REKVIEM CSONTHÉJASOKKAL
2005 szeptember
„Agykoponya, arckoponya”, mutogatják biológiaórán a dió két felét, s délután már roppantom is ketté a kis koponyákat: készülünk a karácsonyra. Dobog a kétlaki szív, örök elvágyódásom beteljesülni látszik: egyhelyben ülök és mindenhol vagyok. Agyvelőforma dióbelek gurulnak alá és nekikoppannak a zománcedény falának. Száraz fadarabok, fűrészporrá őröljük, s kifőzzük õket nemsoká, majd sütőbe kerülnek, és jönnek a mézes illatok. Mikor a technoevolúciót visszagörgetve áttérünk az olajfűtésről a vaskályhára, tűzre is vethetjük az újságpapírba, tehát szavakba göngyölt dióhéjat. Csak a veleje az érdekes.
lustaságom vádirata
Gyászhét a kertben. A fel nem szedett diók nyirkos burkai megfeketednek: szerkesztik már valahol lustaságom vádiratát. Hozzájuk nyúlni most már veszélyes, érvelek álságosan: lemoshatatlanul a bőrömbe ivódna a dióolaj. Hogy nejlonzacskót húzzak a kezemre, elutasítom. A talajra koppanáskor még zöld burok esős időben nyálkásan elrothad, míg ha száraz az ősz, ráncosra töpped és levakarhatatlanul rákövesedik a csonthéjra: fekete bőr. A lehullott diólevelek nem maradhatnak a földön, mert kipusztul a fű, az aljnövényzet. Az őszi égetés alkalmával valahogyan el kell érni, hogy a még nedves, barnásfekete diólevelek is lángra kapjanak. Általában kihordjuk az utcán meggyújtott juharlevél-kupacokra, ahol füstölve égnek el. A szétteregetett hamu koromfekete csíkja még hetekig sötétlik aztán a ház előtt.
A kosárba gyűjtött termés felét elajándékozzuk édesapámmal, a maradék agglegény-menünket gazdagítja: mindketten kedveljük a diós tésztát. Édesszájúak vagyunk.
Valaha egy nagyobb diófa is állt a kertünkben az utca felől. Egyszercsak kiszáradt, kivágták, elkorhadt törzsén tapló ütött tanyát.
Édesanyám halála után fedeztem fel a fürdőszobapolcon egy kis fioláját: DIÓOLAJ. Mint megtudtam, őszülő hajat lehet festeni vele – amíg él az ember.
A megmaradt fiatalabbik fából éltünk aztán.
A diótörőnél ezerszer praktikusabb a kalapács, mondja édesapám: az üllőre helyezzük a diót, élére állítjuk, majd ütést mérünk rá. A koponyavarratra, gondolom. Ütést mérünk a csontburokra. Nem a szobrászkalapácssal, mert attól a dió szörnyethal: kis, csontszilánkokkal kevert olajos morzsapogácsa marad belőle, mint a tömegszerencsétlenségek áldozataiból. Hanem a kisebbikkel. Csak akkorát ütünk, hogy a héj megroppanjon és eltörjön. Az ekként meglékelt kis koponyákat zománcedénybe hajítjuk. Ha végeztünk, újságpapírt terítünk szét, és – lehetőleg a vezércikk fölött – sorra óvatosan szétbontjuk őket. Faipari szakmunka. Elérhetetlen vágyálomnak bizonyul úgy kifejteni a dióbelet a közéje nőtt kemény kis lamellák közül, hogy sértetlen egészként tarthassuk a magasba, ám törekedni egyébre sem érdemes. Agypreparátum. Ne játssz, mert sosem végzünk, mondja édesapám. Az újságot se olvasgassam. A pártkongresszus előkészületei bükkfanyelven. Négy oldal, és nem szól semmiről. Egymásután emelem ki az agyakat a sérült burkokból, hol félben, hol negyedben, megesik, hogy körömmel kell kikaparnom a használható forgácsokat. Tápláló tudásomnak csupán emészthetetlen héját adhatom át, motyogom elégedetlenül egy Weöres Sándor-írás nyomán, és eszegetni kezdem a törmeléket, ami a papírra kipotyogott. Még fáj az ujjam, törés közben rácsaptam a kalapáccsal. Minden alkalommal elkövetek valami efféle ügyetlenséget, mert másutt jár az eszem. Ha például az ajtó sarkával törnék fel egy-egy makacsabb koponyát, a résnyire szétváló, majd visszazáródó héj csípné be az ujjamat. A dió is védekezik.
kellemetlenség
Ma már bottal üthetjük a diófa nyomát. A házunkat bontó munkagépek még kikerülik, csak az egyik oldalágat törik le róla vigyázatlanul. Nekem mindegyik ág jó ismerősöm volt, mert nemegyszer megpróbálkoztam nyáron fáramászással, inkább a felfedezés, mint a diadalmaskodás kedvéért. Azt olvastam ugyanis, hogy a koronába fölkapaszkodott gyerekek a lombok között, a hűs árnyékban olvasgatnak. Én a Burget–Kovácsvölgyi szerzőpáros illemtankönyvét vittem fel magammal, de rettentően kényelmetlennek találtam a faágon ülést, fújt a szél, egyik kezemmel állandóan kapaszkodni kellett, ami megnehezítette a lapozást. Ami maradandó élménynek bizonyult, az a kellemetlenség. Húzódzkodni is próbáltam: nem ment. Mindezek ellenére a diófával baráti viszonyba kerültem, s mert hatalmas, hűs árnyékot terített szét a kertben, barátságunkat akár kölcsönösnek is tekinthettem. A bontási munkálatokat túléli, egy hónap múltán is ott áll a homokpusztaság közepén. A következő alkalommal már nincs sehol: a teleknek azon a részén alapozáshoz kiásott iszonyatos sírgödör tátong.
A dió fogyasztása serkenti az agyműködést. De megesik, hogy a héj összeroppantása után a bél helyén csupán sötétbarnára-feketére száradt maradványokat találunk. Az ilyen dió eleve könnyebb a többinél, és az ember csupán azért nyitja fel, hogy sejtését igazolva lássa. Ezeknek az összezsugorodott dióbeleknek tömény, csípős ízük van. Végül járhatunk úgy is, mint Andersen mesehőse, Ib. A fiú kedvenc játszópajtása, Krisztinka társaságában egy cigányasszonnyal találkozott, aki varázserejű csonthéjasokat kínált nekik. A lány a két aranydiót elkönyörögte magának, ezért Ibnek be kellett érnie a kis feketével, mely így is „a legjobbat rejtette magában, amit kívánhat. Óvatosan beszorította az ajtósarokba, s egy kicsit mozdított az ajtón – a dió megroppant és feltört, de bizony nem volt benne más, csak valami fekete por, erdei földhöz vagy tubákhoz hasonló”.
Anyám betegsége azzal lépett át a halálos szakaszba, hogy orvosolhatatlan derékfájása támadt. Megjelentek az agyi áttétek. A koponya belsejében növekvő daganat nyomást gyakorol a szomszédos agyterületekre, ami téveseszmék kialakulásához vezethet. Anyám esetében vezetett is: a kórházi nővéreket vádolta összeesküvéssel, holott a saját sejtjei esküdtek össze ellene. Dobozba gyűjtött hamvai urnafülkébe kerültek – nem ástak sírgödröt neki, csak lakást kapott a halottak lakótelepén.
