REKVIEM A MEG NEM SZÜLETETT MŰVEKÉRT

Sohasem értettem, és mindig is izgatott a visszaszámlálás[1] mechanizmusa. Megyünk előre a jövőbe, feszülten várakozva a jövőnek számtalanszor eltervelt és még többször elképzelt pillanatára, és közben a számsort, mely mindannyiunk képzetében a jövőbe halad, az órák, percek, másodpercek lineáris rendjét megfordítjuk, s a reális idővel ellentétben a múlt felé számláljuk — egészen végső nulláig, a megszűnésig, az időtlenség eljöveteléig. Mint Platón Az államférfijában, ahol az emberek az idő előrehaladtával nőnek visszafelé, s haláluk másodperce a földbe történő visszaszületésüket jelzi. Vajon mi, akiknek valóban megkezdődött a visszaszámlálás, mi, akik már várjuk, érezzük és készülődünk arra, amit Platón metaforikusan visszaszületésnek, mi pedig sokkal felelőtlenebbül, feszülten várakozva, mégis halogatva az időt, a halálunk ismeretlenségének nevezünk, mi merrefelé számlálunk? Visszafelé-e, az emlékek erdejének mind homályosabb, mind tekervényesebb labirintusa felé, vagy előre, abba a még mélyebb és sötétebb erdőbe, ahonnét nincs kiút többé — mert mi magunk is elveszünk, és a leszálló homály köd-labirintusában magunk is mozdulatlan, s egyben a földmélyből egyre az ég ismeretlen és rejtélyes tágassága, a levegővel és a sötétséggel álcázott semmibe növekvő fává változunk. Abba a korba léptem, amikor az emlékek és a jövő határai elmosódnak, s az emlékek egyre elevenebbek, egyre jelenvalóbbak, egyre inkább a jelennek a jövő felé eső határán helyezkednek el, a múlttal együtt pedig a jövő is megéled, talán mert eltűnik előző éveinkben látott sivatag-jellege. Vajon miért? Mitől hajbókolnak, mitől susognak egyre hangosabban, egyre sejtelmesebben, mégis egyre meghittebben a bennünket övező erdők, az idő lombjai? Talán mert az idő már nem előrefelé halad, és az sem igaz, hogy körbe-körbe fordul; az pedig még kevésbé, hogy visszafelé, lépteinket fedi avarillatával és fenyőtűivel. Az idő szele zúgássá változik, melyben a hangfoszlányok saját múltunkat éppenúgy idézik, mint azokét, akiket szerettünk és akiket elvesztettünk. Nem élnek körülöttünk; nem támadnak fel az emlékekben. Csak vannak, újra lettek, átléptek az időtlen létezés ködfalán; és a világ sem nem egy, sem nem kettő többé — a számok jelentősége megváltozott. Amit visszafelé számlálunk, előre vezet, s mégis a semmibe. De amíg számlálunk, mintha mély alvásából hívnánk elő, a világ megelevenedik, színesebb lesz, érdekesebb, álomszerűbb és még valóságosabb. Terveink összemosódnak régi életünk, régi tetteink és írásaink értékelésével. Már nem javíthatjuk ki őket — és nem azért, mert nem lenne még annyi időnk, hogy ezt megtehessük. Csak éppen tudjuk, hogy ami egyszer megtörtént, az örökre szól, az, most már, az idő és az időtlenség metszéspontján többé megmozdíthatatlan.
öntudatlanul átsugárzó remény
Nem csak a saját múltamra nézek vissza kíváncsisággal, megbánással és beletörődéssel. Nem csak az hiányzik, amit én nem tettem, s ha arra gondolok, amit ebben a rövid (és mégis, milyen hosszú) néhány évtizedben elmondani próbáltam, nem csak azt bánom, amit én írtam rosszul, elnagyoltan vagy elfogultan. Azokra az életművekre gondolok, amelyek közvetlen közelemben nem születtek meg, melyek elvetélésének közvetlen tanúja voltam, s talán olykor részese is — abban, hogy nem volt elég erőm a biztatásra, a magyarázatra, a segítségadásra. Vagy talán egyszerűen a hitre — talán az öntudatlanul átsugárzó remény hiányzott belőlem? Három olyan életnek voltam tanúja, melyek a meg nem valósítás szívszorító, mondhatnám mélységesen tragikus, az életről alkotott képem semmibe tűnését éreztették velem.

