Raýman Katalin

PITYU

2010 október

PITYU

A kolléganőm azt mondja: a kisfia nem szereti a beszélő állatos meséket. „A kutya nem beszél, punktum.” Kolléganőm maga sem helyesli, hogy emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az állatokat. „Az állat az más.” Pedig az állatnak vannak emberi tulajdonságai, ha akarom, az embernek állati tulajdonságai — vagy embernek, állatnak közös tulajdonságai. Volt már olyan tyúkunk, amelyik egész nap a csibéivel törődött, ha valami ennivalót talált, hívogatta őket, és maga alig evett. És volt olyan, amelyik szép, világosbarna ruhájában naphosszat hegyesen pompázott a tyúkudvarban, a csibéket meg sem látta, ha útjába került valamelyik, nyugodtan rálépett. És olyan tyúkunk is, amelyiket erővel kellett leszedni a tojásokról, hogy napjában egyszer egyék is valamit, különben el nem mozdult, képes lett volna éhen halni az anyai kötelességteljesítés túlzásában. És hát volt Pityu, ez az érzékeny, kiszámíthatatlan, ostoba kiskakas, első és legnagyobb pedagógiai baklövésem szomorú produktuma.
a pince
Iskolás koromban Esztergomban laktunk, a Szent Tamás-hegyen, ez állítólag vulkán volt azelőtt. A ház pincéjében forrás csörgedezett, amely egy-két hónap alatt zavaros vízével elárasztotta a pince talaját. A zöldségfélék és fazekak, amelyeket jégszekrény híján a pince lépcsőjére raktunk, egyre feljebb vándoroltak a lépcsőfokokon, lent a pincében dézsákban közlekedtünk a vizen, és a békák hangosan kuruttyoltak. Mikor a víz a felső lépcsőfokokat nyaldosta, a háziúr szivattyút hozatott, és az egész piszkos löttyöt kifolyatta a csatornába. Akkor egy ideig egészen biztonságosan tudtunk közlekedni a nedves talajon, lámpással a forrásig is elmerészkedtünk, amely egy két méternyi mély gödör alján alattomosan és szorgalmasan bugyborékolt. A gödör néhány hét alatt megtelt, és a pince padlóján szigetek képződtek, ilyenkor még átugrálhattunk egyik szigetről a másikra, de a víz hamarosan kisimította a talaj egyenetlenségeit, és azontúl már csak az udvarra nyíló vízszintes szelelőlyukon kémlelhettünk le a titokzatos sötétségbe.

Százéves-2005

Fülledt nyári délután, amint a szelelőlyuk rácsán hasalva bámultam a homályt, egy csibe kétségbeesett csipogását hallottam. Nem láttam a jószágot, míg fel nem emeltem a rácsot, hogy leeresszek egy hosszú létrát. Pityunak szerencséje volt. A szelelőn idők folyamán sok szemét, por hullott be, amelyből kis domb keletkezett. Köröskörül a víz már az egész talajt elborította. Pityu ezen a kis dombon szaladgált izgatottan, és még menekülni is próbált előlem. De mikor megmelengettem a kezemben, megnyugodott. Nagy diadallal hoztam ki a mélyből, életmentő hősnek éreztem magam, és eszem ágában sem volt Pityu származását kutatni. Pityu nálam maradt. És „anyás” csibe lett, hiszen annak neveltem. Ha a szőlőbe mentünk, az úton szaladt utánam, nem kellett félnem, hogy elvész, vagy elcsatangol, az emberek megálltak, és megjegyzéseket tettek, és ha fáradt volt Pityu, betettem a szatyromba, úgy vittem magammal. A szatyorban is jól megvolt, türelmesen gubbasztott a sötétben, néha még csipogott is, elégedetten. Egyébként szörnyű falánk volt — vagy ez is engedelmességének jele?, nem tudom. Minden hernyót megevett, amire rámutattam, és ha a tyúkanyót pótolva azt mondtam: „pi-pi-pi”, akkor is hozzám rohant, még ha pukkadásig tele is volt a kopasz kis begye. Édesanyám szólt rám, hogy hagyjam abba, hiszen elrontja a gyomrát.
a tyúkudvar
Pityu aztán kamaszodott. Amikor megtaláltam a pincében, még egészen sárga volt. Piheszőreit később elvesztette, és majdnem teljesen kopasz lett, azután vastagabb pihék nőttek rajta, fekete színűek, és amint megerősödtek, már tollas volt. Leköltöztünk a Szent Tamás-hegyről a városba, és új udvarunkban annyi idegen járt-kelt, hogy Pityu nem maradhatott szabadon. Bekerült a tyúkudvarba. Csakhogy Pityu nem tudott felmenni a ferde deszkán az ólba. Egy különben nagy, fejlett, szép kakas, fekete tollazattal, amely sötétkék és zöldes fényben játszott, húsos taréjjal és sárga csizmákkal! És nem tudott bemenni a tyúkólba. Nem mintha a lába vagy a szárnya nem volna elég erős; ugrott Pityu nagyokat, magasabbra is, mint a tyúkól ajtaja, de függőlegesen ugrott, és hiába verdesett a szárnyával, mindig visszaesett oda, ahonnan felugrott.

