MEIN SCHÖNES FRÄULEIN…
2000 február
Valamikor régen megismerkedtem Szigligeten egy igen szimpatikus öregedő házaspárral. A férfi mosolyogva mesélte el, hogyan került össze a feleségével. Társaságban látott meg egy szép fiatal lányt, amint éppen távozni készült, így szólította meg:
„Mein schönes Fräulein darf ichs wagen
Mein Arm und Geleit ihr anzutragen.”
Mire a lány ezt válaszolta:
„Bin weder Fräulein weder schön
Kann ohngeleit nach Hause gehn.”
(Vagyis – Jékely Zoltán fordításában: –
„Szép kisasszony szabad-e kérnem,
hogy karom ajánljam s elkísérjem?”
S a válasz:
„Szép sem, kisasszony sem vagyok,
magamban is hazajuthatok.”)
Kissé modorosnak találtam, hogy a fiú egy Goethe-idézettel kezd udvarolni, de az nagyon tetszett nekem, hogy a leány nyomban kész volt a válasszal, ami persze azt jelenti, hogy mindketten tudnak németül is, meg faustul is.
Néhány év múlva megint találkoztam velük az Alkotóházban. Jelezni akartam, hogy emlékszem a történetükre, és előjöttem a Faust-szöveggel. A férfi megzavarodott. Fogalma sem volt róla, miről beszélek. Az asszony szomorúan lehajtotta a fejét. A férj aztán nemsokára meghalt.
Jó néhány év telt el. Az özvegy továbbra is lejárt Szigligetre. Nemrég ott láttam ülni egyedül az egyik asztalnál, valamit motyogott magában. Gondoltam, felidézem a szép emléket, és elkezdtem:
„Mein schönes Fräulein darf ichs wagen…”
Kerekre nyílt szemmel nézett rám, nem emlékezett semmire.
Most már én vagyok az egyetlen, aki még tudja, hogyan ismerkedtek meg ők ketten, valamikor régen.