A KIS-DUNA
2011 október

A ráckevei parton sétálok, nagyszüleim és anyám kislánykori történeteinek színhelyén. Szemben a Senki-sziget, balra, feljebb az Angyali-sziget, a kettő között a több mint százéves (többször újjáépített), szép ívű, egynyílású híd, a városka üdülőövezetén túl pedig a Kiskunság végtelenbe vesző horizontja. Itt többnyire nem folyik a „folyó”, zsilipek állják útját, olyan, mint egy nyúlánk tó. Csak akkor mozog a víz, ha megnyitják a zsilipeket, hogy szabályozzák a vízhozamot, és ezzel a vízállás magasságát. Vízi paradicsom, gazdag halállománnyal, vízi madarak háborítatlan őstelepeivel, káprázatos növényvilággal, köztük néhány ritka, védett fajtával. A Kis-Duna egyébként itt nem is kicsi, olyan széles, mint Szolnoknál a Tisza. A zsilipelésnek köszönhetően hajózható, bár manapság nincs számottevő hajóforgalom. Kétszáz évvel ezelőtt nem is igen különböztették meg a Duna két ágát, a pest-budai és a ráckevei majdnem egyforma volt, „tengernyi” ártérrel, zátonyos és iszapos partszakaszokkal, és mindkettő árvízzel fenyegette a főváros déli részét, a Csepel-sziget falvait és főként Ráckevét. Az 1870-es években határozták el a mederrendezést és a vízszabályozást. Először csak a bal oldali, a soroksári-ráckevei ágat szűkítették le a Gubacsi-hídnál, de a túl nagy szűkítés miatt a vízhozam kritikus érték alá csökkent, és ez tönkretette a folyó élővilágát, állandó feliszaposodást okozott, és persze lehetetlen volt a hajózás. 1904-ben született törvény a ráckevei Duna-ág átfogó rendezéséről; két korszerű torkolati művel, a Kvassay és a tassi zsilippel „szabályozott üzemi vízszintű, csatornázott folyószakaszt” hoztak létre. A Soroksár alatti Kvassay-hajózsilip 1914-re, a vízbeeresztő, hozamszabályozó zsilip 1926-ra, Tassnál a hajózsilip és vízleeresztő zsiliprendszer 1929-re készült el.
Nagyszüleim az 1910-es években költöztek Ráckevére, itt nyitottak jövedelmező „rőfös, rövidáru és fehérnemű üzlet”-et, elsősorban nagyanyám szakértelmére alapozva, aki „diplomás varró- és csipkeverő” volt. Az üzlet mögötti lakásban varroda működött, mindent nagyanyám tervezett.
valami csoda
A Senki-sziget, a meder közepén álló 6600 m2 területű, tudomásom szerint ma is lakatlan földdarab volt közelebb, majdnem átellenben nagyanyámék házával. Csak úszva vagy ladikkal lehetett odajutni. Valaha kiváló betyártanya lehetett, ha nem is hosszú távú, de pár napi elrejtőzésre alkalmas búvóhely. Az Angyali-sziget nagyobb, és nem lakatlan. Parcellázott kerteket és nem is akármilyen lakóházakat, meg sok-sok hétvégi fa- vagy kőházat látni itt. Félóránként-óránként két rozzant motorcsónak bonyolítja a forgalmat a part és a sziget között. Igaz, a révészeket nem könnyű megtalálni. A szigetiek saját ladikjaikkal közlekednek, viszik a friss zöldséget, gyümölcsöt, baromfit a piacra, visszafelé meg hozzák a bolti árut. Évszázadok óta csónakos piacnak hívják a félig vízi, félig szárazföldi, színes, szagos, mozgalmas piacot, ahol LEO-glóriás szentképtől távirányítós, farokcsóváló és ugató kínai kutyáig minden kapható. A sziget neve a tatárjárás idejéből való. A települések menekülő lakosságából sokan itt találtak oltalmat a kán csapatainak dúlása elől s ugyanígy a sziget adott menedéket később a török elől is. Valami csoda folytán ide nem jött át az ellenség, és a megmenekült népek ezt angyali segítségnek vélték.
A víz most is áll a széles mederben, s mintha meséket villantana – nekem persze az én saját meséimet. Vajon az egykor itt elfolyt vízcseppek – megjárva a Fekete-tenger és a levegőég felhőit – mikor térnek vissza? És mi újat hoznak?
Hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba folyóba? Vagy mégis léphetünk?