Olyan korban éltem, amikor a szellemet kegyetlen erők fojtogatták, amikor a szellem mint lidércláng gyulladhatott csak fel a sötét éjszaka mélyében. De talán egyetlen éjszaka sem volt, amikor itt vagy ott fel ne lobbant volna — mert mint lápból a víz, ahol csak árnyalatnyit csökkent a nyomás, már felszökött a forrás. Mondhatjuk-e, hogy aminek meg kellett születnie, az ebben a világban is megszületett? Nyilvánvaló, hogy nem. A kultúra nemcsak fel-fellobbanó lángok távoli villámfényének villódzása, hanem közeg, mely nemcsak nagy alkotásokat, hanem életmódot is jelent, szabadságot a kicsinységekben, kreativitást a létezés csekélységeiben. És mindennapjainkat ez határozza meg: azok számára, akik nem az emberiség legnagyobb teremtő lángelméi, a recepció szabadsága teremti meg az alkotás motivációját. A magyar kultúra nem aludt ki, de elkorcsosult, elsorvadt, és sok-sok hajtása száradt el, mielőtt virágba borulhatott volna.

De azok a művek, melyekért ma rekviemet mondok, úgy tűnik, alighanem a külső körülményektől függetlenül — legalábbis látszólag függetlenül, azoktól indirekt módon befolyásolva nem tudtak megvalósulni. Vajon igaz-e ez? Telis-tele vagyunk az objektív kérdések halmazával — de vajon ezek a kérdések nem saját lelkiismeretünk kérdései-e, vagy nem azokat akarják-e elfedni? Mindabból, ami megvalósítatlanul maradt bennünk, mennyiért felelnek a külső körülmények, és mennyiért a saját gyengeségünk, amit korántsem gyengeségként éltünk át? És vajon melyek azok a tanulságok, amiket a magam és a magunk számára leszűrhetek ezekből a sorsokból?

És mondhatom-e, hogy ezekből a tragikus sorsokból? Ezeknek az életműveknek vajon nem az-e a sajátosságuk, hogy azok számára, akik megélték, a munka fontosabb volt, mint az eredmény — vagy talán úgy is mondhatnánk, hogy az erkölcs, a munka tisztaságának erkölcse fontosabb a teljesítménynél? És így, ebben a kivételes emberi pozícióban valóban kiemelkedtek társaik közül, valóban olyan ideálért áldozták életüket, amit mások nem tartottak eszményképüknek, amin mások átsiklottak, s amit a kor kultúrája nem az aktuális érték szintjén tartott számon.
aggályoskodás
Elsőnek Fülep Lajos alakja magasodik elém a Széher úti esti séták homályából. Vajon őt mi tartotta vissza attól, hogy véglegesen formába öntse művészetfilozófiai gondolatait? Biztosan nem a megfelelő szaktudás hiánya. Nem is a szorgalomé, és nem is az írás gátlásáé. Talán az az aggályoskodás, amit már fiatalkori írásaiban is megtalálunk? Talán a félelem, hogy a cél nagyságához semmiféle megvalósítás nem érhet fel? Talán az a félelem, hogy a befejezés után mi vár, mi várhat még az alkotóra?

Vagy Koffán, aki több mint harminc éven át figyelt egyetlen madárfajt, egyetlen zárt madárpopulációt, az erdei pacsirtákat, Budán, a Csíki-hegyekben? Sok-sok kötetnyi madárnaplójában az adatok sokasága, a februári első költéstől a júliusi utolsóig. Fészkek, tojások ezreinek súlya és hossza. Pontos mérések arról, hogy az egymásra következő fészkelések során hogyan változik a tojások száma és mérete. Talán minden szokását ismerte ezeknek a madaraknak, amelyeket abban a kozmikus időszakban adatott figyelnie, amikor a Föld faunája, a madár- népesség egy jelentős része szinte végveszélyét élte, hatalmas arányú pusztulását, a vegyszerek iszonyatosan mérgező hatása következtében. Megállt a tojásméretek statisztikai rendezésénél, és innét utolsó éveiben nem tudott továbblépni. Nem tudott vagy nem akart vajon? Mi tartotta vissza? Talán ha életében már elterjedtebb lett volna a számítógépek technikája, most gazdagabbak lennénk-e azokkal az adatokkal, melyek önmaguknál is többet mutattak volna, mintegy megszondázták a természet önmagába zártságát? S vajon az ő élete gazdagabb lett volna-e azzal, hogy megvalósul a nagy feldolgozás, ha megtudjuk, mi volt az, ami csaknem egész életét betöltötte?

