REMETE-HEGYI LEVÉL

A napokban egy fényképet láttam, cseh természetfotográfus felvételét. Azt a pillanatot örökítette meg, amint három mogyorónyi törpeegér – kapálódzó végtagok, szimatoló bajuszszálak, nyugtalanul csillámló fekete gombszemek – csimpaszkodik egy búzakalászon. A növény hosszú szára meghajlik, himbálózik a szélben – valahol félúton vízszintes és függőleges között –, míg a három apró állat rajta egyensúlyozik.

Az élet sebezhetőségét és törékenységét jelképezi számomra a felvétel. Kifejezi a teremtés gráciáját – annak minden esendőségével –, és a mindenkori pillanatba ékelődő veszélyeztetettségét is. A három kis élet szappanbuborékszerű esetlegességét, ami bármely másodpercben elmúlhat, semmibe veszhet. Mert a teremtés törékeny varázslat, leheletnyi pillanatok egymásutánja.

Talán éppen ebben van a méltósága. A mindenkori egyensúly-táncban. Éltető elemei – a víz, a szél, a napsütés – úgy veszik körül, úgy folytatódnak benne, mint egy fa vízen csillámló tükörképe a fában. Vagy éppen megfordítva? Ki tudja. A hasonlat is törékeny. És mintha – így is, meg úgy is – minősíteni akarna. Maradjon minősítetlen a teremtő és a teremtett egymást megcsillantó tükörrendszere.

eredeti istenportré

Hermészről és Pallasz Athénéről tudós szerzők írtak monográfiákat, és az istenképek áthatották az egyetemes valóságot; történeti, őslénytani, ásvány- és embertani, szociológiai, fizikai és kémiai vonatkozásaik – a jelkép különféle nézőpontjai szerint – a teljesség magyarázatának részmegoldásai, pontos töredékei. Ám ami a legfurcsább, ezek a fragmentumok hiába értelmezik az univerzum egy-egy mozzanatát, bennük az eredeti istenportré – amiből származnak, amire visszahatniuk kellene – nem látható. A fragmentumok árnyékszövevénye elnyeli a magyarázni kívánt teljességet. Mert csak a kőbe vésett szobor látható, a portré, a fa, a kő, a felhő, ami nem történeti, nem ásvány- és embertani, nem szociológiai, fizikai-kémiai jelenség, hanem – egynemű valóság. A részleteket elemésztő, belőlük összeforrott teljesség. Egyszerűen és talányosan.

Az antikvitás persze – a maga jelképrendszerével s annak gondolati vetületével – megteremtette a maga kultúráját. Ahogy a modern fizika a mai civilizációt.

A kettő nincs egymás nélkül. Egy óriási Palasz Athéné szobor, hátterében a csernobili atomerőművel. Ám ez is kettő, ha egybelátjuk is, és kettejük között az „ébredés” meg az „elalvás” átmeneti pillanata komiszul rejtve marad. A teremtés egységéről nemigen tudhatunk többet ma sem, mint egy pápua mítosz, olasz halászdal vagy egy vogul hősi ének.

A Remete-hegy oldalában, kissé távolabb a felfelé kanyargó turistautaktól, található egy sziklagyep. Épp félreeső helyzete miatt nemigen ismerik. Ember ritkán fordul meg rajta. Talán száz-kétszáz méter hosszú és ugyanilyen széles, pontosabban szólva: ugyanilyen meredek, mert lépcsőzetesen lejt lefelé, nincs rajta tán egyetlen négyzetméter sem, ami vízszintes volna. Lehorzsolt, málladozó kövek állnak ki belőle. A talaj, ami a kövek között megmarad s amit a vizek nem mosnak le, vékonyka réteg. Fa – a középen felmagasodó, egyetlen öreg vadkörtét leszámítva – nem tudott rajta gyökeret verni. Csak itt-ott egy makacs bokor, szívós cserje, ami képes a leheletnyi talajban és a hasadozó kövek réseiben megkapaszkodni.

