Negyedszázada járok ugyanarra a munkahelyre, az utóbbi évtizedben már nyugdíjasan. Negyedszázad a történelemben nem nagy idő, de egy ember életében igen. Ahhoz elég, hogy a körülöttem élő ország, társadalom, város változásait észrevegyem; mert ha lassan is, de változunk ám. A felszabadulás után, úgy az ötvenhatos forradalomig lassan változott az ország képe. A rohamosnak remélt iparosítás ellenére megmaradt a vidék a századfordulón kialakult formájában: az ötvenes években még sok volt a zsúpfödeles ház, épp csak málladozott a tanyavilág. Szűkebb, somogyi pátriámba hazatérve még gyerekkorom képe fogadott: a régi mezei utak, fák, bokrok, a határban szétszórt parasztházak. Amikor tíz év múlva, a hatvanas évek második felében újra fölkerestem gyermekkorom tájait, az egykori mezei utakat már aszfalt takarta, s a galagonyabokrok helyén, ahol egykor az őrgébicsek költőhelyét kutattam, családi házakból utca nőtt, kedves, sátorverő ligetünk üvegfalú presszónak adott helyet. Az édes múlt úgy szólt a kő és aszfaltburok alól, mint Kőműves Kelemenné lelke magos Déva várának kövei közt. Hányszor kell egy élet folyamán elsiratni a múltat? Azt hiszem, sokszor. Mint most ezt az öreg bokrot is.
magányos orgonabokor
Mondom, negyedszázada járom az utat pesti lakásom és budai munkahelyem között; s én, a megrögzött pesti, évek óta barátságot kötöttem egy öreg, magányos orgonabokorral Budán. Nem sövény volt: magányos bokor az utca kissé fölmagasodó martján, egy beljebb épült családi ház kertjének utcára néző peremén. Se a kertet, se a bokrot nem gondozták, s amennyire beláthattam a kertbe, a házat se nagyon. Az orgonafa mindig egyik kedvencem volt, s nemcsak a virágai miatt. Gyerekkorom vadászfegyvérét, a jól működő gumicsúzlit is az orgonabokrok ágasaiból fabrikáltuk. Ha eljött a csúzli évadja, eltrappoltunk a töröcskei erdő felé, mert az oda vezető kocsiút mellett egy szakaszon orgonasövény tenyészett. Kitűnő ágas-lelőhely volt, s mi műértő szemmel, biztos kézzel válogattuk ki a legjobb, legszabályosabb Y alakú ágasokat. A szabályosan nőtt ágas a biztos célzás záloga. A ferde ágas félrehúz, s a kívánt cél helyett a saját ujját trafálja el az ügyetlen vadász. Más kérdés, hogy apánk, anyánk fiaik üzelmeit figyelve gyakran kobozták el fegyvereinket, de vadászszenvedélyünket ez sem hűtötte le: orgonasövényünk, vagy ahogy otthon hívtuk: szelencésünk, ontotta a jobbnál jobb ágasokat; gumiról pedig atyai barátunk, Softics úr, a sofőr gondoskodott. Kiselejtezett amerikai autóbelső gumijai csíkokra vágva eszményi csúzligumit szolgáltattak.
Az én budai orgonabokrom békésebb célokat szolgált. Csúzlira már rég nem gondolok. Legutolsót a fiamnak csináltam vagy harminc éve, s azóta az orgonát már csak a virágjáért szeretem. Különösen ezt az öreg, magányos bokrot ott a budai utca martja (partja?) fölött. Furcsa bokor. Ha jött a hideg, sűrű, tömör, sötét ágai szinte összeroskadtak a magány és a tél szorításában. Olyan volt, mint egy elhajított, tűzre szánt, senkinek sem kellő, hatalmas rongycsomó. Ott gubbasztott a kopár kert szélén elhagyottan, sötéten, halálra szántan, akár egy öregasszony, akit szívtelen gyermekei martalékul dobtak a télnek. Ilyen volt télen.
