A VÁNDORMADARAK SZABADSÁGA
2008 április
Az ornitológia költöző madaraknak nevezi őket, mert nem céltalanul vándorolnak – nem kóbor madarak! –, hanem életmentő ösztönnel költöznek mindig az otthonos időjárási zónába. De hol voltak eredetileg otthon? Mi az igazi hazája a gólyának? A mi Alföldünk vagy Észak-Afrika oázisa? Szabad-e a gólya, a daru, a fecske és a sok száz költöző faj, ha szeptember végén „kényszerűen” délre repül, és április végén, május elején újra itt landol, északi otthonában? Szabad-e, mint a madár, a vándormadár? Nem csorbul-e szabadsága, mikor őszidőn nemcsak hogy dél felé veszi útját, hanem ahogy elér a Földközi-tenger fölé, éppen azokon a hajókon pihen meg, amelyek nyílegyenesen, azaz a legrövidebb útvonalon tartanak Pireusztól Alexandria felé? Persze hogy nem szabad, válaszolunk talán könnyen, hiszen nem is ismeri a szabadság-fogalom roppant bonyolult jelentéseit és kényszereit… Könnyű neki! Ha nem beteg, enged ösztönének, a beleírt ősi kód parancsának, és repül, repül, ahol meleg és fény, vagyis az élet várja. A túl hidegtől elmenekül, a túl melegtől visszatér. Szép, de végül is buta madár.
elgondolhatóság
Ám a madárban az ösztön mindig, egyértelműen az életet segíti. Az emberben is megvan ez az ösztön, még a szellemi többlet is: a tudat, a lélek és az erkölcs tartománya. Amikor a szabadság-fogalomról beszélünk, leginkább a közösségben, a társadalomban élő „állampolgár” szabadságát emlegetjük, s mert ez a szabadság nem lehet parttalan, keressük a partvonalat, azaz a korlátokat, amelyeken túl előbb vagy utóbb megkeseredik a szabadság íze. Ha elvetjük, és méltán vetjük el a szánkba rágott definíciót, hogy „a szabadság a felismert szükségszerűség”, van-e mód mégis megfogalmazni valami szelíd „szentenciát” – hiszen értelmünk kapaszkodót keres. Törvények védik – ha védik – szabadságunkat (vagy ahogyan a régiek mondták: szabadságainkat). De van-e „törvénye” magának a szabadságnak? Ha van, talán a szépség az. Jó, tudom, hogy ontológiailag illetlen az ilyen kereszthivatkozás, s különben is, ki mondja meg, mi a szép, a szépség? Talán tudom, talán nem. Talán nekem is az, ami neked. Talán lehetne a közös nyelv használható eleme. Nemrég jelent meg Robert Fulghum könyve, a Talán igen, talán nem. A könyv elején olvastam: „Hiszem, hogy az emberi szabadság lényege egyetlen szóval is kifejezhető. A jelszó, amelyre feltárul a létezés kapuja, a következő: talán.” Igen, az elgondolhatóság szabadságának jegyében mondom, a szépség segíthet valamit megérteni a szabadság lényegéből.
Úgy tartják, a jó törvény a világ működésének leutánzása. Olykor azt is mondhatjuk, a kozmikus értelemben vett lét fennmaradásának belső titka. Egyfajta globális vagy univerzális egyensúly. A fizika és matematika világában rengeteg szépség található, és minden művészi szépség utal a természet arányaira és harmonikus rezgéseire. Mennyi a szabadság a szépségben? Az aranymetszés vonalaiban, a színharmóniában, az összhangzattanban, a fúga futamainak és a hexameter verslábainak táncában? Egyszerre feszül bennük az áthághatatlan törvény és a végtelen szabadság, és mindkettőben az ámulatba ejtő szépség. Ezt találta meg József Attila is a „rendben”. Ha szépen élnénk, talán nagyobb lenne bennünk és közöttünk a szabadság. Aki képes örömmel engedelmeskedni a szépség „törvényeinek”, mert világalkotó rendet talált bennük, az bátran él szabadságával és tiszteli mások szabadságát. Szépen élni nem könnyű. Szabadság kell hozzá.
A fecske bizonyára nem tudja, hogy gyönyörködöm cikázó röptében, és a darvak se tudják, hogy elbűvöl röptük alakzatának szabályossága – az összes költöző madár tudatlanul is tanítja nekem – az életritmusával – a szabadság szépségét és a szépség szabadságát.