És nem csak a madarak. Amikor Koffán a hetvenes évek elején újra rajzolni kezdett, számtalanszor elmondta, hogy ha fiatal korában már feltalálják a rostirónt, egész élete másképpen alakul. A rajzolásnak ettől a lehetőségétől mámorosodott meg, ennek hatására születtek fantasztikus kéz-kompozíciói. Csakhogy a Galéria páncélszekrényeiben őrzötteken kívül valamennyi rajza elhalványult, jó néhány máris teljesen láthatatlanná vált. Vannak-e ezek a rajzok, egy láthatatlan és megismerhetetlen valóságban létezik-e, megmaradt-e a vonalat húzó kéz íve, a modellt fixáló szem hihetetlenül éles figyelme?

Mikor tört meg ebben a nagy művészben az alkotás megmaradásának vágya? Nyilván nem akkor, amikor, egyetlen megjegyzés nyomán, diplomamunkájaként beadott rajzait összetépte. Ennek az indulatnak — pontosabban ennek a kétségbeesésnek – már régen érlelődnie kellett, talán egy kisgyerekkori sérülés nyomán, és vajon hányszor állította meg munkájában további élete során? Mikor és ki oltja belénk a rejtett, sejtjeinkben érlelődő reménytelenséget, a kétségbeesés mérgét, s mindenki őrzi-e egy-egy ilyen sebesülés nyomát, vagy csak azok, akikbe túl mélyen hatolt a mérget vivő tű, vagy akik túlságosan érzékenyen őrzik magukban azt, ami elmúlt? S ez a nagyság jele-e, vagy a gyöngeségé? Melyikünk tudná megmondani? A visszatekintés most valóban visszaszámlálássá változik: a múltba szállunk alá, egy másik, már régen halott ember múltjába, hogy ennek a múltnak jövőteremtő képességét felfedezzük. De felfedezhetjük-e vajon akár a sajátunkét is, saját múltunknak nem a jelentől befolyásolt, hű fényképét? Nem hiszem. Emberi természetünk szerint nem tükröződhetünk hűen a világban, s mindörökre eldönthetetlen, hogy az a világnak vagy önmagunknak hibája-e — egyáltalán: hiba, bűn, vagy a létezés adottsága? Lehetséges, hogy a lét örökkön áll, mozdíthatatlan mozgásában, el nem múló múlandóságában, lehet, hogy magába foglalja az időt, mely rajta kívül és egyben benne áramlik — de ha ez így van, akkor a mi életünk a létezés fragmentuma csupán, felszíne, dísze, hímes varrás az istenek ruháján, melynek tarkaságát ami múlandóságunk színezi. A sors és a lét nem ellentétes fogalmak — éppen csak elúsznak egymás mellett, hogy most, a végső elmúlás előtt felfedezzük léttelen sorsunkat, fájdalmaink magányát, a világ közönyét, mely nem okozta és nem is kért részt a mi fájdalmunkból; nem fogadta el, amit mi a lét lassú növekedésének gondoltunk, alkotásainkat.
a jel súlya
És a szellem és a zsenialitás két kimagasló alakja mellett most feltűnik egy vékony, nagy szemű teremtés, a legszebb szempár, melyet valaha is látnom adatott, a húgom halálba-meredő tekintete, kislánykorának elbűvölő csillogásával, ezekkel a visszatért csillámokkal a barna íriszek mélyén, és felködlik az ő élete és az ő munkája, Magyarország minden falvának műemléki katalógusa, melynek fényképei ott fognak elszíntelenedni egy sohasem kinyíló szekrény mélyén. Elszíntelenedni és elértéktelenedni — mert azóta, amióta ő elkészítette ezt a szinte életét követelő művet, Magyarország felszíne, akárcsak létezésének struktúrája, megváltozott. Nincsenek már a megvédésre ajánlott épületegyüttesek, eltűnt vagy lassan-lassan eltűnik egy ország múltja, és vele együtt az a jövő is, amit ez a múlt kristályosított ki magából, mint kagyló a gyöngyöt. Hány, vajon hány ilyen életmű távozott a semmibe, és ki felel ezekért a megsemmisült, nyoma-sem-maradt sorsokért? A környezet? A történelem? Maga az átélő, aki nem volt elég kemény a lemondáshoz azért, hogy a kevesebből több maradjon, hogy igényei csökkentésével itthagyja kezenyomát e földön? Ismét a visszaszámlálás, a nagyobb, a nagyon nagy számok felől a kisebbek, majd a nulla felé, mely határpontján, a van és a nincs metszésvonalán magában foglalja mind a pozitív, mind a negatív végtelent. Azt is, amit megtehetek, és azt is, amit sohasem, és a kettő, hiába metszi egymást, nem vágja szimmetrikus részekre az elhagyott életet. A súly, a jel súlya nem húzza le a mérleget — észrevehetetlenül picinyke pont, töredéknyi idő elég ahhoz, hogy egy teljes élet munkáját semmivé változtassa.