a tavasz sem segített
De jött a tavasz s vele a csoda. Arra haladó buszom ablakából napról napra láthattam, mit mível a látszólag halott bokorral a kikelet. Először csak halványzöld fátylat dobott rá, aztán egyik napról a másikra zöld ragyogás öntötte el. A roskatag, öreg bokor megnőtt, szinte felágaskodott lombruhájának zöld ragyogásában. Villogott és ragyogott, mint aki gonosz varázslatból tért magához. De legszebbek a virágai voltak. Az én gyerekkori szelencés bokraim kis szimpla halványlila parasztvirágokat neveltek, s még csak különös illatuk sem volt. Ez a bokor? Ez szinte tobzódott hatalmas virágfürtjeinek mélylila pompájában. Láttam már életemben néhány szép virágoskertet, de ilyen orgonavirágzást soha. Úgy ontotta virágait, mintha árva és magányos életének minden bánatáért elégtételt venne. Ilyenkor utamat megszakítva, a közeli megállóból visszagyalogoltam, s bámultam a csodát. A kert, a fák, a bokrok, a ház éppoly elhanyagolt volt, mint eddig. Rajtuk még a tavasz sem segített. Csak az öreg bokor lángolt és tündökölt zöld-lila ünnepi ruhájában.
Így ment ez évekig. Néha ugyan aggódtam a lerongyolt kert és a ház miatt, mert gyanúsnak találtam a nemtörődömséget, de gondoltam, talán idősek a lakók, majd az örökösök! Majd a fiatalok rendbe hozzák a házat is meg a kertet is. Nem így történt.
Egy kora tavaszi reggelen, buszom ablakából kipillantva rémülten láttam, hogy a rozzant kert eltűnt. Bokrait, öregecske fáit leborotválták s csomóba rakva felhalmozták a kert sarkában. Eltűnt az én kedves orgonabokrom is. Helyén rövidre vágott fű éktelenkedett, a part csupaszon meredt az utca fölé. A csodálatos virágtermő ágak ott haldokoltak az összehányt hulladék szemétdombja alatt. Nehéz lett a szívem.
A busz továbbrobogott velem, de a lelkem ott kóválygott a legyilkolt és szemétre dobott öreg bokor teteme körül. Miért? Miért így? Miért ilyen hidegen, ilyen kegyetlenül? Tudom: a haladás, a fejlődés, a jövő. Nemsokára roppant gépek jöttek; buldózerek és exkavátorok, nyeregbe szálltak a sárga sisakos robotemberek, fúrni, faragni, ásni kezdtek. Eltűnt a kert, eltűntek a fák, helyükön roppant mélyedést vájtak. Aztán betonkeverők jöttek és vasgerendák és panelok, s az egykori kert, az egykori fák s az én egykori bokrom helyén emelkedni kezdett a huszonegyedik század víziója: egy csupa fém, csupa üveg, csupa beton rémálom, kéken és fehéren villogtatva ormótlan testének mértani idomait. Igen, a jövő.
Hiszen az én gyerekkorom rigófüttyös tájain is autó pöfög és presszógép sziszeg, s már látom, mint süllyed el ifjúságom Budapestjének emberi arculata is, hogy helyet adjon az új század fém- és acélszörnyeinek. Hányszor kell egy élet alatt elsiratni a múltat?
Szorongok. A régi Pest utcáin még söröslovak trappoltak, s nemhogy közlekedési lámpa, de közlekedési rendőr sem volt, az Andrássy út fakockáin vígan gurult a gumirádli. Emberszabásúbb volt a város: nemcsak lakni, élni is lehetett benne. Öregkoromra megváltozott, de nem tudom, megszépült-e Budapest.
