A KÖLTŐ SZEME
1999 február
RENDHAGYÓ LEVÉL RÁBA GYÖRGYNEK
A napokban újra kezembe került Csönd-herceg és a nikkel szamovár című tanulmánykötete1, és rájöttem, milyen hasznos egy korábban megjelent művet újra fellapozni. Mert a tanulmányait úgysem lehet egyfolytában olvasni, és nyilván nem is kell, már csak azért sem, mert az embernek közben kedve támad elővenni azokat a verseket, amelyekre már régen nem gondolt, és amelyekhez a Maga esszéi újból kedvet csináltak. Ilyen értelemben, azt hiszem, a Maga könyve igenigen „hasznos” könyv – Maga biztosan megérti, hogy ez a meghatározás minden, csak nem sértő.
nagy a csönd
Különösen a szívemhez nőtt az első esszéje, többek között azért is, mert a Jó Csönd-herceg előtt-et mindig nagyon szerettem. Nyilván teljesen szakszerűtlen megjegyzés, hogy ezt a verset úgy is el tudom képzelni, hogy nem mutat „túl önmagán”, hanem egészen egyszerűen arról szól, mit érez az ember, ha egyedül van, sötétben, és még a fák ágai is ropognak mögötte, fölötte, körülötte. Nagyon féltem, gyermekkoromban, amikor a sötét udvarban kimentem a korsóval a kútra, rendszerint dúdoltam, hogy ne legyen olyan nagy a csönd, és nem mertem hátranézni, mert úgy éreztem, valami szörnyű lényt pillantanék meg, amely még meg is sértődne azért, hogy megláttam, és valami módon bosszút állna rajtam, esetleg „eltiporna”. De persze Magának van igaza, meg Ady Endrének, hogy a versben ennél sokkal több van. Soha nem gondoltam, hogy a „jó” szó itt valóban tulajdonságot jelent. Úgy éreztem, hozzátartozik a „Csönd herceg”-hez, elválaszthatatlan tőle, és valamiféle folklorisztikus hangulatot visz a versbe.
Nagyon okosnak találtam azt a megjegyzését, hogy „az irodalomban nincs önnemzés…” A költő „rangját csak növeli, ha előzményeihez mérjük”. Nyilvánvaló persze, hogy a költőre nemcsak társai és elődei hatnak, hanem például a képzőművészek is – egyébként pedig minden és mindenki más is. Szilárdul meg vagyok győződve például, hogy a Négy-öt magyar összehajol-kép egy Rodin-szobor hatását tükrözi: „A Pokol Kapuja” tetején három összehajló figura látható. Persze, csak három, és nem négy-öt, meg nem is magyarok, hanem ezt a sort illusztrálják: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Egyáltalában nincs kizárva, sőt szinte biztosra vehető, hogy az egész szoborcsoport a Divina Commedia hatása alatt született. De hát nem is másolatról van szó. Ady annyira tele volt a magyar sors reménytelenségével, hogy ebben a három mélyen meghajolt, megtört emberben a saját hangulatára ismert – Rodin az „összehajol”-lal járulhatott hozzá a vers megszületéséhez. Ezt a feltevést eddig sehol sem olvastam, talán téves is, bár én szentül meg vagyok győződve az igazáról. Ady járt a Rodin-múzeumban, a vers megírása előtt – ötletemet átnyújtom az Ady-kutatóknak.
Nagyon szeretem a chartres-i székesegyházat, és Radnótinak róla szóló versét:
Kőszent mozdul meg oszlopán, nyolc óra már
Éj leselkedik: a szent beáll a sorba
holt kőnek újra most. Az álla csorba.
Vihar harapta ki, vagy vasfogú pogány?
Eltűnt.
Kezében tábla volt és fény a homlokán.
Ezek a figurák egyébként – legalábbis az útikönyvek szerint – nem szentek, hanem „azonosíthatatlan bibliai alakok”, de mi azért, azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük őket szenteknek. Tizenkilencen vannak, hármasával álldogálnak a három nyugati kapu két-két oldalán, csak a középső kapu jobb oldalán van négy, egy nő és három férfi. Mindhárom férfi szakállas. (Persze, az északi és déli kapuban is álldogálnak szentek, vagyis „azonosíthatatlan bibliai alakok”, nem is akármilyenek, de ezekről most nem beszélünk.)