virágkalendárium

A virágok igénytelenebbek. Kevesebb földdel is beérik. Kora tavasztól a tél beálltáig elborítják a sziklapázsitot. Eddig rendjén is volna. Ami különös: erről a köves gyepről akár virágkalendáriumot is lehetne vezetni. Oly pontosan – és a klíma rebbenésnyi változásai szerint – lepik el a vadvirágok mindenféle nemei. A bolyhosbimbós leánykökörcsinek, a napvirágú héricsek, a sárga és lila íriszek, a parányi pimpók, a pusztai meténgek. A kék fürtösgyöngyikék meg a törökszekfűk, szép, régies nevükön: a szikfüvek. Elég néhány szélfújta vagy verőfényes nap, a hőmérséklet parányi változása, és a sziklapázsit növényvilága a felismerhetetlenségig átváltozik.

Talán csak az alföldi szikesek maszkot-váltó játéka ilyen szemléletes. A tocsogó, mindent elöntő vadvizek és a kopogó, kánikulai szárazság között az ezernyi ezer átváltozás. Az ember, ha csak a két „végpontot” látja, szinte el sem hiszi, hogy ugyanaz a táj tárul elé. Itt is, a remete-hegyi sziklagyepen, elég egy hét távolmaradás, és ha újra végignézed a kövek réseit, már minden más. Eltűnt a bolyhos kökörcsin meg a hérics, kibújt a gubóvirág – a törökszekfű csak bimbóival sejteti magát, s valahonnan – ki tudja, honnan – jött, hatalmas fekete bogarak seregei ülik nászukat a pázsiton. Lépni is alig tudsz tőlük. Összeforrnak, ellepik a cserjék szárát, a naptól átizzott köveket. A pázsit szélén napfürdőző lábatlangyík egykedvűen szemléli a nászi farsangot. Az elvirágzott körtefán egy zöldike tüsténkedik, aztán egy harcias tövisszúró gébics. Bimbózni kezd a vadrózsa. A legyezőfű. Egy eltévedt hőscincér ül a kökénybokron. Aztán egy újabb hét, és a semmiből-jött bogarak nincsenek sehol. Hírmondójuk sem maradt. Hengergő, parányi csigák lepik el a katángkórót. Megvillan egy-egy apró kövi-gyík. A pázsit pedig sárgulni kezd a perzselő napon.

Talán épp e sziklagyep napra-szélre kitártsága – meg a kevéske talaj – okozza az élővilág óraműpontosságát. Jönni és menni kell. A leheletnyi pillanat csípős hajnalokkal és délutáni verőfényeivel megteremt egy villanásnyi lehetőséget. Kicsiben tán azt az elfoszló, páraszerű varázslatot, ami a földgolyón is – a maga földrajzi adottságaival és az évszakok változó színjátékával – létrehozza a törékeny élet feltételeit.

Az ember elüldögél a pázsiton, és tágas panoráma nyílik ki előtte. Jobbra a Szépvölgy, a két Kecske-hegy, a Csatárka meg a Zöldmál. Beszédes és lassan emléküket veszítő helynevek. A távolabbi sziklafalon hegymászók csimpaszkodnak fölfelé, vagy épp a környék számtalan barlangjának egyikébe készülnek alászállni. Szemközt a Látó-hegy, kissé balra a Szemlő-hegy, azon túl Újlak és a Rózsadomb, mögöttük a tornyokkal és háztömbök kulisszáival övezett Duna – ahogy furcsán elkanyarodik, szinte szembefolyni látszik a Remete-heggyel; a folyónak ezeket a kanyarulatait és íveit a partján ballagva nemigen érzékeli az ember –, ahogy – odalent – magukat az évszakokat sem.