Amikor a múlt században Haussmann báró hozzálátott Párizs modernizálásához, kíméletlenül leromboltatta a régi kerületek poloskás, egészségtelen negyedeit. De amit a francia csákány lerombolt, a francia szellem fel is tudta építeni. Budapestnek többe került ez a műtét. Nálunk a szövetségesek légiaknái s a Vörös Hadsereg ütegei végezték el azt, amit Párizsban Haussmann báró csákányai. De mi épült a romokon?
Felszámolták a Közmunkatanácsot. Amikor Bessenyei Zénó, a régi Közmunkatanács utolsó elnöke (Podmaniczky báró kései utóda) 1945 januárjában visszatért a lakásába rejtekhelyéről, nem mert szóbaállni a ház átvizsgálására küldött szovjet járőrrel. Rejtőző németeket és aknákat kerestek. Mint véletlenül abban a házban rejtőzködő katonaszökevény és oroszul is motyogó értelmiségi, én kísértem végig a házon a géppisztolyos ukrán bakát. Nem nyúlt semmihez. (Akkor nem: de két nap múlva, este, egy dzsippel érkező katonacsoport teljesen kifosztotta a házat.) Bessenyei tágas lakásába érve a legény megállt a dolgozószobában az elnök díszruhás képe előtt, s megvetően ennyit mondott: burzsuj! Nem burzsuj, mondtam neki oroszul. Ez az ember mérnök, és sokat dolgozott.
a fordulat éve
A szocialista rendszer a Közmunkatanácsot is efféle burzsuj haszontalanságnak minősíthette. A negyvenöt-negyvenhatos évek viharos újjáépítési lendületét még a szabadság hite táplálta. (Mennyit dolgoztunk! Munkahelyünk mellett a közintézmények épületeit is rendbe tettük. Én többek között a Városháza épületében takarítottam, és napokon át hordtam a gerendát a Déli összekötő vasúti híd építéséhez.) De jött a fordulat éve, s a hatalmuktól megrészegült Gauleitereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt a város külleménél. A baljós jelek korán jelentkeztek. Amikor a város felszabadult, hidak nélkül maradt. Félő volt, hogy a nagyváros végleg ketté szakad, ezért sürgősen meg kellett építeni a Parlament melletti Kossuth szükség-hidat. De miért kellett ugyanakkor összetörni Budapest egyik legszebb műemlékét, Zala György remekét, Andrássy Gyula gróf Parlament mellett álló lovasszobrát, talapzatán a berlini kongresszust ábrázoló gyönyörű domborművel? Mert Andrássy gróf volt s a Monarchia külügyminisztere? A rendszer esztétikai kultúráját mi sem jellemzi jobban, mint a régi szobor helyének közelében felállított József Attila szobor. Szegény, boldogtalan lángelme igazán nem ezt érdemelte. Azám, hazám.
Így történhetett, hogy a fordulat éve után a város irányításában és városképi fejlesztésében egyszerre és egymást fékezve hatott a bolsevik önkény, egy-egy lelkiismeretes szakember alkalmi hatása és a szocreál unalom, szövetségben a rosszul értelmezett takarékossággal, amit – sajnos – jól folytat a mai pénztelenség és a marakodó pártérdekek harca. Sed monumentum queris, circumspice: nézzünk hát körül.
Pillantsunk le a város egyik legszebb pontjáról, Savoyai Jenő várbéli lovasszobrának lábától. (Milyen szerencse, hogy a megrendelő Zenta városa annak idején nem tudta kifizetni a szobrászt, s Ferenc József megvette a szobrot. Legalább az megmaradt.) A látvány elragadó. Róna József műve, a megtorpanó lovas barokk lendületével szépen illeszkedik a neobarokk környezetbe, lábunk előtt pedig kitárul Európa egyik legszebb városképe. De a részletek, amelyekben tudvalévően az ördög lakozik! Nos, a részletek már nem megnyugtatóak. Mindenekelőtt a vár tömbje.
