephen Greenblatt, bár egyszer sem használja az ‘ökológia’ szót, a legkiválóbb ökokritikusokat is túlszárnyalja, amikor a szövegeket szinte élőlényként írja le. In: ‘The Circulation of Social Energy’, Shakespearean Negotiations. Berkeley, Los Angeles: University of California Press, 1988. pp. 1–20. ↑

12. Shakespeare nem is végrendelkezett darabjai sorsáról – a kritikusok legnagyobb bosszúságára. Az első jelentős irodalomtörténeti váltás Ben Jonson nevéhez fűződik, aki gondoskodott a lektorált, gyűjteményes kiadásról. Nem csoda: Shakespeare-rel ellentétben, aki ügyesen befektette színházi keresményét, Jonsonnak műveiből kellett megélnie. ↑

13. Mózes I. könyve, 1:28, in: Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár, Budapest: Magyar Biblia-Tanács, 1988. ↑

14. i. m., Mózes I. könyve, 2:15. ↑

15. „És valahányszor csak vágyott gyorslábú Akhilleusz / szembe megállani és megtudni, hogy űzik-e még őt / mind a haláltalanok, kik a tágterű égbe lakoznak, / annyiszor érte el őt ama Zeusztól-lett zuhatagnak / sodra a válla fölött”. In: Homérosz: Iliász, Huszonegyedik ének, ford.: Devecseri Gábor, Magyar Helikon, 1967. ↑

16. „Amik a legyek / A pajkos gyermekeknek, az vagyunk / Az isteneknek mink: mulatozásból / Ölnek minket.” i. m., IV. I. ↑

17. A kereszténység felelősségéről lásd Lynn White, In: ‘The Historical Roots of our Ecological Crisis’, Science, 155. (1967. márc. 10.). Marx ezzel szemben úgy vélte, nem a vallás, hanem a magántulajdon és a pénzgazdaság kialakulása vezetett a természeti világ kifosztásához. A kettő ötvöződik az anglikán kereskedőréteg felemelkedésében, a materiális sikert spirituálisan is megerősítő protestantizmusban. White kritikusai felhívják a figyelmet a nem keresztény kultúrák természetpusztítására, a majáktól a kínaiakon át a modern kori Japánig. Thomas Tryon az 1680-as években például megfigyelte, hogy az észak-amerikai indiánok a korábbiaknál lényegesen több állatot vadásznak le, de ezt nem a pogány animizmus helyébe lépő kereszténység terjedésével, hanem a rohamosan fejlődő nemzetközi szőrmekereskedelem igényeivel magyarázta. (Idézi Keith Thomas: Man and the Natural World. Changing Attitudes in England, 1500–1800. New York, Oxford: Oxford University Press, 1983. p. 23.) ↑

18. Thomas, i. m., p. 25. ↑

19. George Cheyne orvos például úgy vélte, Isten azért tette kellemes illatúvá a lótrágyát, mert tudta, hogy az ember gyakran kerül közvetlen közelébe. (Idézi Thomas, i. m., p. 19.) ↑

20. A hódítókban felmerült kérdésekről bővebben lásd: John Prest: The Garden of Eden. The Botanic Garden and the Re-Creation of Paradise. New Haven and London: Yale University Press, 1981. p. 33. ↑

21. Madeirát, az „erdős szigetet” 1419-ben a területet újra felfedező Joáo Gonçalves Zarco és Tristão Váz Teixeira portugál kapitányok távozásuk után felgyújtották. A legenda szerint a szigetet olyan sűrűn borította az erdő, hogy hét évig égett. ↑

22. A természet női alakként ábrázolásáról és a képzet átalakulásáról lásd az egyik legnevesebb ökofeminista, Carolyn Merchant könyvét: The Death of Nature. Women. Ecology and the Scientific Revolution. New York: HarperCollins, 1990. pp. 1–41. ↑

23. „Sorjában mind el kellett mondanom, / S az egymást faló kannibálokat, / Az emberhússal élőket s akiknek / A hónuk alatt nőtt fejük.”, William Shakespeare: Othello, a velencei mór, I.3., In: i. m,, IV. kötet. ↑