„Városi” gyerekkoromból fájón hiányzott az évszakok élménye. Legkarakterisztikusabb megnyilvánulásain túl – havazás és kánikula – szinte teljesen hiányzott az egymást követő s egymást tükröző napok varázslata. Az idősebb korosztály – legalább „elméletben” – ismerte még a napok elnevezéseit, melyek az idő futására utalnak, tudta, mikor van Jégtörő Mátyás, húshagyókedd, Gyümölcsoltó Boldog-asszony és virágvasárnap, Szent György, piros pünkösd és Szent Iván napja. Nekem, s talán egész korosztályomnak, mindez nem volt több szavaknál. Ahogy a természet sem volt élmény, csak rendszer: sok poros és megtanulni való skatulya, amibe bele kell gyömöszölni az ismeretlen virágokat, fákat és madarakat.

ködös szólamok

Talán nemzedékünk volt az első – kétes dicsőség –, amely végképp elszakadt a törékeny teremtéstől. Az előbbi kifejezésben a „törékeny” szót nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Úgy váltunk le a teremtés misztériumáról, hogy annak sebezhető méltósága ismeretlen maradt számunkra. A valóság – illetve amit annak kellett hinnünk – csöppet sem volt rebbenő és törékeny. A méltóságról nem is beszélve. A teremtés elintéződött egy – suszterbölcsek által szajkózott – „kezdetektől adott” szókapcsolattal, ami pedig ezután következett, az maga volt a kihűlt és szétzilált anyag, aminek egyetlen értelme és célja csakis az lehetett, hogy az elvont „ember” (a magasabb szinten szerveződött értelem) kóklermutatványait elviselje. Hogy legyen mit legyőzni és átalakítani. A folyó azért van, hogy legyen mit elterelni, a hegy, hogy elhordják, a mocsár, hogy kiszárítsák, az erdő pedig, hogy gabonát termeljenek a hűlt helyén. Hogy legyen valami, ami az ember rendszertani és megváltástani játszadozásának alázatos alanya. Hogy őslénytani, politikai, gazdasági és egyéb konstrukciókat lehessen fabrikálni. Hogy az emberi lény valamin kiteljesítse a maga Haladó és Magasabb rendű ezét-azát. Hadsereget szervezzen, térképet rajzoljon változó határokkal, múzeumokat építsen, gazdasági próféciákon hajba kapjon, államapparátusokat tákoljon egy másik államapparátus ellen, díszkötéses könyvekben tegye közzé a neki tetsző elméleteket. Az egész világból létrejön ezáltal valamiféle skanzen és hullakamra szörnyű egyvelege. A teremtés törvényeit pedig kulisszák és ködös szólamok takarják el percről percre, mert mindennek létjogosultsága van, csak a valóságnak és az igazságnak nem. A teremtés törvényei persze azért gyakran átvérzik a művi örökkévalóság csalóka szövetét, árvizekkel és földrengésekkel, hurrikánokkal és vulkánkitörésekkel, járványokkal és éhínségekkel, meg szeretteink halálának pillanatával. Ám utóbbiakat lehunyt szemmel és bedugaszolt füllel illik tudomásul venni, mint valami komisz és buta véletlent.

Az élet olyan lesz, mint egy elkoszlott, súlyos páncél, amelyben az ember lépni sem tud. Ám – ha gyanútlanabb – sebezhetetlennek fogja hinni magát. Nincs köze többé a teremtéshez. Elszajkózhatja a mindenkori kincstári lózungot: ,,Én optimista vagyok”, holott valójában nem is létezik már, csak mint doktrínák visszhangja és piaci áruk fogyasztója.

Aligha tévedek, ha az előzőekben látom nemzedékünk (a ma ötven körüliek) ,,zöld lázadásának” okát…

És a Remete-hegy sziklagyepén ücsörögve, ahol a szél jár, csepereg az eső, perzsel a nap, és éjszaka látható a csillagos ég, még az a tiszteletlen és tán otromba gondolat is megfordul az ember fejében, hogy a természetet „védeni” a legutolsó és a legsandább humanista blöff. Talán kétesebb értékű és hitelű, mint az aggálytalan iparosítás. Mert felismer ugyan valamit, amiből aztán rögtön ki is vonja magát. Ahelyett, hogy a tükörbe nézne, ide mutat, meg oda mutat. Nem az egységet látja a maga arca tükrében, nem az ,,ez mind te vagy” igazságát, hanem elkezd egy újabb skizofrén konstrukciót fabrikálni, amiben van ez és az: olajfoltos valóság és zöld múzeum. Füstokádó kémény és „madárvárta”. És van persze – harmadikul – a rendszer teremtője, aki lamentál és mossa kezeit.

kép | shutterstock.com