A kiegyezést követően Ybl Miklós, majd az ő halála után Hauszmann Alajos kapott megbízást a Mária Terézia korából származó épület reprezentatív kibővítésére. Ez úgy történt, hogy Ybl a dunai szárnyat megismételte nyugat felé, a krisztinavárosi oldalon, Hauszmann pedig a 18. századi részeket duplázta meg északi irányban. Igen-ám, de a palota így megnyúlt, képi megjelenésében szétesett. Ezért az egyes épületrészeket kisebb, harmonizáló kupolarendszerrel fedték be, s ezt a rendszert összefogta egy, a horizontális tömeg központi tengelyén emelt hatalmas központi kupola, csúcsán a szent korona másával. Ez a kétségkívül romantikus megoldás harmonikusan fogta össze a szeszélyes épülettömböket.
Budapest ostroma idején a királyi vár rommá lett. A helyreállítási munkák folyamán figyelemre méltó feltárásokat végeztek a várban, s részben e munka eredményeit mutatta be Zolnay László Az elátkozott Buda. Buda aranykora című szép könyvében. Magát az épületet a történelmi realizmus szellemében renoválták s részben bővítették (déli rondella, kaputorony, buzogány torony, lovagterem, kétszintes kápolna). A nagy, központi kupolát nem építették újjá. Ha a mai polgár a Duna pesti partján állva elmereng a vár képén, keveset lát a történelmi objektumokból. Amit lát, az egy hatalmas, szépen épített és renovált Habsburg-kaszárnya, amilyet kicsiben láthatott volna Majlandtól Lembergig a régi Monarchiában. S tűnődhet rajta, mit keres ott az elnyúló épületeken meredező kupolácska, mely úgy ül a hatalmas tömbök fölött, mint kövér ember fején a pici keménykalap. Vigaszul legföljebb a megújult Sándor-palota s a vár néhány lakóházának értő helyreállítása szolgálhat. De ha a pesti polgár szeme tovább, északra téved, megint elszomorodik. És elmélázhat azon, miért kellett belefojtani a Mátyás-templom és a Halászbástya csipke szépségű körvonalait a Hilton Szálló tömbjébe.
óriási libaketrec
Tekintsünk le a várból a Duna-partra. A Gresham-palota szép, szecessziós épülete és az Akadémia klasszikus nyugalma között éktelenkedik egy magtár, az elmúlt évtized egyik építészeti botrányköve. Nem túl szerencsés a Fórum szálló sötét, krematóriumra emlékeztető, tagolatlan tömege sem, s nekem a régi Duna-part derűs, emberszabású szállodái jobban tetszettek, mint a Duna Intercontinental óriási libaketrece. Aki a szigeten sétál, újra szembetalálkozik ezzel a lehangoló képpel, ha összehasonlítja a Nagyszálló arányos tömbjét a Termál Hotel lapos, unalmas, szivardobozra emlékeztető külsejével. Nem a modern, hanem a tehetségtelen építkezés, a buta városképi tervezés ellen tiltakozom. Mi történt például a Szervita térrel?