24. Lásd például Montaigne esszéjét a kannibálokról, amely valószínűleg hozzájárult Caliban alakjának megformálásához. Bacon utazásról szóló esszéjében (‘Of Travel’, in: Francis Bacon: The Essays, ed. John Pitcher, Harmondsworth: Penguin Classics, 1985.) pedig pontos utasításokat ad, mire kell figyelnie az utazónak, mit vigyen magával, milyen feljegyzéseket kell készítenie, kivel kell barátságot kötnie stb. A reneszánsz kori gondolkodók körében különösen népszerű volt az állatvilág egyes jelenségeinek párhuzamba állítása az emberi társadalom szerveződéseivel. Arisztotelész és Plinius is felhívta a figyelmet a méhek társadalmi elrendezésére, amely a Stuart-korban rendkívül népszerű témává vált (bár egészen a 18. század közepéig úgy vélték, a méheken egy hím uralkodik), és számos politikai tárgyú művet ihletett, például Charles Butler: The Feminine Monarchic (1609); Samuel Purchas: A Theatre of Politicall Flying-insects (1657), idézi Thomas, i. m., p. 62. Shakespeare-nél az V. Henrikben Canterbury püspökének monológjában jelenik meg a hasonlat – a költő valószínűleg Lyly Euphues-éből kölcsönözte a gondolatot. Bővebben lásd: Theodor Spencer: Shakespeare and the Nature of Man. New York: Collier Books, 1966. pp. 79–80. ↑

25. A festményeken megjelennek a navigációs eszközök. Sir Francis Drake például egy földgömbön nyugtatja kezét az ismeretlen festő készítette portrén, de gyakori a térképek, egzotikus állatok és növények ábrázolása is. ↑

26. ‘Of Plantations’, i. m. p. 162. ↑

27. Locke elképzelését az aranykorról és a korlátlanul hasznosítható természeti kincsekről kiválóan kifejti Robert Markley esszéje: Land Enough in the World’ Locke’s Golden Age and the Infinite Extension of ‘Use’, The South Atlantic Quarterly 98:4, 1999 ősz, pp. 817–837. ↑

28. Sir John Davies 1610-ben azzal érvelt Írország megszerzése mellett, hogy a bennszülött írek nem művelik meg földjeiket, és ezzel keresztényekhez nem méltó módon cselekednek. (Idézi Thomas, i. m., p. 15.) ↑

29. ^2, Fynes Morrison 1617-es útleírásaiban beszámol az erdők drasztikus pusztulásáról a középangliai térségben. In: Life in Shakespeare’s England. A Book of Elizabethan Prose. Összeállította John Dover Wilson. Cambridge: Cambridge University Press, 1947. ↑

30. A gyarmatok életéről, a természetpusztításról és az ott dolgozó hivatalnokok próbálkozásairól részletesen ír, leveleket idéz és számos adatot közöl Richard H. Grove: Green Imperialism. Colonial Expansion, Tropical Island Edens and the Origins of Environmentalism, 1600–1860. Cambridge, New York, Melbourne: Cambridge University Press, 1995. ↑

31. William Harvey könyve a vér körforgásáról csak 1628-ban jelent meg, On the Motion of the Heart and Blood in Animals címmel, de elődei, Andreas Vesalius, Michael Servetus, Andrea Cesalpino és Realdo Columbus tudományos felfedezései már korábban megkérdőjelezték Galenus állításait az emberi szervezetről. Bővebben lásd: Merchant, i. m., pp. 128–129. ↑

32. Shakespeare királydrámáinak történelem-értelmezésében például alapvető fontosságú, de említhetnénk az Arnolfini házaspárt ábrázoló kép hátterében, egy tükörben megjelenő Van Eycket is. ↑

