A VÁGÁNYOK MELLETT TESSÉK VIGYÁZNI!
2002 február

Vágányok hálója közt vergődő ezernyi vidéki gond, piszkos, borostás távolok vastörvényű randevúja, a „királydinnyés homokok” három-műszakos delegációja, repedt ujjú kezek idomtalan markolása 15 forintos borok sötétzöld literes üvegjein.
Minden zug ismerős itt. Sok száz érkezésem és indulásom végállomása ez – 20 éve már. Temérdek emlék tetthelye, százezernyi emberi villanás színtere. Itt fogadott először a sínek közé is bebújó, fölényes főváros csábító zsivaja; a füstös csarnok homlokzati üvegfalán át túlvilági játékszernek tűntek a körúti villamosok.
Búcsúk és randevúk tanúja. Szombat déli vagy kora délutáni hazaindulások starthelye. Emlékszem: az Irányi utcából gyalog mentünk ki a Kiskörútig és onnan 49-essel idáig – jegyet csak nekem kellett váltanom, őneki szolgálati szabadjegye volt az édesapja után, én legtöbbször előző este… bizonyára kényszeresen, megvettem – máskor lejöttünk egy megállót a 45-ös villamossal az Erzsébet híd csonkjától – akkor is csak a 49-esig.
A csarnok elsőről vagy a külső 5. vágányról indultak a vonatjaink. Négyre hazaértünk, a Gubody kert sarkáig együtt mentünk – és vasárnap este fél hétkor indultunk vissza a szegedi sebesvonattal.
A Körútról nézve van bal oldalon egy újságos-bazáros pavilon, sok este vártam ott háromnegyed nyolc körül, hacsak ő utazott haza hétvégén. Aki a 49-es felé tartott, annak ezen a kijáraton volt a legrövidebb útja (és egyébként is: ennél a kapunál szoktak le leghamarabb a használt jegyek begyűjtéséről, ami a középső kijáratnál még talán 10 évvel ezelőtt is divat volt – előttem máig is homályos ügyrend folytán).
ütközők és lökhárítók
Furcsa üvegtömlőként tarkán pulzáló sugarakban lökte ki magából kevés és szűk nyílásán a hatalmas csarnok az „emberanyagot” – mint megelevenedett Bernoulli-törvény. Kívül általában kevesen várakoztak, a „biztos” találkozók, a rögzített randevúk törvényes helye a vágányok vége volt, még belül a csarnokon. Bámészkodva álltam a visszakunkorított sínek behajlított karjai között, A kerékhívó fényes acélszalagokból ÁLLJ-t parancsoló, széles-fekete-olajos-rozsdás ütközők és lökhárítók lesznek. Ez valami VÉG. Eddig kell jönnöd, eddig jöhetsz, a többi már más világ! Jól tudom, hogy a mozdonyok négy-öt méterre állnak meg a szembefordított vastenyerektől, tisztelvén és ismervén önmagukat. Régebben a híres 424-esek és a nagy kerekű, hegyes orrú gyorsvonati 328-asok, ma a zöld és piros Dieselek vagy a kék villanymozdonyok is. Minden ezen a négy méteren múlik! Nem a beton támbakokba ágyazott ütközőkön, hisz ha csak egyszer is megszegné a menetrendet valamelyik fellázadt mozdony, ezek a végállásjelzők gyorsan kiegyenesednének, és az üvegfalon túli világ is megtudná, melyik vágányra érkezett a szerelvény.
Azokon a vasárnap estékén inkább kívül várakoztam, a lépcsők alján vagy a villamos járdaszigetén. A szőke hajkoszorú, a hosszúkás, selyemkendős halvány arc eltéveszthetetlen volt.
