Tandori Dezső

RÉGI, ÚJ ÉS MINDENKORI

2005 szeptember

RÉGI, ÚJ ÉS MINDENKORI

Dióhéjban tréfát nem ismerek,
így egy régi költő, nyilvánvalóan
mondott volna ilyet.
Dióhéjban: nem mondta ezt valóban,
ez itt csak mindenkori képzelet,
maradt a dióhéj;
s egy másik költő is „tojáséj”-t mondott,
s nem oly bolondot,
hogy netán „dióéj”.
Hát nem idézhetek
semmi effélét,
a tojás éjét igen, a dióét
nem.

Persze, az én idézetem –
és mindjárt a dióhéjra térünk,
melybe odaképzelhető saját éjünk –,
itt beugrik, hogy „sajtéj”,
miért ne, ha van sajthéj,
e héjon belül hogy ne lenne éj?
Ah, a sajt-éj-szenvedély,
ah, dióhéjban-szerelem,
hajnalod de nem szenvedhetem,
de megszenvedem,
képzeletem.

S ah, régi költők szellemmodorában
e dióhéj-áramlás, ez áram,
mit tudom én, mi a dióda,
nem tanulok semmit, s mióta!
s dióhéjban így foglalhattam össze,
hogy barátom a fejemre idézze,
fejét kocogtatva, „csak dióhéjban”,
ezt mondja, magáról-rólam:
„Uram, mit mondott?
Nézze a koloncot
– mi én vagyok –,
mondása el nem hagyott.”
Vagy úgy, azt mondtam
– csak dióhéjban –,
hogy „sok eszem van,
csak hülye vagyok hozzá”.
Ezt visszhangozná – dióhéjban? –,
minden, ami mondható rólam?
Van-e visszhang a dióhéjban?
S hogy van dió a ló fején?
Megmondtam én:
„kopogjon tört szemük dióverése”,
gyötörjön engem mindőjük vége.

A régi „Hamlet”-vers, mely volt: „Egyetlen”.
De annyi minden ellebben
a szelíd erőszakra.
Persze, csak dióhéjban húznak kínpadra,
mondta, vagy ennyit se mondott J. A.,
aztán más tészta,
mi volt tőlünk kicsit délre,
hogy törtek, más költő szerint, diók,
fejek, mint hordozható rádiók.
Ó, zsenge kezdés, hogy a keserűség
úgy csorrantja maradandó nyomú hűsét
– ez megint én vagyok –,
mint a hámozott dió nedve.
A tetszetős képbe belefeledkezve,
a szépséget kergettem keserűen: íz.

E felfogásom mára már hamis
lenne. Dióhéjban: hallottjaimra
csak úgy gondolok, mint halottaimra,
emlékük dióhéjban,
Tabán-oldalban, mint valóban,
emlékük bennem, mint pszichóban.

Tedd össze két fél dióhéj fényét,
ez maga a sötétség,
diósötétség, mert ablaktalan.
Fél dióhéjnak felezés-ablaka van,
társaságának teljes felülete.
Ha van bele,
ha van már nélküle.
De a dióéj két félből áll,
így üres más is – a halál.

A dióhéjban a halál van.
Ezt eddig kimondani: megálltam.
Vagy most állom meg, mint a tornász
a gyakorlatot, nem inog,
örül, hogy talajt fogott,
a mozgás dióhéja
után – kar, láb karéja,
sámáni nevetség. Vagy épp a szárnyak
zárnak, tárnak, ahogy buknak-borulnak,
fél-fél héjat,
annak az éjnek,
melyet nem követ több gyakorlat.
Ők mind meghaltak, s fenn csatáznak Északon,
búcsúzom e költővel, és vadon
virul a dióhéj-üresség,
kihaltságom szobája.
Hát akkor ez, most, tessék.
…S nálunk zöldborsót ettek dióhéjból széncinkék.

A DIÓHÉJ című összeállításból

kép | shutterstock.com