33. Idézi Greenblatt (1988), i. m., p. 18. Nashe állítását cáfolja, hogy a II. Richárdot 1601-ben az Essex-féle lázadás felszításához használták, a színészek és Shakespeare némi szerencsével és jó kapcsolataiknak köszönhetően elkerülték a megtorlást, de egy sokszor emlegetett (talán hiteles) történet szerint I. Erzsébet egy alkalommal így fakadt ki udvaroncának: „Hát nem tudja, hogy én vagyok II. Richárd?”. A királynő életében a darab a trónfosztást ábrázoló jelenet (IV. 1.) kihagyásával kerülhetett csak nyomdába. Bővebben lásd a szerkesztő Andrew Gurr bevezetőjét. In: William Shakespeare: King Richard II. The New Cambridge Shakespeare. Cambridge: Cambridge University Press, 1984. A darab és a kor politikai helyzete közti kapcsolatról bővebben lásd: L. B. Campbell: Shakespeare’s Histories. London: Methuen and Co. Ltd 1968. ↑

34. Lawrence Buell: The Environmental Imagination: Thoreau, Nature Writing, and the Formation of American Culture. Cambridge: Harvard University Press, 1995. p. 7. ↑

35. Robert Kern: Ecocriticism – What Is It Good For?, Interdisciplinary Studies in Literature and Environment (ISLE), Vol 7, Issue 1, Winter 2000, p. 11. Ahol másként nem jelzem, a fordítás az enyém. H. J. ↑

36. Caroline Spurgeon: Shakespeare’s Imagery and What It Tells Us. New York: Cambridge University Press. 1958. p. 90. ↑

37. Lásd a Cymbeline-ben az elrabolt királyfiakat nevelő Belariust, Prosperót vagy Perditát. ↑

38. Például a Lear király doveri jelenetében (IV. 6.), vagy a Titus Andronicus erdei tisztásán (II. 3.) Erről bővebben lásd: https://ligetmuhely.com/liget/mind-makkopancsba-bu/ ↑

39. A nyelv is erről a kétértelműségről árulkodik: az angol ‘simple’ (egyszerű) vagy ‘natural’ (természetes) szavak ostobát, együgyűt is jelentenek, és Shakespeare számos alkalommal játszik a több jelentéssel, például az Ahogy tetszikben Célia és Rosalinda párbeszédében: „ROSALINDA: Az ám, nagyon kegyetlen Fortuna a Természet iránt, ha egy bolond teremtéssel szereli le a természetes észt. CÉLIA: Könnyen meglehet, hogy ez se Fortuna műve, hanem a Természeté, aki a mi természetes eszünket túlságosan tompának találja ahhoz, hogy ilyen istennőkről okoskodjunk vele, és ezt a bolondot teremti ide köszörűnek, mert mindig a bolond butasága a Szellem köszörűköve.” (I. 2.). Sajnos, a magyar fordításban a szójáték csak részben áll meg: érdekes módon magyarul a ‘természetesnek’ nincs semmilyen negatív konnotációja. Szabó Lőrinc ‘bolond’-nak fordítja a ‘natural’-t, ami itt ráadásul Próbakőre vonatkozik – hogy ő mennyire ‘natural’, azt a darabban betöltött szerepe alapvetően megkérdőjelezi. ↑

40. Jó példa erre Próbakő és Corinnus párbeszéde, amiben a türelmes pásztor így válaszol a bolond szidalmazására: „Uram, én becsületes kétkezi munkás vagyok: megkeresem, amit megeszek, megszolgálom, ami rajtam van; senkit nem gyűlölök, nem irigylem senki emberfia boldogságát; örülök, ha másnak jól megy a dolga, megvagyok a magam bajával; és fő-fő büszkeségem, ha birkáimat legelni, a barikáimat meg szopni látom.” (III. 2.) ↑

41. „Heverj itt, gyom, megvetlek, nem visellek”, kiáltja, ledobva pásztorcsuháját, majd így henceg az egyiptomi szultán lányának: „kikben silány bojtárokat látsz, / Oly nagy seregen lesznek tán vezérek, / Mely terűjével hegyeket remegtet”. (I. 1) In: Angol reneszánsz drámák I. kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1961. Németh László fordítása. ↑