És mégis így kell folytatnunk, az eljövendő és fogyatkozó évek visszaszámlálódásában? Tudjuk, látjuk utunkat, mely a semmibe vezet, vagy talán rosszabba, mint a semmi végtelensége: a megsemmisülés egyetlen átmeneti pillanatába, a nullába-zuhanás örvényébe, melyen át az idegen közegbe, a nemlét ismeretlen, nem létező közegébe hullunk. Mi marad velünk az utolsó pillanatban? Kiejtjük-e kezünkből életünket, s még halljuk-e, messziről szűrődő zajként az összetört cserép csörömpölését? Vagy magunkhoz szorítjuk, a rémület görcsös kapaszkodásával, s mi magunk nyomjuk-e agyon félelemtől fagyos kezeinkkel? Gondolunk-e majd arra, amit feladatunknak éreztünk, amit elnagyoltunk, aminek hivatás jellegében sohasem mertünk bízni? Gondolunk-e azokra, akik itt maradnak nélkülünk, és akik egy pillangó-rebbenésnyi idő után elfelejtenek és követnek bennünket? E sok-sok elvégezetlen munka nyomán hogy lehet, hogy a Föld aurája még mindig egyre sűrűsödik, hogy az el nem végzett feladatok terhével mind súlyosabban kering végzet-jelölte ellipszisén, és hogy a múlt lélektelensége közömbös aziránt, teljesítettük-e vagy sem — a lét más dimenziókban gondolkodik. Be kell látnunk: az, ami a mi számunkra életünk és lelkiismeretünk kérdése volt, eltűnik a semmiben, és eltűnik mindaz, amit éreztünk, amin töprengtünk, amit megpróbáltunk befejezni csakúgy, mint amit elmulasztottunk befejezni. És mégis: történjék bármi, ez volt létezésünk, ezek az eltűnt, meg nem írott, elfelejtett, eltépett szavak, a meg nem alkotott művek, az elmulasztott gesztusok, a hiába volt segítés erőfeszítései. Az edény, melyben életünk kincseit, a mi gyöngyeinket gyűjtöttük, összetörik — és ezért az összetörésért gyűrjük és gyömöszöljük belé éveink erőfeszítéseit. Ezért a visszaszámlálásért, mikor a nullához érő számsor végén megtörténik a nagy pillanat, a nélkülünk való lét megszületése, mikor mindaz, ami oly rövid ideig a lét pozitív oldalához tartozott, most a negatívba fordul — és ezzel a negatív léttel mi is a Föld titokzatos gömbhéját gazdagítjuk.

[1] A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás.

kép | Michael Donnor, lensculture.com