Valahányszor Párizsba utazom, szinte mindig elmegyek Chartres-ba is. Amikor legutóbb ott voltam, éppen lement a nap, én a középső kapu négy szentje előtt álldogáltam, amikor megdöbbentő dolog történt: az egyik szent megmozdult, és szó szerint „beállt a sorba”.
A székesegyház főbejárata előtt alacsony épület áll, amelynek árnyéka naplementekor rávetül a középső kapura, és sorban elnyeli a szobrokat. Magas, vékony, gótikus figurákról van szó – a napfény egy másodperc alatt lesiklott a szoborról, amely ettől kezdve a mellette álló két szoborral együtt árnyékban volt. Az a perc, ahogy a napfény lesiklott a szoborról, teljesen úgy hatott, mintha a kőalak megmozdult volna, hogy „beálljon a sorba”. Megrendítő volt. Ugyanazt a jelenséget éltem át, sok-sok évvel később, amelynek Radnóti 1937-ben tanúja volt. Mert a szent Radnóti szentje volt, „az álla csorba”.
gázolásos baleset
Pilinszky mondta nekem egyszer, hogy a költő mindent lát attól a pillanattól kezdve, hogy a szemét kinyitotta. Hadd hivatkozzam ebből az alkalomból Karel Čapek A költő című novellájára, amelyben Nerad, a szürrealista költő egy gázolásos baleset egyik tanúja. Beidézik a rendőrségre, de Nerad szinte semmire sem emlékszik, viszont közvetlenül a baleset után írt egy verset:
120 HP géppel rohanunk a világ végére
vagy Szingapúrba
megállj, megállj, a gép repül
nagy szerelmünk a porban fekszik
a leány letört virág
hattyúnyak, kebel, dob és cintányér
miért sírok egyre?
A költő azt mondja, nem valami jó vers. Dr. Mejzlík, a nyomozó megpróbálja megfejteni:
„– Az istenért, miért éppen Szingapúrba?
A költő vállat vont.
– Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok laknak.
– És mi köze az autónak a malájokhoz? He?
A költő leverten izgett-mozgott.
– Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem gondolja? – mondta bizonytalanul. Valami barnaságnak feltétlenül kellett ott lennie. Különben miért állna itt az, hogy Szingapúr?…
– És ez itt mi: hattyúnyak, kebel, dob és cintányér?…
– Mutassa – mondta a költő meglepetten, és a papír fölé hajolt. – Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér? Mi akar ez itt lenni?
– Éppen ezt kérdezem – morgott dr. Mejzlík sértően.
– Várjon csak – gondolkodott a költő –, valaminek kellett ott lennie, ami ilyesmire hasonlított… Idehallgasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám a hattyúnyakra? Nézze – és ceruzával egy 2-est írt a papírra.
– Aha – mondta dr. Mejzlík figyelmesen. – És mi a kebel?
– Az a 3-as, két kis ív, hát nem? – magyarázta a költő.
– Meg dob is van itt meg cintányér – mondta a rendőrtisztviselő feszülten.
— Dob és cintányér — gondolkodott Nerad, a költő. — Dob és cintányér… ez talán az ötös lesz, nem? Nézze! — mondta és egy 5-öst írt le. — Ez a has itt a dob, és a cintányér fent van!
– Várjon – mondta dr. Mejzlík, és egy papírra felírta ezt a számot: 235. – Biztos benne, hogy annak az autónak a száma 235 volt?
– Én nem figyeltem meg semmiféle számot – jelentette ki Nerad, a költő határozottan. – De valami ilyesminek kellett ott lennie, különben hogy került volna ez bele a versembe? — kérdezte csodálkozva, és tovább töprengett a költeményén. – De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben.”
Mondanom sem kell, hogy az autó barna volt, és a rendszáma valóban 235.