ELSŐSÉG

„…az elsőségért… dúlt a harc” – írja Tacitus az Otho és Vitellius közötti véres torzsalkodásról^[1].

Az elsőségért… Ki ne szeretne első lenni? Az elsőség kiemel a tömegből. Az elsőség többnyire elismerést, sőt, rangot ad. Az elsőség a hatalomhoz vezető lépcső. Amíg vágyunk rá, nem érezzük felelősségének súlyát; ha elértük, már diktálhatunk: meg- és kioszthatjuk a felelősségeket. Ahol első van, ott vannak másodikak, harmadikak és sokadikak is. A rangsort a verseny teremti. De milyen verseny? Miben és miért folyik a versengés? Az olimpiai aranyért, a közönség tapsáért, a polgármesteri székért, az egyesület elnöki posztjáért, az akadémiai tagságért, netán az államfői kinevezésért – vagy a másik szemében felfénylő háláért, az értelem apró győzelmeiért, a békesség megteremtéséért…? A győztes etikáját a verseny mineműsége szabja meg.
az önértékelés mechanizmusa
Feltehetően amiben első vagy, az foglyul is ejt. Diákkoromban megszoktam, hogy első vagyok, legalábbis abban a vidéki városi, legfeljebb megyényi környezetben, ahol megmérettem. Kiváló tanuló voltam, sorra nyertem a tanulmányi versenyeket, jó voltam az atlétikában is. Nem küzdöttem az elsőségért, csak úgy jött. Természetesnek éreztem a tudásvágyat, örültem, hogy tanulhatok. Az egyetemen persze nem én voltam az évfolyamelső, s lám, milyen ravasz az önértékelés mechanizmusa: azonnal kerestem olyan területeket, ahol én voltam (vagy lehettem volna) a legjobb. Az első. Igaz, hogy fizikából csak négyesre szigorlatoztam, de mindenki hozzám jött a kollégiumban, ha latin idézeteket kellett lefordítani vagy megmondani, kik voltak Lermontov kortársai. Ez a ravaszkodás mindmáig elkísért, s talán sokszor ez jelentett vigaszt vesztes helyzetekben. Amikor vezető állásba kerültem, azaz első lettem egy bizonyos körben, akkor sem a „hatalomnak” örültem, hanem az alkotásra használható nagyobb szabadságnak. Nyilván előfordult, hogy akaratomat ráerőltettem beosztottaimra is, de sem furfanggal, sem hízelgéssel, sem erőszakkal nem akartam mindenáron első lenni. Az, hogy nem voltam hajlandó beiratkozni a „foxi-maxi”-ra, komolyan fenyegette üzemvezetői állásomat, de talán orosz és angol nyelvtudásom miatt mégiscsak szükség volt rám. Hogy tudtam-e, tudok-e örülni mások elsőségének? Kényes kérdés. Sokszor jut eszembe Schopenhauer kesernyés szellemessége: „Mindenki annyit dicsér a másik emberben, amennyinek utánzására képesnek tartja magát.”

Hatalom miatt törekedni az elsőségre veszélyes játék. A hatalomvágy valószínűleg megmérgez mindenkit, akin eluralkodik. Ez lett a sorsa Othónak és Vitelliusnak is, vérfürdőkben fogant hatalmuk visszaütött, egyikük sem győzött igazán, mindketten gyalázatosan végezték.

nagy ajándék

„Sírni csak a győztesnek szabad” – mondta Székely Éva, az olimpikon. Az én értelmezésemben: az igazi győztes azért sír, mert ajándéknak érzi elsőségét, akkor is, ha mindent megtett érte, és tudata mélyén érzi, hogy ő a legjobb. A nagy ajándék pedig örömkönnyeket csal ki szemünkből. A nagy elsők mindig hálásak és alázatosak.

Mintha ebben (is) igaza lenne Jézusnak: „Aki első akar lenni közöttetek, legyen olyan, mint aki mindenkinek szolgál.” Persze a szolgálat – ma már kiveszőfélben lévő – nemes és nemesítő értelmében.

1. A jegyzet egy Tacitus-idézethez készült. Az idézet: „A reszkető várost, amely nemcsak a friss gaztett szörnyűségétől, hanem egyszersmind Otho korábbi erkölcseitől is rettenetben élt, most Vitelliusról szóló új hír rémítette meg… Most aztán, hogy a végzet akaratából az egész emberiségnek szégyentelenségben, tehetetlenségben, dőzsölésben két leghitványabb képviselője választatott mintegy a birodalom vesztére, nemcsak a senatus és a lovagság, amelynek mégis valami része volt az állam kormányzásában, és érdeke fűződött fennmaradásához, de még a tömeg is nyíltan kesergett… Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc, mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság. Most Othóért vagy Vitelliusért menjenek a templomokba? Mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz.” (Korunk története I. könyv. 50.) ↑

kép | adobe.com