Csajka Gábor Cyprian

REMÉNY ÉS RÁGÓGUMI

1999 december

REMÉNY ÉS RÁGÓGUMI

Kétezerben… Bizakodás, talán remény, és persze őszinte biztatás az idősödő, „már nyugdíjas korú” osztályfőnökünk arcán. S egy kevéske gond is, rezignáció, valami fájdalmas, mélytermészetű irigység: vajon ő megéri-e az ezredfordulót, pontosabban, amikor a számsor összes tagja egyszerre megugrik, „mintha meglódulna az Idő”.
lobog a feneke
Hófehér, szépen vasalt rövidujjú inget, szürke nadrágot visel, vékony, világosbarna szíj szorítja a pocakjára. Citromsárga habselyem alsónadrágját megint egy kicsit túlhúzta, beletűrte az inget, és nem vette észre, hogy följebb került a nadrágjánál. Nem először látjuk ezt a kis malőrt. Lendületesen jár-kel a padsorok között, erős hangon, szenvedélyesen magyaráz; amikor fölír valamit a táblára, gyakran elpattan markában a kréta. Az egész testével kalligrafál, „lobog a feneke”, alig őszülő, hátrafésült hajának egy tincse a tarkóját verdesi. Hatalmas, kidolgozott jobb alkarján tízfilléresnyi barna szeplő, esetleg halvány anyajegy, rokonszenves bőrhiba. Nem ismerte a szüleit, árvaházban nőtt fel. Ezt hallottuk a tanárunkról. Oroszt, magyart, törénelmet és földrajzot tanít; kalandos előéletű polihisztor. Egyetemi magántanár és kicsapott gimnáziumi oktató. Állítólag szexőrült. Énektanárnőnknek mindenesetre gavallérosan udvarol; józan hevülésekből, műveltségből, szerves tudásból, valamint pogány színű habselyem (vagy nejlon) alsónadrágokból sarjadnak könnyed és szellemes bókjai. Elegánsak, tiszták és áttetszőek. Értem, megértem a tanáromat. Egy ilyen szelíd és szép nőnek, majd egyszer, én is szívesen csapnám a szelet.

A zenei tagozatra felvételizni kellett, pontosabban mondva átesni egy könnyű, majdhogynem formális alkalmassági próbán. Az énektanárnő elnökölt. Na, Gáborka, énekelj valamit nekünk, biztatott. Néztem az arcát, óvatosan, nehogy elrontsam, nehogy összetörjem „a láthatatlan szerkezetét”; nem jött ki hang a torkomon. „A bocibocit biztosan el tudod énekelni.” Nem tudtam. Hanem aztán, szerencsére, pontosan visszatapsoltam, amit előkopogott a ceruzavéggel. Minden előkopogást kész voltam visszatapsolni, csak ne kelljen szerenádot adnom. Nagyanyám szerint túlságosan érzékeny vagyok a szépre, „ez még nem volna baj”. Legyél szobrász, mondta a nagyanyám, neked az való. Mindig azt gondoltam, hogy mégis inkább szobrász leszel, mondta később. „De még lehetsz.”

5b10f6ea4f6eb70cb0b91cefe6fa9164-large

Tanárunk a saját óráit szabadon, ötletszerűen csereberéli, sőt, ha megforrósít egy témát, elkéri az énekórát, a népi táncot vagy a kémiát. Most a Bűn és bűnhődésről beszél. Orosz mondatokat idéz az eredetiből, fordítja, magyarázza; a szeretet és a szerelem hatalmáról szónokol, elcsuklik a hangja, sír. Az ablakhoz lép, heves mozdulattal kitárja, tekintetét megrögzíti a gesztenyelomb. Sziszegve, zöngétlenül, hosszasan káromkodik.

Gesztenyefalombok, citromsárga körülmények, tízfilléresnyi bőrhiba; Isten nem teszi zsebre.

Hozzájuk, a két tanáromhoz.

Majd beülök a járműbe, magamra hajtom a buborékablakot, rácsúszom az utcai energiamezőre, sebesen odébb fejlődök. Virágot meg valami ajándékot viszek nekik; öregek már, de élnek. Harmincöt éve képzeltem ezt. Van rá bőven idő, hogy addig így legyen, gondoltam.
kétezrezni
Az osztálytársaim közül Péterrel volt jó, a legjobb kétezrezni. Tulajdonképpen csakis vele lehetett. Amúgy eszembe sem jutott volna. Mindig nagyon kevés szóval intéztük el, iskola után, náluk, a rejtelmesen nagy, hatszobás villalakásban.