A külső ötödik vágányon történt az a tragédia is, aminek kényszerű nézője lettem. Piszkos, véres, ostoba, kemény halál volt. Péntek este, vagy inkább késő délután, mindenesetre egy szabad szombat előtti. Kelet-Magyarország, tehát hazafelé indult! Én is köztük, bár csak a Kiskunság csücskéig. Ilyenkor, ha valaki a pénztárak utáni hömpölygésbe sodródik és nem eléggé erőszakos, ha akar, ha nem: Mátészalkára fog utazni – vagy legalábbis elindulni, s jó szerencsével legfeljebb Cegléden vagy Szolnokon lemaradni. Tarka, megvadult, kormányozhatatlan, féktelen tömeg. Fáradt és elszánt, szomjas, engesztelhetetlen magyarok és nem magyarok. Ha mérhető volna, kimutatnánk, hogy itt és ilyenkor a koncentrált indulatok erejével valóban csak a gőzösök és generátorok vehetik fel a versenyt, csak a 100 tonnák és a tízezer voltok. Az emberi és géphangokból kevert hangzavar kiismerhetetlen, de összetéveszthetetlen. Harsány férfiüvöltések, mély és sipító asszonyhangok, csecsemősírások és gyereksikongások tízféle tájszólásban. Cigány és német vendéghangok furcsa győzködése a hangszórók torz monotóniájával és a csarnok óriás-öblében számtalan visszhangot verő gépszuszogásokkal, füttyel, kürttel, fékcsikorgással, mint egy vas-acél-üveg és beton-húrokon játszó őrült gőzhegedű vagy valami gyötrődő villanyorgona.
éles fütty és kürtölés
A külső 5. felé siettem, cikcakkban kerülgetve a párhuzamosan tóduló tömeget. Még üres volt az ötödik vágány, de a nagy irányítótorony felől már látszott: most tolják be a vonatot. A jobb oldali peron hosszú aszfaltszigetén tömött, hullámzó sorfal türelmetlenkedett. Megkezdődött a dulakodás a helyekért. Az ülő, álló, szorongó, szűk, homályos zugokért, a 4-5 órányi birtokért. A hátráló szerelvény éles fütty és kürtölés közepette még nyikorogva gurult, tízesével kaptattak fel a lépcsökre a honfoglalók.
Az egyiknek nem sikerült. Visszaesett. Alázuhant. Darabokra vágták a kerekek. Néhány méterrel előttem.
A peron sikoltott egyet, lassan végigmorajlott, azután elnémult. Halálos csendben állt a sorfal. A látvány a kíváncsi fontoskodókat és a balhézó huligánokat is visszahőköltette. A vonat még kettőt-hármat vonaglott, és vadul megállt.
Mentő nem jött, csak fekete, zárt autó. Szirénázás, dudálás nélkül, zászlótlanul. Szinte lopózva, lassan, furcsa biztonságérzettel surrogott végig a peronon (épp hogy elfért a kettévált sokaság között). Sietség nélkül, szabványos gonddal takarították el az embert. Nem tudtam meg, ki volt. Mármint a nevét, a korát, a foglalkozását. Arra sem emlékszem, hogy a másnapi lapok apró betűs feketekrónikáiban szerepelt volna. Rádióhír sem lett belőle.
Egy literes sötétzöld kövidinkás üveg volt a bal kezében (már hiányzott belőle), kékes-piszkos, vastag öltöny, a négyszögletes, zsíros kis fabőröndhöz, az elmúlt vasárnapi Népszavába csomagolt ajándékot kötözött a családnak. Zöldes, kiskarimájú, zsinóros kalap, elgurult férfifej, és nagyon sok, sötétpiros vér.
Nem volt cigány.
A megtorpant szerelvényre azután lassan fagyos fegyelemmel kezdtek felszállni az emberek. Tolongás nélkül, bár nem udvariasan, inkább konok döbbenettel. Hány irányból fakadt rejtett indulat terelte akkor egy mederbe a tarka tömeg magaviseletét? Kit az egyszerű félelem, kit a gyors átmenet misztériuma, kit a tudatlan tömegpszichózis, kit az illedelmes kegyelet és kit a tehetetlen düh, kit a személytelen gyűlölet és kit a személyes fájdalom? Nagy, hosszú csönd volt a vonat körül.