Nem, nem a lába volt gyenge, a fejében volt a hiba. Pityu órákig ugrált, verdesett, erőlködött, lelapulva, amíg erőt gyűjtött az ugráshoz, sóvárogva nézte a tyúkól ajtaját, és mellette — micsoda iróniája a sorsnak! — pici, fejletlen, sárgapihés csibék, ostoba, begyepesedett fejű tyúkanyók fokról fokra, szép nyugodtan felsétáltak a deszkán. A helyzetem határozottan kínos volt. A család gúnyos megjegyzéseket tett, személyes befolyásomnak tulajdonította Pityu hiányos szellemi képességeit. Pityu meg csak erőlködött és szenvedett. Megpróbáltam kiköszörülni a csorbát, megfogtam Pityut, ráhelyeztem lábát az egyik létrafokra, másik lábát a másikra, és így vezettem végig a létrán. Ha egy csöpp esze lett volna, erős lábán lépegetve segítség nélkül is felmegy. Hetekig oktattam, de nem tanult semmit, egy lépést sem tett magától, megmaradt a céltalan és eredménytelen ugrálás és szárnycsapkodás mellett. Akkor tudomásul vettem, hogy Pityu sohasem fog magától felmenni a létrán. És ettől kezdve a tragédia rohamosan közeledett a végkifejlethez. Lehet, hogy én voltam az oka, sőt, most, hogy kicsit érettebb ésszel és több tapasztalattal visszatekintek az eseményekre, világosan látom, hogy én voltam az oka.