A szalonszerű, galériás szobát vettük birtokunkba. Péter szülei nem voltak otthon, dolgoztak, az édesapja neves atomfizikus volt, mindössze egyszer sikerült őt látnom, véletlenül, a televízióban. A lakás mindig úgy fogadott minket, mintha nem reggel hagyták volna el, hanem sok-sok éve. Lassú, megrögzött, mániákus életet élt benne a vén levegő; nehezen szoktam hozzá a gondolathoz, hogy nincsen mód, s nem is szükséges kiengesztelni. Örök királyság, vitathatatlan fölény.

Ezúttal én hoztam szóba, nekem jutott eszembe, amikor megláttam a két rikító rágógumis dobozt, két doboz rágógumit a hosszú hangversenyzongora födelén; azt mondtam, a bőség e váratlan képétől s a részesedés ígéretétől lelkesen, hogy kétezerben, szerintem, megszabadulunk az evéstől, és csak rágógumi lesz; minden ételből rágógumit fognak csinálni, vagy lesz egy olyan rágógumi, amiben viszont minden étel benne lesz, meg mindenféle vitaminok, ilyesmik. Kétezerben nem kell többé ebédelni, mondtam, és ettől, persze, féktelen jókedvünk támadt, úgyhogy egy időre még a sok csomag amerikai rágóról is megfeledkeztünk a pompás dobozokban; bőség és öröklét tükörábrái árván olvadoztak a fekete, lakkozott zongoratetőn.

6f2756017c71e4aeac6295efd4a0f8c4-large

Hanem a szavak, a szavaink hamar elfogytak, felélődtek, belevesztek a mámorunkba. S ekkor, valami furcsa, független, „bizonytalan vezényletű ihlet” sugalmazására, elgurult, gazdátlan rögeszme-tojások, elkezdtük megcsinálni — próbálni megcsinálni — a delejes esztendő hangulatát. Összehúztuk a nehéz függönyöket, csupán egyetlen, résnyi helyet hagyva a fénynek, mely megivódott, „megtűnt” az ágak, a felhők, a madarak, az utcán elhaladó járművek s emberlények árnyékaival, és olyan fenségesen hatolt a szoba tapétás falai közé, a rajtunk fészkelő homályba, akár valami teremtő eszme — „legelső tenyész-sugár”.
régidő-fény
Az egész csak néhány pillanatig tartott. Ültünk, és néztük a fényt; s nem kellett, nem is lehetett semmit ráképzelegni arra a régi, régies, múltakból sugárzó fényre. Gazdag, régies fény volt, vagy inkább régidő-fény; igen, régidő-fény, az volt. Múlt volt, az akkori jelenünk múltja, régidő-fénye; amikor azonnal három-négy évtizede, abban a múltban történik minden, ami van. Ezt, sajnos, csak ilyen körülményesen, ilyen hitelrontó nehézkességgel lehet kifejezni.

De akkor mi mégis ezt éreztük, talán egészen ezt. Jelenünk múltként, múltjának régidő-fényeivel tolta a szekerünket, el, messzire, a tündöklő kétezerig.

Homlokunk száraz volt és hűvös, mint egy oltár. Ültünk a szőnyegen, és néztük a fényt. Szájunkban nagy, bizsergő gombóc. Több csomag amerikai rágógumi.

Emlékszem arra az éjszakára, amikor hazafelé sétáltam Péteréktől, a Városmajor utcán. Még csak este volt, persze, de olyan sötét, mint az éjszaka. Először éreztem magam benne végleg, örökre jól. Pilinszky komor, sötét mennyországáról, az ő szavaival, nem tudtam még, de hasonlóképpen csodáltam és szerettem, vagy talán egészen úgy. A házak ablakain, a vizes járdán tükröződő színes fényeket hagytam, meghagytam a „világi értelmük” alatti, kaotikus, ősnövényzeti széplétükben. Nem kerestem az eredetüket, nem akartam tudni róla, a lázas közönségességről. A puszta tetszés, az elemi hűség házában láttam, akartam látni ezeket a színes fényrongyokat. Az éjszakában. Ilyenkor csak a tehetetlen órák járnak, gondoltam, de áll, vagy ül, vagy fekszik, és alszik az Idő. Alszik a békétlenség, az árulás.

Az idő múlása: árulás. A mindenség folyamatos önárulása, a legtisztább szerelem bemocskolása, valami természetellenes, bizonytalan célzatú „kéjelgés”, halálos örömjáték. Ezt éreztem. Az éjszaka: bizalom, testvériség, ősi függetlenség, szépség, szerelmes nyugalom. Ölébe veszi a képzeletet, és védelmezi. Ezt éreztem, míg mentem hazafelé; hátamon iskolatáska, kezemben zsinóros tornazsák, mely sután megpördült, ha valakinek a térdéhez, lábszárához ért.

