KALAND A VASÚTI TÖLTÉS MELLETT

Amikor nincs semmi elintéznivalóm a házon kívül, egy-másfél órát sétálok a közelben, rendszerint a Lágymányost átszelő vasúti töltés mellett. A Hamzsabégi úti lakóházak és a töltés között elég széles parksáv húzódik szép, lombos fákkal, bokrokkal, többé-kevésbé gondozott füves térséggel. A kissé elhagyatott úton néha végigtolja babakocsiját egy fiatal anyuka, de leginkább kutyatulajdonos férfiakkal és nőkkel találkozik az ember, akik itt sétáltatják legkülönbözőbb fajtájú kedvenceiket.

őszintén megrémültem

Itt sétáltam én is a napokban, és ahogy a Karolina út felé haladtam, egy pad előtt mentem el, amelyen két fiatalember ült. Az egyik fölkelt és csatlakozott hozzám. Ment mellettem a jobb oldalon, és arról beszélt, hogy ők már többször láttak itt engem a parkban. Nem tudtam, mit akar, de őszintén megrémültem, amikor észrevettem, hogy már a másik férfi is csatlakozott hozzám, itt halad a bal oldalamon. Be voltam kerítve.

Azt magyarázták, hogy nagyon éhesek, és nincs pénzük.

Itt, a töltés aljában gyakran látok olyan férfiakat, akiket közelebbi információk híján munkanélkülinek vagy hajléktalannak minősítek. Nem piszkosak, de néha rongyosak, és a ruháik mindig agyonhordottak, kifakultak, ők maguk kócosak és borotválatlanok. Ez a két férfi nem ilyen volt.

Tulajdonképpen csak az egyiket láttam jól, aki először csatlakozott hozzám. Kifogástalan sötét dzseki volt rajta, hozzáillő sapkával, az arcbőre barna, simára borotvált. A másik férfiból csak annyit láttam, hogy a homlokába hullik a haja. A kék dzsekis azt magyarázta, hogy milyen éhesek, a másik pedig hirtelen és erélyesen bedobta, hogy lakásuk sincs, nem tudnak hol lenni, hová menni. „Miért nincs lakásuk?” – kérdeztem, mire a bal oldali útitársam azt felelte, hogy meghaltak a szüleik. „És akkor miért nem maradhattak a lakásban?” „Kitettek minket!” – hangzott a válasz, amit már végképp nem hittem el, de ennek semmi jelét nem adtam, ők meg csak panaszkodtak, panaszkodtak, hogy milyen rég nem ettek… Már arra gondoltam, hogy előveszem a táskámból a pénztárcámat, de mielőtt mozdítottam volna a kezemet, belém villant, hogy pontosan ez az, amit nem szabad tennem.

„Nézzék – mondtam a két férfinak –, ezekre a sétáimra sohasem hozok pénzt magammal. De szívesen hazamegyek, és visszajövök egy kis pénzzel.” „Elkísérjük!” – válaszoltak egyszerre, de én leintettem őket: „Azt már nem!” S megerősítésként még hozzátettem: „Nem volna jó, ha együtt látnának bennünket.” Az enigmatikus mondatot magam sem értettem, s nyilván ők sem, de talán éppen ez hatott rájuk. „Maguk csak üljenek le erre a padra” – folytattam, minthogy éppen egy újabb pad elé értünk –, és várjanak meg!”

összevissza járkáltam

Leültek, és nekem úgy tűnt, még mosolyogtak is rám. Amikor mellém csapódtak, éppen nem a lakásom felé mentem, hanem ellenkező irányban. Folytattam hát az utat, végighaladtam a parksávon egészen a vasúti sínekig, és a Bartók Béla úton felültem az első autóbuszra, amely hazafelé vitt, de aztán még a Skálába is bementem, és összevissza járkáltam az osztályokon, pedig valójában nem számítottam arra, hogy követnek.

Meddig ülhettek ott a padon? Mikor kezdtek gyanakodni, hogy nem megyek vissza? Dühbe gurultak-e?

Ezek a fiúk nem voltak „profik” – ahogy barátnőm megjegyezte, mikor elmeséltem neki a történetet. Lehet, hogy éppen elitták a pénzüket és ebédelni szerettek volna… De az is lehet, hogy csak hirtelen ötletük támadt: „Nézd a csajt! Egyedül van… Kopasszuk meg!” Lehet. Bármi elképzelhető.

De a töltés mellé soha többé nem megyek.

kép | vecteezy.com