Talán akkor hibáztam, amikor abbahagytam az oktatást, amely talán mégis rászoktatta volna Pityut, hogyan közlekedjék a deszkán. Vagy az volt a baj, hogy beláttam, Pityu javíthatatlanul ostoba és nevelhetetlen; nem tartottam meg iránta régi szeretetemet. Kezdtem megtagadni Pityut, szégyenkeztem, ha szóba került, és csak kötelességszerűen raktam be esténként a tyúkólba. Később néha erről is megfeledkeztem, és Pityu kint maradt éjszakára. A karácsonyi fenyőfa tövében húzódott meg, amely kopottan és szárazon állt a tyúkudvar egyik sarkában, tűinek nagy része tél óta lepotyogott, a tyúkok nem szálltak rá, mert szúrt, pedig azért raktuk oda vízkeresztkor: azt hittük, örülni fognak, ha az ágaira telepedhetnek. Késő este, ha a barátnőmtől jöttem, vagy a vacsorához vízért mentem a kútra, ott láttam Pityut, mint alaktalan fekete tömeget a kopasz, száraz fenyőfa alatt, a sarokban. A szemét nem láttam, de biztos vagyok benne, felriadt, amint az udvarban villanyt gyújtottam, és magamon éreztem szemrehányó pillantását. Aztán elmúlt a nyár, megjöttek az őszi esők, és a fenyőfa még kopárabb lett. Pityu csak illúzióból éjszakázott a fa tövében, és amint a villany felgyulladt a kapu alatt, pompás, kékesfekete tollazatán vastag vízcseppek csillogtak. Hirtelen megszántam, még egyszer megpróbáltam berakni az ólba. De akkor már késő volt. Az elhagyatottság, mellőzöttség és tehetetlenség akkorra elvégezte pusztító munkáját. Pityu felugrott, ha valaki közeledett hozzá, s ha túlságosan közel jött, egyenest nekiugrott a szemének. S ami még kínosabb: Pityu mindenkit megtámadott, aki háttal állt neki. Ha a tyúkokat etettük, erősen szemmel kellett tartani, mert ha valaki félrenézett, nem figyelt rá, Pityu a legtávolabbi zúgból is előrohant, és hisztériás kodácsolással ugrott a nyakának. Még a levegőben volt, és már vagdalkozott a csőrével. Ehhez volt ereje. És nem kukorékolt soha. Csak kodácsolt, mint egy tyúk, felháborodottan, dühödten, fékevesztetten. A tyúkokkal is brutális volt — valószínűleg a hiányzó tekintélyét igyekezett pótolni. Hajszolta, tépkedte őket, ősz felé valamennyinek csupasz volt a háta.
szédült sikolyok
Már leesett a hó, mikor Pityu egy nap megtámadta a ház tulajdonosát. A tyúkudvar alacsony kerítése mellett állt a háziúr, és a falat nézte, a szomszéd ház tűzfalát, amelyről hullott a vakolat, és összetörte házának cserepeit. Háttal állt a tyúkudvarnak, és Pityu kirohant a fenyőfa mögül, szédült sikolyokkal ugrott, repült, verdesett a háziúr nyaka felé, már a levegőben vagdalkozott a csőrével. A háziúr panaszt tett, és a családi tanács elhatározta, hogy túlad Pityun. Nem tiltakoztam, mert nem voltak ellenérveim, be kellett látnom, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás. Énhozzám különben sem szóltak, most már nem ironizált senki: tisztelték a bánatomat.

Cigány--lovával-1987

A szomszédasszony vette meg. Nem titkolta, hogy nem óhajt vesződni vele, és Pityu már vasárnap terítékre kerül. Nem voltam otthon, amikor elvitték, de az üres tyúkudvar — a tyúkokat nem ismertem, nem voltam velük semmilyen viszonyban — fájdalmasan érintett. Elmentem meglátogatni Pityut. Elképzeltem mint pelyhes, sárga kis jószágot, amint kétségbeesetten csipog a kútszerű mélységben, és akkor éreztem meg, milyen felelősséget vettem magamra azzal, hogy nem eresztettem vissza régi környezetébe. Elkényeztettem, túletettem, önállótlanságra szoktattam, és amikor olyan lett, amilyenné neveltem, megtagadtam, nem vállaltam érte a felelősséget, belefáradtam a nyomorúságába és a tehetetlenségébe. Nem csoda, hogy bizalmatlan lett, gyanakvó, rosszindulatú és brutális, nem csoda, hogy esztelenül megtámadott minden embert, hiszen félt tőlünk, csalódott bennünk.

Pityu ketrecben volt, és csak a fonott drót résein keresztül láttam. Mint egy filmbéli hajadon, úgy álltam ott; eljöttem meglátogatni a kedvesemet, akit börtönbe csuktak, és néhány nap múlva kivégzik. De Pityu nem volt gyöngéd hozzám; meg sem ismert. A fejét lesunyva, támadásra készen, ellenségesen pislogott felém.

kép | Horváth Dávid fotói