Reményi Tibor

HIÁBA?

2012 április

HIÁBA?

A legjobb orvosok, a legjobb kórházban, a legkorszerűbb gyógyszerekkel próbálták megmenteni apámat – nem sikerült.

Régi történet, de a fájdalom makacs bennem.

Apám szerencsésen túlélte a hároméves orosz fogságot, 1947 őszén tért haza. Jól emlékszem arra az időre. Családunk, és talán az országlakók többsége is optimista volt, tele jó várakozással. Csak a politikát jobban ismerők látták, érezték, hogy a kommunisták térhódítása másik szélsőségbe lök, de az úgynevezett köznép, így mi is, hittünk valamiféle, a réginél igazságosabb, békés új rendszerben.

a diagnózis

Apám is szőtte terveit. Már a háború előtt az volt a vágya, hogy önálló kisiparosként nyisson villamossági műhelyt, ahol hasznosíthatja elektro-, finommechanikai és optikai műszerész tudását, tapasztalatát. Évek óta gyűjtötte a kisgépeket, műszereket, szerszámokat, szerelési anyagokat. Ragaszkodott hozzá, hogy olyan házban béreljünk lakást, ahol berendezheti vagy legalábbis tárolhatja a kellékeit. Így is lett. Egy elég nagy, udvari, külön bejáratú hátsó szobában felállította munkapadját, összeszerelte a kis esztergagépet, példás renddel készült a képzelt műhely beindítására. Akár azonnal nyithatott volna. Anyám is örült, tudta, mennyire szereti a szakmáját, és milyen régóta vágyik önálló műhelyre. Persze, az iparengedély kiváltásáig is élni kellett valamiből, s nagy nehezen sikerült megfelelő munkát találnia egy vállalatnál. De már gyengének érezte magát, egyre többször kiverte a veríték, nagyon hamar elfáradt. Vizsgálat vizsgálatot követett, sorra járta az orvosokat – nem sok eredménnyel. Általában az volt a diagnózis, hogy a fogságban elszenvedett túlerőltetés, a hiányos táplálkozás nem használt „sportszívének”, amit már kamasz korában megállapítottak. De semmi aktuális és semmi ötlet a lehetséges kezelésekre. Már minden délután hőemelkedés is járt a kimerültséggel. Nem fájt semmije, csak erőtlen volt. Két hét betegállományt három hét munka követett, aztán megfordult az arány: egyre rövidebb munkaképesség és egyre hosszabb betegállomány. Egyik gyerekkori barátja lett az OTI országos főorvosa. Megkereste a doktort, és azonnal kórházba fektették, újabb alapos kivizsgálás kezdődött, új, vérmesebb reményekkel, hiszen most már a lehető legjobb kezekbe került. Itt biztosan diagnosztizálják a baját, és tudnak segíteni. A hőemelkedés lázzá állandósult, nyilvánvaló lett, hogy valahol súlyos gyulladás van a szervezetében. De hol?

shutterstock 1411276346

Góckeresés következett a nyirokrendszerben, a fogakban, a gégében, a májban és a vesében, tucatnyi próbálkozás új és új ötletekkel, de a baj nem engedte felfedni magát. Az EKG-eltéréseknek több oka is lehet, leginkább az aortatájék elhatalmasodó gyulladására gyanakodtak. A vérkép romlott, a láz nem csökkent, legfeljebb a reggeli órákban. Még egy reménysugár, jöjjön a nagyágyú: a penicillin, hátha meghátrál tőle a szívós baktériumtörzs, amely gyilkolja a szervezetet. Orvosbarátja személyes rendelkezésére az első országba érkező szállítmányokból kapott. Négy óránként félmillió egységet, intramuszkulárisan. Alig hozott javulást. Újabb próbálkozás: el kell távolítani a lépet, ez hátha megfordítja a gyilkos folyamatot. Az akkoriban nem kis beavatkozás, a „sikeres” műtét után kritikus napok következtek, sok szenvedéssel, kevés eredménnyel. A láz nem csökkent, s már étvágya sem volt, és ereje csak annyi, hogy kikísérjen bennünket a liftig.

heveny gyulladás
Hónapok óta volt kórházban. Mindennap látogatta valaki a családból, mi anyámmal minden másnap. Eltelt 1949 nyara, a küzdelmet nem adták fel az orvosok, már biztosnak vélték, hogy a szívizom vagy az aorta heveny gyulladásáról van szó, arra pedig a penicillinnél nincs hatékonyabb gyógyszer, s azt nagy adagokban kapja – kapta az utolsó órákig. Új aorta, esetleg „szívizom regeneráció” kellene, de ez még Európában vagy talán azon is túl: lehetetlen.

Úgy halt meg, hogy elaludt. Szó szerint: csendben kialudt benne az élet. Reggel a nővér hozta a hőmérőt, apám bedugta hóna alá, mosolyogva váltottak pár szót, mondta, hogy jól aludt az éjjel, azután tíz perc múlva, mikor jött a nővér a lázmérőért, már nem felelt – megállt a szíve. 41 éves volt, én pár hónap híján 8. Talán az utolsó éjszakáján is azt álmodta, hogy megnyitotta műhelyét, és hozzáfogott az első feladathoz, amellyel egy neves nagy cég bízta meg mint pontos beszállítót.

„…nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” – írja Pál apostol. Ha tehát újra és újra nekifutok, újra és újra akarom, próbálom, erőltetem a gyógyulást, a gyógyítást, és még sincs eredmény, akkor értelmetlen? És a kudarcért ki felelős? A rendületlenül kísérletező orvosok? Az Isten? A vaksors? Más, homályos törvény? És melyik vigasztalóbb?

Én inkább azt kérdezem: megérezheti-e a halál szorításában valaki azt a könyörületet, amely átemeli a hiába-harcok próbálkozásain?

kép | shutterstock.com