42. „Lo here, my sons, are all the golden mines, / Inestimable drugs and precious stones, …rocks of pearl”. (Part II, V. 5.) In: Christopher Marlowe. The Complete Plays. Szerk.: Mark Thornton Burnett. Everyman; I. M. Dent, London; Charles E. Tuttle, Vermont. 1999. ↑

43. Például Hamlet egyik nagymonológjában: „Phí! Rút világ! Gyomos kert, mely tenyész, / Hogy magva hulljon; dudva és üszög / kövér tanyája.” (I. 2.) In: ‘Hamlet, dán királyfi‘, i. m., Arany )ános fordítása. ↑

44. A botanikusokról bővebben lásd Prést, i. m., pp. 9–10. ↑

45. Lásd a Kertész elmélkedését a király sikertelen uralkodásáról: „Kár, be kár, / Hogy nem nevelte s nyeste úgy e hont, / Mint mi e kertet! Mi, ha úgy adódik, / Megmetsszük itt a fák kérgét, nehogy / A vérben, nedvben túlcsordult erő / Gőgjében szétroncsolja önmagát. / Tett volna ő is így híveivel, / most élne mind s meghozná néki dús / Gyümölcseit. A meddő ágakat / lemetsszük mi, hogy megéljen a termő: / tett volna így, meglenne koronája, / Mit eldobott magától léhasága.” (III. 4) In: II. Richárd, i. m., Somlyó György fordítása. ↑

46. A szigetek gazdag gyümölcsligetei rendkívül fontosak voltak a skorbuttal, elégtelen táplálkozással kínlódó tengerészek számára: a hosszú utak során rendszerint megálltak a már korábban felfedezett szigeteken, hogy friss élelmiszert gyűjtsenek. Gyakorta előfordult, hogy a gyors szüret után a gyümölcsfákat a maradék terméssel együtt felégették, hogy az utánuk érkező, ellenséges nemzethez tartozó hajók legénységének ne jusson táplálék. Bővebben lásd Grove, i. m., p. 98. ↑

47. Jó példa erre Hongi Hika, a ngapuhik törzsfőnökének felemelkedése Új-Zélandon. A törzsfőnök a 19. század elején bálnavadászoktól kapott muskétákkal legyilkolta az ellenséges törzseket és az összes bennszülött ura lett, az európaiaknak pedig cserébe rabszolgákat és nőket adott a túlélők közül. 1830–31-ben 8000 muskétát és 70 000 font puskaport szállítottak Sydneyből Új-Zélandba, elsősorban bennszülöttek számára. Bővebben lásd Crosby, i. m., p. 237. ↑

48. Lásd például a hajótöröttek vitáját:
    ADRIAN: Bár e sziget egész pusztának látszik… Mégis finom, gyöngéd és szelíd itt a klíma… A szellő rendkívül édesen lehel itt reánk.

    SEBASTIAN: No, édesen, mintha rohadt volna a tüdeje.

    ANTONIO: Vagy mintha mocsártól volna parfümözve.

    GONZALO: Itt minden megvan, ami az életre előnyös.

    ANTONIO: Csak az nincs, ami szükséges.

    SEBASTIAN: No, abból csakugyan kevés van – ha van egyáltalán.

    GONZALO: Mi szép s mi ép a fű színe! S mi zöld!

    ANTONIO: Éppen jól mondja: pont fakó a föld. (II. 1.), In: A vihar, i. m., Babits Mihály fordítása. ↑

49. Caliban neve egyes értelmezések szerint a ‘Carribbean’ (karibi) szó elferdített változata. ↑

50. Caliban így csalogatja Stephanót: „Hadd viszlek el, hol a vackor terem; / Tíz hosszú körmöm gombát ás neked; / Mutatok szarkafészket; megtanítlak/ megfogni fürge majmot; mogyoró- / Bokorhoz viszlek és a szirt közül / szedek sirályfiókát.” (II. 2) ↑

kép | Eyvind Earle művei, wikiart.org