Ez a terecske kitűnő alkalmat kínált volna egy hangulatos városképi részlet kialakítására. Adva volt a Petőfi Sándor utcai oldalon álló modern lakóház, a szerviták bájos temploma, s a tér sarkáról ideintett még a Városháza, az egykori Invalidus ház szöglete is. A régi városrendezés jó érzékkel állította a tér közepére Erdey Dezső oszlopon álló Mária-szobrát. Mit csinált a szocialista városrendezés? Északról és délről lebetonozta és agyonnyomta a teret a posta és a parkolóház betontömbjével. Emberek, városvédők, pesti polgárok: hát szabad ilyet csinálni?! Avagy miért kellett az egykor a Kálvin téren álló Danubius-kutat (melyet Győry Dezső renovált) eldugni az Engels (Erzsébet) tér bokrai közé? Miért kellett Horvay János tragikusan szép Kossuth-szoborcsoportját eltüntetni a Parlament elől? Mert szebb volt, mint a Stróbl–Ungvári mintázta hetyke prókátor figurája, s ráadásul történelmileg is hitelesebb? Miért törték össze Klebelsberg Kunó grófnak a Mátyás Pince közelében felállított márványszobrát? Mert jobban értett a művelődéspolitikához, mint a szocialista rendszer valamennyi kultuszminisztere, vagy mert Grandtner Jenő jobb szobrász volt, mint… Nomina sunt odiosa: hagyjuk a neveket. Kifulladásig sorolhatnám a miérteket. Miért engedtek többemeletes toronyházakat építeni a budai hegyvidék lankáira, miért változtatták az egykor hangulatos Óbudát a magasházak erdejében nyomasztó holdbéli tájjá, miért tűrték s tűrjük, hogy egyéni mohóság és hivatali butaság agyonépítse a budai zöldövezetet, a főváros tüdejét. Miért?
Nem járt jobban a vidék sem. Gondoljunk csak Szegedre, a Hősök Kapujára, Aba Novák Vilmos hatalmas freskójára. Én még láttam, amikor a hatalmas termetű művész reggelente megjelent az állványzaton. Miért kellett ezt a remekművet bemeszelni és végérvényesen elpusztítani? Mert rajta volt Horthy Miklós és Gömbös Gyula? Kit érdekel ma, hogy az anghiari csatában ki harcolt ki ellen és miért? Talán el kellett volna pusztítani Leonardo kartonjait? Kit érdekel ma Gattamelata vagy Colleoni pártállása, s ki törődik ma, ötven év múlva azzal, mit prédikált Zadravecz István? Senki. Nincs borzasztóbb, mint amikor újsütetű politikai mozgalmak félművelt vezetői neofita hevületükben remekműveket pusztítanak el. Még emlékszem, amikor Szirmai István az ötvenhatos forradalom táján az egykori Irodalmi Újság hasábjain kiátkozta a magyar irodalomból Örkény Istvánt. Az Örkény-mű ma irodalmunk szerves része, de ki tudja, ki volt Szirmai István?
Elmélkedésem folyamán így válik a töprengésemet elindító orgonabokor jelképpé: annak jelképévé, milyen balgán pusztították el értékeinket, s miként lépett az elpusztult szépség helyébe valami, ami nem szép, nem célszerű, nem is jó, de valakinek akkor és ott úgy jó. Meghatva és tisztelettel figyelem Ráday Mihály végtelen türelmét és hősies küzdelmét a lakás-, épület- és városkultúra létjogáért. Ez is kell, ez a szívós aprómunka minden szép kapuért, lépcsőért, liftért, lakásbelsőért, kandeláberért, öreg kastélyért, a nemzet hőseinek sírhelyéért. De engem nyomaszt a jövő. A jövő, melynek láthatárán megjelent az 1996-os világkiállítás képe. Egy ilyen kiállítás hatalmas kihívás. Bizonyára lesz tőke, de a tőke természeténél fogva gyakorlatias és haszonelvű, még a szolidabb formájában is. És ha csak hasznot akart? A pénz nem érzeleg. Az idő és a tőkehaszon kettős szorításában kinek lesz tekintélye, tehetsége, ereje, módja megnézni és megítélni, mit, hova és hogyan építenek? Nyilvánvaló, hogy az új, a harmadik évezred Budapestjének látomása ott fog először felbukkanni, ott jelenik meg az a városkép, amit majd unokáink is látni fognak.
Tűnődésem alatt mind gyakrabban jut eszembe egy név: Bargello. Bargello a firenzei városi múzeum neve. Miért gondolok rá, városom jövőjén tűnődve? Amikor ifjan először pillantottam meg a Piazza della Signoriát, elállt a lélegzetem. Úristen, de gyönyörű! Micsoda látvány a Palazzo Vecchio várszerű fala, a karvastagságú ablakrácsok (ahova a pártharcok idején embereket, köztük egy püspököt is felakasztottak), a fogazott, gyönyörű buzogánytorony, Michelangelo sárgás márvány Dávidja s a Loggia dei Lanzi szoborgalériája.