A helyszínelő rendőrök és vasutasok is elmentek, röviddel a hullaszállító autó után.
a homályba vesző gyermekkor
Felszálltam én is a már majdnem tömött, legközelebbi 2. osztályú kocsira. A szerelvény nem tolatott beljebb, amúgy is legfeljebb, ha egy vagonnyi hossz maradt a szokásos, előírt starthelytől. Az a középajtós, kétrészes, süllyesztett lépcsős újfajta kocsi volt, amiben jobban szerettem utazni, mint a hosszú folyosós régebbiekben. Talán az alacsonyabb, kényelmesebb, négyszemélyes ülések miatt, aminek a karfájára is rá lehetett nehezedni, jobb híján, és ha az ülő utas nem volt kényes; talán a homályba vesző gyermekkor riasztó emlékei miatt, amikor csak azokból a hosszú kocsikból állt az első osztály, sokszor még golyóktól sebzetten, lyukas tetővel, olajmécsessel vagy kékes gázlánggal, de így is előkelőbben a vaskályhás, falócás 2. osztályú, piros marhavagonoknál.
A kocsi lassan megtelt. Valószínűtlen csöndben nyomult be a megzavart utazóközönség. Azután elült a mozgolódás is, mindenki helyére fészkelte magát, ki ülve, ki állva vagy megtámaszkodva valamelyik szögletben. Most, hogy itt volt már az indulás ideje, halkan megindult a beszéd. Kezdtek kibuggyanni az elébb még a döbbenet görcsében rejtőző szavak. Tényleg csak szavak, legfeljebb félmondatnyi kiszólások, hiszen honnan volna más, vagy nagyobb-különb szókincse a szabolcsi betanított állványozónak a halál tiszteletére, mint az élet disznóságaira.
Végre hasonlítani kezdett a kocsi zsongása a rendes péntek esti vonatokéhoz, amikor hirtelen pattogó, katonás utasítások hangja nyomta el az újra éledő társalgást:
– Tessék a kocsiból kiszállni! Kérjük a kocsit azonnal elhagyni! Siessünk, kérem a kiszállással! A kocsi állva marad!
Két-három, eddig nem látott vasutas tiszt sietett végig a kocsin, vitát nem ismerő mozdulatokkal szorgalmazva távozásunkat. Nem kis üggyel-bajjal, csomagok közt bukdácsolva visszaözönlött vagy száz ember a peronra, én is velük. Mert a gyilkos kocsira szálltunk, és a tettes nem utazhat tovább! És valóban, mintha most minden újra játszódna: ahogy rámeredek a kerekekre, a rugókra, a forgózsámoly acélkoszorújára, a dinamó tengelykapcsolójára. A lépcsőn a rácsokba szorulva haj- és ruhafoszlányok.
a legüresebb
Elöl és hátul gyorsan szétszedik a kocsi vonóhorgait és kábeleit, azután a szerelvény első fele előrelódul: kivontatják a vérző, üres 2. osztályú kocsit. Körülbelül fél óra múltán újra összeáll a vonat, újra megtelik. Másik, tiszta és ártatlan kocsi kerül a helyére, én is felszállok, ülőhelyem van. Ez a kocsi a legüresebb a hosszú szerelvényből, valami szétszórta innen az embereket, sokan inkább bezsúfolódtak a többi vagonba. Itt kínos, terhes csend üli meg a fülkét. A korábban már-már lábra kapott zsongás végképp befagyott. A vonat lassan elindul, alig kétórás késéssel. Még hallani az ismerős hangot a peron faoszlopain ásítozó hangszórókból:
– Személyvonat Cegléd–Szolnok–Debrecen–Nyíregyháza–Záhony felé a külső 5. vágányról elment.
S mintha fölösleges volna hozzátenni a begyakorlott felszólító mondatot: – A vágány mellett tessék vigyázni!