MŰHELYTÁRSAM 29
„… az otthon fogalmához kapcsolódik Ellul gondolata, hogy ’az ember belemerült a technológia világába, otthon érzi magát benne, természetes és kívánatos számára, nincsen igénye távolságtartásra, elképzelni se tud olyan életet, amely ne lenne teljes egészében technicizált’. Ez a komfortérzet determinálja a mai embert, vagyis elveszi tőle az autonóm szabadság lehetőségét. A szabadság illúziója a választások sokféle lehetőségében merül ki, és a legtöbb ’fogyasztó’ számára ez éppen elég. Meggyőződésem, hogy valódi otthonra találni csak a ’komfortzóna’ bizonyos mértékű elhagyása után lehet, és alapvető emberi igényünk a konformizmustól való elfordulás. Ralph Waldo Emerson Önállóság című esszéjében hívja fel a figyelmet az ’averzió’-ra, amely a társadalmi elvárásoktól független spirituális énünk megtalálásához vezet, és amelyből szükségképpen következik a ’konverzió’, vagyis immár önazonos énünk odafordulása, ’megtérése’ a társadalom felé. Az esszé 1841-ben keletkezett, mondhatnánk, a régi szép időkben… Emersont még nem érték el a kételkedés nagy mesterei: Marx, Nietzsche és Freud. A világ rendjébe vetett bizalom velük visszafordíthatatlanul megrendült. Hit, önazonosság, társadalmi függetlenség – kiüresedett szép szavak, amelyeket később a legjobb esetben is csak a naivitás mondathat velünk. Vagyis az elidegenedés és az autonóm szabadság elérhetetlensége nem újkeletű probléma, nem a 21. század technicizált világának fejleménye, nem csak a felügyeleti kapitalizmusban vagy a fogyasztói mátrixban van a hiba.
Kállay G. Katalin: Az idióták védelmében – hittel és humorral, 2013/3
Fiatal felnőttként, az 1970-es évek közepén is okkal lehetett félni az önálló emberi gondolkodás elsorvasztásától – eszközökkel, ideológiákkal. Bőven volt ok aggódni a jobb féltekés működés elfojtása miatt, hogy erősen korlátozott a művészet szabadsága, a kétkezi munka, mindenfajta alkotás és megismerés öröme, hogy sérül az érzelmi gazdagság a szabad közösségek összetartó ereje nélkül. Mérnökként féltettem világunkat a térhódító digitális gondolkodástól és technológiáktól. Csakhogy mára emberi mivoltunk méltóságát, minden szellemi, lelki és anyagi értéket kellene védeni a legújabb, diabolikusba fordult technológiák uralmától.
Sci-fi? Olyasmi.
Számomra a transzcendens gyökerű szellemi méltóság nélkül a „homo sapiens” legfeljebb ügyes eszközhasználó, vegetatív élőlény, az anyag önszervező evolúciójának ‒ önreflexióra és önfenntartó, haszonelvű gondolkodásra képes eredménye.
sötét sejtéseink
A 20. század második felétől ‒ riasztóan gyors ütemben! ‒ vált uralkodóvá bolygónkon az emberidegen, az embert veszélyeztető tudás és technológia, amit a művelt közember vagy a tudós mérnök is csak felszínesen ismerhet. Az alapvető létbizonytalanságban is boldogan használjuk, fogyasztjuk az okos telefontól, a nanotechnológián, az MI által vezérelt robotokon, a mindenkit elérő kétirányú kommunikációs hálózatokon, az űrteleszkópokon át a kvantumszámítógépekig ezeket a találmányokat. De semmit sem tudunk, csak sötét sejtéseink lehetnek titkos kutatóhelyekről, pl. a föld alatt 50-80 m mélységben, vagy a világűr sok ezer kilométeres magasságában a Föld totális uralmára törő és készülő „szövetségek” világuralmi projektjeiről. A mindennapi életet könnyítő, színvonalasabbá tevő technikai eszközök „mögött” egyre fenyegetőbb a korlátozatlan, nem ismert-nem értett, az embert és az életet minőségileg átalakító, s mindenekelőtt hatalmat igénylő mű-világ – amelyben nem látom, van-e egyáltalán helye a korábban világmozgató szeretetnek.
Hans Küngöt idézem, aki meg Pascaltól kölcsönözve írta, hogy „… ha a hitem megcsalna, és valójában nincs semmi a halálon túl, akkor sem vesztettem semmit, hiszen jó lelkiismerettel halok meg, mert itt a földön emberhez méltóan éltem.”