A Bargello, mint mondtam, Firenze városának múzeuma. Itt látható a Dóm előtt álló Battistero, a Keresztelő Kápolna kapujára 1400-ban kiírt pályázat eredménye: Ghiberti és Brunelleschi pályaműve.
a firenzeiek szerették városukat
S tetten érhető a szeretet és odaadás, amivel a város lakói figyelték a pályázat sorsát. A pénzt a posztóműves céh adta, de az eredmény közügy volt, mert a firenzeiek szerették városukat. Itália s talán a világ egyik legszebb városa nem találomra épült. Közügy volt minden építkezés: minden palota, minden templom, minden szobor. Ilyen éles vita robbant ki Michelangelo Dávidjának új helyéről is. A szobor eredetileg másutt állt. A polgárok és a város vezetői méltóbb helyet szántak neki. De nem jutottak dűlőre. A vitát a legilletékesebb, maga Michelangelo döntötte el: a szobrot talapzat nélkül a Palazzo Vecchio elé kell állítani.
De egy város, egy nagy emberi közösség lakóhelye nemcsak városkép: nemcsak házak, utcák, műalkotások együttese, egy város életlehetőség, élettani tényezők szövevénye is. Amikor szinte gyerekfejjel tanulni a fővárosba kerültem, vidéki tágassághoz és vidéki levegőhöz szokott szívem, tüdőm, egész szervezetem tiltakozott. Magas épületben éltem, egy főiskolás kollégiumban, közel a Körúthoz. Amikor esténként tanulástól zúgó fejem pihentetni az udvarra mentem, kétségbe estem. Tágas égbolthoz szokott tekintetem szűk négyszögnyi darabkát látott az égből fent, négy emelet magasságban. Azt hittem, megfulladok. S megképzett előttem elhagyott otthonom. Szűk volt, szegényes, de ablakunkból vetésekre és szőlőkre láttam, s ha néha télen be is verte konyhánk ajtaját a hó, amikor kiléptem, tágas ég borult fölém. És a levegő: micsoda futások estek a játékos zselici dombokon! S most ez a börtön. A vidékhez szokott test és lélek levegőtlennek érezte Pestet, pedig az utcákon még több volt a lófogatú kocsi, mint az autó, a Duna vizéből bátran ihattak a vadevezősök, s a pesti ivóvizet jónak találtam. S ma? Vajon milyennek találja ma a főváros levegőjét egy vidékről fölkerülő fiatal? Évtizedek óta a város egyik legforgalmasabb útján lakom, s csúcsforgalom idején lakásom körzetében kanalazni lehet a kipufogó gázokat. S ha csak a közlekedés volna!
A National Geographic egyik 1991-es száma nagy beszámolót közölt régiónk állapotáról. Már a cím is nyomasztó: „Kelet-Európa sötét hajnala”. A szerző, egy londoni orvos leírja, mit látott és észlelt a kelet-német, cseh, lengyel, román iparvidéken, s persze Magyarországon, a szocialista iparosítás környezeti hatásait kutatva. Beszámolója, támogatva a folyóirat hagyományosan kiváló képanyagával, szívszorító. Már-már restellem siránkozásomat elpusztult szobrokon, képeken, félre tervezett városokon és házakon, miközben tőlünk távol és hozzánk közel s immár nálunk is emberek tíz- és százezrei mérgezett levegőt szívnak, nitrátos vizet isznak, halálra ítélt gyermekeket szülnek, erdők halnak meg, s a folyók szennycsatornákká válnak. „Úgy tűnik nekem – írja J. Thompson, a szerző –, Kelet-Európát az pusztította el, amit én gyakran hallottam úgy emlegetni, mint a szocialista iparosítás mániáját. Ekkor akarták a kommunista kormányok a gyakorlatba átültetni a Kommunista Kiáltvány elméletét. A Nyugat ipari forradalma akkor már rég lezajlott, és a tőkés társadalom keményen megfizetett a környezetszennyezésért a pazarlás, a szűkös források és más okok miatt. Ám minderről Marx mélyen hallgatott, és vakon fogadták a gondokat a keleti tömb urai is.”
