A RÁDIÓ VARÁZSA

Az első, amire emlékszem, barna bakelitdobozos kis néprádió volt, a háborús években gyártotta a hazai rádióipar. Az olcsó készülék keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára a Budapest 1-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, a régebbi nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, és azután nem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg – nem derült ki sohasem. A kis néprádió tetején a koronás címer domborodott, nagyapám megpróbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket.

sistergő zajok

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején ettől joggal tarthattunk, de megúsztuk, pedig esténként rendszeresen hallgattuk az Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a szignál és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…” A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kísérték. A rövidhullámon vehető Szabad Európát a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg a hírekből? Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett.

A rádiózás varázsa a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. Egy hang démoni harsogása azonban egyre többször hangzott fel Európa rádióállomásainak hullámhosszain. Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang. A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: ’Kuss’”.
a diktatúrák eszköze
Babits, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért. De sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lesz ez a találmány (is) a diktatúrák eszköze, a demagógia hatékony közvetítője – bár mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! – mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután félreismerhetetlen szarkazmusával arról írt, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.

Diákkoromban meleg nyári estéken, amikor a hőség elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon. A házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján szóltak a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” És a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.”

A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. Felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat rádióösszeköttetés kapcsolt a városokhoz, így a segélyhívás és az életmentés leghatékonyabb eszköze lett.
segélyhívás
A hatvanas években láttam egy filmet, az volt a címe: Ha a világon mindenki ilyen volna. Arról szólt, hogy a Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben megbetegszik a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem evett a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, elmondja a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni. A szakács nagy nehezen leadja a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül eljut a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép viszi a hajóhoz, de ehhez át kell repülnie a NATO légterén. Az összes nyugat-európai lokátorállomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép… A mese szép, állítólag valami valóság alapja is volt.

Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és mindenhová beférkőzhetett. Már nem volt féltve őrzött bútordarab, nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen mellé ülhet a hallgató, sőt, az egész család; már nem gyönyörködött senki a színes skálában, a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, és a bőr alá plántálva, még az agytekervények közé operálva is lehet rádiót működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is. Parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató masinától a távirányítású robbanószerkezeteken át a célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma az egykori csoda. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban.

Túl a hatvanon, közelebb a hetvenhez, egyre több szabad időmben gyerekes izgalommal építek régi rádiókat. Az alkatrészek persze újak vagy régi masinákból kioperált, de használható darabok (nem is könnyű beszerezni ilyeneket), az elvi kapcsolás és a szerkezeti felépítés a régi, olyan, mint 50–60 évvel ezelőtt, vagy még régebben, a tranzisztorok és mikrocsipek előtti korban. Magam tervezem meg és szerelem össze minden részletét. Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés? Az egész átláthatósága?

emberléptékű

Minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét, tudom, mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak, nincsenek pár négyzetmilliméternyi tokba préselve, nem hozzáférhetetlenek, nem szétszerelhetetlenek, nem robotizált gyárban rakták össze idegen és követhetetlen nanotechnológiákkal. Az én rádióm emberléptékű. Igaz, nehéz, és kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokat is be tudok állítani, amelyeket a bolti készülékekkel nem lehet fogni.

Az 1990-es évektől kezdte visszafoglalni elvesztett helyét az elektroncső, a rádiólámpa. Felismerték, hogy félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikroáramkörökkel nem lehet természethűen visszaadni a hangot. Régi-új iparágként jelent meg az audiofil technika, amelyben kizárólag elektroncsöveket használnak, majdnem pontosan olyanokat, mint 1938–1942-ben. Egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél-egymillió forint között van.

Talán kalandvágy vezet, hogy az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén barangoljak. Az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, mérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, a gerjesztett anyag különleges állapota kell. A mindenség titkának darabkáját hordozzák.
öröklétre ítélten
Elgondolom a képtelenséget, hogy minden kisugárzott emberi hang, zene és zaj, minden stúdió vagy helyszíni közvetítés hangzó információja, minden morzejel öröklétre ítélten kering a Föld körül a világűrben. A csillapodó rezgések törvénye szerint gyengülve, de soha nullává nem válva lüktet levegőben, kőben, vízben, éterben és vákuumban. Ott van mérhetetlenül apró hullámalakban a Titanic szikratávírójának S.O.S. jele, Babits hangja, Pluhár és Szepesi sport közvetítései, és a földkerekség összes rádióállomásának százféle nyelven sugárzott adása, minden, ami elhangzott. Ezek a rezgések akkor is megsemmisíthetetlenek lennének, ha az összes hanghordozót bezúznánk vagy elégetnénk. Mi volna, ha a hangokat ki lehetne szűrni az őrült kakofóniából, és felerősítve ismét hallanánk? Mennyi vágy, öröm, panasz, vád és ítélet szólalna meg az óriási kozmikus memória olvasásakor?

kép | vecteezy.com