Reményi Tibor

KEGYETLENSÉG

2009 november

KEGYETLENSÉG

Gyerekkoromban még megvolt otthon az a fémtölcséres táskagramofon, amivel elkövettem a kegyetlenséget. Azóta is szégyellem. Pedig nem valami égbekiáltó, amit hasonló kölykök nem tesznek, mégis rossz visszagondolni rá. Tizenkét éves lehettem, amikor pajtásaimmal kitaláltuk, hogy vizsgálat alá vesszük fiatal kismacskánk muzikalitását. Beraktuk a cicát a gramofon tölcsérébe, és elindítottuk a masinát. Az eredmény változó volt, de a Rigoletto nyitányát végképp nem bírta a jószág: rémülten kiugrott, és olyan messze szaladt, hogy többé meg se találtuk. Pár nap múlva vettem észre, hogy az udvar végében ásott kút vizében lebeg a hullája, még a kávát sem tudta átugrani. Semmi sem bizonyítja, hogy a mi otromba tréfánk ölte meg, az eset mégis megdöbbentett, és egy életre elvette kedvemet a morbid viccelődéstől.

a szükségesen felüli erőszak
A kegyetlenség a gonoszság legdurvább megnyilvánulása, a legsúlyosabb bűnök közé tartozik szándékosan szenvedést okozni valakinek. Ha hajlanánk arra, hogy az ölés elkerülhetetlenségét – például bizonyos védelmi helyzetekben – elfogadjuk, a kegyetlenség semmiképpen sem menthető, mert felesleges szenvedést okoz, a szükségesen felüli erőszakkal jár, a szadizmus és a mazochizmus alapja. Eredendően minden ősi vallás, régi és új törvénykönyv tiltja, a korszerű törvénykezés a legsúlyosabb kategóriaként kezeli és bünteti a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölést és testi sértést.

shutterstock 1864027876A talán mindannyiunkban ott lakozó agresszivitás legszerencsétlenebb kiélése a kegyetlenkedés. Ezerarcú démon, s akkor a legveszélyesebb, ha valamilyen hatalmi szervezet eszköztárába kerül. Márpedig bekerül, és ott van ma is. Álcázottabban ugyan, esetleg korszerűbb ideológiákba csomagolva, mint például Caligula, Néró, a Szent Inkvizíció vagy Baudelaire korában, de nem kevésbé visszataszítóan és rémisztően. Kényszer- és kínvallatásokról kapunk tudósítást Bolíviából, Guatemalából, Irakból, Afganisztánból és Guantánamóról, és nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a fekete, szürke és fehér inges maffiák, terror- és gerillaszervezetek, hivatalos és félhivatalos kommandók, „felszabadítási frontok”, kémelhárító nemzetbiztonsági szolgálatok, és ki tudja, még miféle alakulatok kegyetlenkednek Európában, szerte Ázsiában és Afrikában ma is. A mai Szudánban 40 korbácsütésre ítélhető az a nő, aki megszegi az öltözködés vagy a kötelező viselkedés normáit. Ha ehhez még hozzávesszük az alternatív vallási közösségek, a sátánista szekták, a rasszista akciócsoportok tevékenységét, a hajléktalanok gyilkos verekedését közvetítő valóságshow-kat, egészen ijesztő képet kapunk a „tudásalapú társadalom” árnyoldalairól. És vajon nem számítanak-e kegyetlenségnek a pénzvilág hatalmasainak törvényes bankműveletei, az álságos hitelosztogatás, aminek vége tízezrek kilakoltatása, vagy a munkától megfosztás „objektív” kényszere az extraprofit megtartása érdekében? Az igazságtalanságok felerősítik a vesztesek agresszív indulatait, a kizsákmányolt, megnyomorított ember kegyetlenné válhat elnyomóival, néha a nála védtelenebbekkel, sőt, olykor önmagával szemben is. Valójában minden törvényesített és intézményesített kollektív (szerződéses?) kegyetlenkedés mögött könyörtelen, sőt személyiségükben beteg emberek állnak, akik azután, ha egymásra találnak, a közös érdektől vezérelve megmagyarázzák és egyúttal megsokszorozzák a gazdaságpolitikai és monetáris akciókat, amelyek végső hatásaikban kimerítik a kollektív kegyetlenség fogalmát. Így kell lennie, mert különben nem működne, vagy azt kellene feltételezni, hogy tényleg maga az Ördög mozgatja a szálakat.