Thompson nyomasztó dolgokat mond hazánkról. Megemlékezik a Kiskunsági Nemzeti Parkban elásott 500 hordó veszélyes hulladékról s a maradék 10 000-ről, amely Kecskemét térségében rozsdásodik. Megszámolta a hordókat. Több már szivárgott – írja. Csak idő kérdése, mikor válik az egész ellenőrizhetetlen borzalommá. Azt sem hallgatja el, hogy Budapest szennyvizeinek csak mintegy negyedét tisztítják. A többi tisztítatlanul ömlik a Dunába. Buszom ablakából kipillantva nap nap után látom, mit zúdít az Ördögárok a Dunába. Biztató jelként említi meg a Balaton érdekében tett kormányintézkedéseket. Én nem vagyok ilyen optimista. Balaton-ügyben nem vagyok kibic. Gyerekkoromban sokat fürödtem benne, mint vízicserkész táboroztam mellette és túráztam rajta, s nyári hőségben bátran ihattam a vizéből bármelyik pontján. Felnövekedvén már csak fürödni és pecázni járok oda, s pecabotjaim mögött mélázva növekvő rémülettel látom, mint romlik évről évre. A partját agyonépítjük, de a többszázezres élő tömeg szennyvizét félig, vagy addig sem tisztítva engedjük a tóba. Hivatkozunk a tó öntisztító erejére, s eközben körülbetonozzuk, nehogy a hullámok természetes játéka partra dobhassa a hulladékot, a nádasokat pedig irtjuk, mert új és új strandokra van szükség. Így megfosztjuk természetes szűrőberendezésétől. A tó lassan, de biztosan algásodik, iszaposodik, a még lábon álló nádasok töve folyamatosan kifordul a fertőzött iszapból. A feldúsult bomló szerves anyagok táptalaján új, szúrós növények telepszenek meg a tóban, kiszorítva a régi, halban gazdag hínárosokat. Régi horgászhelyeimen, ahol meglehetős biztonsággal foghattam meg a napi pontyot, ma hétszámra nincs – nem hal: kapás sem. A vízügyi illetékes bizakodóan kortyolhatja a tévé képernyőjén a tó közepén megmerített poharából a tó vizét, de a partnak tartó szél mind több halott nádzsombékot hajt a horgászzsinórom alá, s az elmúlt évek súlyos halpusztulásai után az 1991-es nyári Balaton döglött angolnák tetemétől bűzlött. A helyi hatóságok külön brigádokkal, hajnalonként szedették össze a döglött halakat, nehogy a drága vendég elszeleljen. Nos, az angolnákat elföldelhettük, de a tó haldoklásának gyötrelmes kérdését nem. Az ügy annál ijesztőbb, mert a mai napig nem tárták föl a pusztulás okait; legalábbis a nyilvánosság számára nem. Attól tartok, a Balaton vizében, iszapjában, növényvilágában, az ismeretlen kémiai folyamatokban ketyegni kezdett egy időzített bomba, mely bármikor felrobbanhat. Most csak az angolnákat tizedelte meg, de bármikor sor kerülhet a többi halfajtára is. És ha eléri az embereket? Akkor mi lesz? És mi a garancia arra, hogy nem így lesz? Hiszen a pusztulási folyamat tényezőit nem ismerjük, mert az ellenőrzés rég kicsúszott a kezünkből.
Hányszor kell elsiratni a múltat?