c9190a54d79999864e0da5751432cb99-large

Osztályfőnökünk egyszer azt mondta, reméli, hogy kétezerben, habár nagyon öreg lesz már, élni fog. Énektanárnőnk még nem lenne nagyon öreg. Mindketten meghaltak, nem tudom, hol a sírjuk, van-e sírjuk; s ha tudnám is, nem buszoznék oda virággal, fakó köszönömmel, ez az igazság, ilyen helyzetben vagyok. Reméltek és vártak, reményben és várakozásban éltek, inkább csak várakozásban, azt hiszem.
reményfüggő isten
Hogy van-e remény, vagy nincsen, s hogy mi is a remény, ha van, ezeket a kérdéseket már elgondolni is kegyetlenebb dolog, mint Istent hangosan megtagadni, vagy hinni, vallani őt. Nincs mit remélnem, mégis remélek, ezt érzem és gondolom, így tévesztem el újra és újra egy fogalom helyét, helyzetét. Számomra az emberlét reménytelen, vagy inkább teljesülhetetlen forma-intenció, abszurd erőpróba; de maga a remény ettől még lehetséges. Olykor, rövidke kínszünetekben, egyfajta ajándék önfeledtségben a mindenség (vagy az Isten) úgy jelenik meg előttem, a tudatomban, mint a remény(telen)ség bennfoglaltja, belső kontúrja: a legelső, homályos hártya a Héj alatt. Mintha az Isten se tudhatná, van-e remény. Nem áll módjában tudni és látni, mert belül van; ezt érzem. Reményfüggő isten a gazdánk, ha van. A teremtő lény a remény(telen)ség uralma alatt áll. Nem lehet azonos vele, mert a Remény nem teremthet reménytelenséget, sem várakozást, s persze fordítva sem. A reményt nem lehet konkretizálni, mint a szerencsét vagy a szerencsétlenséget. A remény(telen)ség minden más szavunk egyetlen, kimondhatatlan szája: a legvégső fogalom. Abszolút határérték; ezt érzem. Mondhatjuk-e, hogy reménykedünk, vagy nem remélünk — nagy kérdés ez. Gyakran mondjuk, hogy remélünk valamit, ezt-azt. De ha jobban meggondoljuk, csupán várunk, vágyunk valami konkrét, nevezhető dolgot. Elsősorban szerencsevárók, sőt csodavárók vagyunk, nem pedig reménykedők; hiszen a remény(telen)ségtől konkrétan nincs mit várni. Remélni csakis magát a reménységet lehet; ezt érzem. És muszáj remélni — mert még a reménytelenséget is csak remélni lehet. Még a reménytelenek is remélnek, a reménytelenséget remélik; hiszen reménytelenséget várni lehetetlen; a leggonoszabb embernek sincsen efféle várakozása.

Remény és várakozás fogalmait mégis őszintén, „igazat hazudva” csereberéli a nyelv, a költészet, az emberélet. Ilyen helyzetben vagyunk. Hitünk, vágyaink és várakozásaink fohászai belülről tapadnak a remény(telen)ség héjazatához, amely az Egynek is és a Részeknek is legvégső kontúrja, átfogottsága. Ott van, rajta, a Semmin is; ezt érzem. És rajtunk is, a csontjainkon, testünkön és arcunkon, az egész kudarcanyagon. A remény vagy a reménytelenség.

Talán a remény.

Nincs tovább. Egzaltált, közönséges örömbeszédem, érzem, veszti az ízét. Közeledik az éjszaka, amikor egy „természetellenes, bizonytalan vezényletű számsor” összes tagja egyszerre megugrik, mintha nagyot lódulna az Idő. Nem kevés csalódottságot kell majd elzsibbasztani, csönddel vagy dáridóval, az egyetlen, igaz, nagy Éjszakában. Emberek jutnak az eszembe, akik szerettek volna élni ezen az éjszakán; próbáltak spórolni az erejükkel, alkudoztak a halállal, kocogtak, vitaminokat szedtek, vagy egyszerűen csak aggódtak és vártak, várakoztak, s tudták és nem tudták, hogy egy közönséges évszámra csupán. Elmentek örökre, s akárcsak az élők, ugyanúgy örökké nem tudják, van-e remény vagy nincsen. Ők sem tudhatják, sajnos; ezt érzem.

f47db65a04c5e497352779a33a842ddd-large

Istennel, istentelenséggel, élettel és halállal még úgy-ahogy elvan az ember. Látni, érezni, hogy elvagyunk. Vágyunk, várunk, bizsergünk kicsit, s végül kifogyunk az életünkből, mint íz a rágógumiból. Talán „visszatérünk a Semmibe” — de attól még lehetséges a remény. Mert ha nincs remény, és nincs reménytelenség sem, ha a tudat már a saját kontúrjait, végső átfogottságát is széjjelrágta, hát akkor tényleg köpni kell, nevetni kell, legyinteni kell.

Akkor ízetlen tréfa ez az egész.

A REMÉNY hívó szóra készült összeállításból
kép | Peter Tonningsen, lensculture.com