A gyerekkori kegyetlenkedések egyrészt figyelmeztetnek, hogy valami ősi ösztön (talán a hüllőagy?) maradványaként ma is roppant agresszív energiák lappanganak érzelemvilágunk mélyén. A családi, társadalmi minták, a nevelés és oktatás, a komplex szociokulturális környezet felmenthetetlenül felelős a 8–10 évesek által elkövetett verésekért, akasztásokért, vízbe fojtásokért, agyonrugdosásokért. Pelle János Bosszú és kegyetlenség című könyvében elemzi, milyen meghatározó szerepe van a gyerekkorban elszenvedett veréseknek, lelki–testi kínzásoknak és megaláztatásoknak a későbbi kegyetlen magatartás kialakulásában. Azt is kimutatták, hogy akik az állatviadalokat, állatkínzásokat szervezik és elkövetik, jóval nagyobb arányban hajlamosak az emberekkel is kegyetlenül viselkedni, mint az állatbarátok. Sokan vitatják Konrad Lorenz álláspontját, hogy a könyörtelenség alapja az élővilágban természetes pozícióharc; egyszerű küzdelem az élettérért, a zsákmányért, végső soron a túlélésért, s a kegyetlen motívumok alárendelődnek a szükségszerű érdekérvényesítésnek. Erich Fromm úgy véli, másfajta lélektani késztetés állhat a kegyetlenkedések mögött, hiszen a szórakozásból, kéjelegve elkövetett kegyetlenkedéseknek alig van közük az életben maradásért folytatott harchoz. Legújabban izraeli tudósok felfedezni vélték a kegyetlenségért felelős génhibát, érdekes kísérletekkel igazolták oda-vissza a hipotézist, amely persze még nem elfogadott a tudományos közvéleményben.

kevesebb-e ma?

Akárhogyan is, felmerül bennem a kérdés: kevesebb-e ma az egy főre eső kegyetlenség széles e világon, mint mondjuk 2000 vagy 500 évvel ezelőtt? Szívesen jutnék arra az eredményre, hogy igen, persze, hiszen ma 6,5 milliárdnyian élünk a Földön, az ókor elején pedig alig 200 milliónyian, így a viszonyszám nyilván jobb. No meg a 20. században és a 21. elején már születtek nemzetközi egyezmények a fogolykínzások és a kényszervallatások, sőt, az állatkínzások tiltására, a fogva tartás humanizálására, a gyógyászati célú állatkísérletek korlátozására, és ez mégiscsak eredmény. Igen ám, de nem voltak-e formálisan és „de jure” érvényben a genfi konvenciók már a második világháború idején is (az utolsót 1929-ben alkották), és zavarta-e ez a Harmadik Birodalom magas- és alacsony rangú pribékjeit a népirtásban? Nincsenek-e ma birtokunkban sokkal hatékonyabb gyilkolási és kínzási technikák? Miért fejlesztünk rettenetes vegyi, biológiai és pszichológiai fegyvereket, gyilkoló robotokat? Van-e hát lényeges különbség? Mi jellemzi fejlődésünket: az „egyetemes kegyetlenség” fokozódása, vagy az egyetemes emberiesség terjedése?

shutterstock 1996481609Az akarat szeretet nélkül kegyetlenség, a szeretet akarat nélkül illúzió. Sok igazság van benne. Az Indiában született szerzetes, Anthony de Mello írja: „Az emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének, hogy ahányszor vétkeznek, önmaguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz, hogy a leghalványabb elképzelése legyen arról, mit tesz önmagával.”
A karmikus hitvilág „igazságtétele” nekem szimpatikus: minden elkövetett kegyetlenséget egyszer el kell szenvedni az okozónak is, a gonoszság árát meg kell fizetni, ha nem itt és most, hát később… Azt is mondják a karma tudói, hogy sok bűnt jóvá lehet tenni kevés irgalmassággal – ha az őszinte és érdek nélküli.

Nem tudok jobb ellenszert a kegyetlenségre, mint a szolidaritást és az aktív könyörületet minden szenvedő és minden legyőzött iránt. Könyörületet és nem csak szánalmat, mert a könyörület kinyitja szívemet és pénztárcámat, a sajnálat többnyire beéri sóhajtozásokkal és szavakkal.

kép | shutterstock.com