A DÁVID-CSILLAG

A közelmúlt drámájához, a zsidóüldözéshez kapcsolódott az úgynevezett „Dávid-csillag”. E megkülönböztető jegy ellen azonban éppen az Ószövetség népe harcolt – vallási indítékból: mindenféle csillagtiszteletet kárhoztatván.

1.

Asszíriából származott az ószövetségi zsidósághoz Istárnak (Astaru, Astóret vagy Astartu) tisztelete, aki a Hold és a csillagok istennőjeként szerepelt a keleti népek mitológiájában. Később a termékenység és a szaporodás biztosítóját látták benne. Az ún. kánaánita őslakosságtól vették át a zsidó törzsek, ezek Józsue halála után már tisztelni kezdték: „elhagyták az Urat és Astóretnek szolgáltak” (Bír. 2,13). „Sámuel felszólította egész Izraelt: Távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket, az Astóreteket, készítsétek el szíveteket az Úrnak és szolgáljatok egyedül neki.” (1Kir. 7,3) A pogány misztériumvallás-gyakorlat párhuzamosan, olykor a Jahve-kultuszt is háttérbe szorítva élt a zsidóság körében. A próféták idejében – i. e. 8. és 6. század között – lepényáldozatot mutatnak be Astóretnek. Ezért keményen szidalmazta a zsidó nőket Jeremiás: „Juda városaiban és Jeruzsálem utcáin a gyermekek fát szednek össze, az atyák tüzet gyújtanak, és az asszonyok tésztát gyúrnak, hogy lepényt készítsenek az Ég királynőjének, engem pedig haragra ingereljenek.” (Jer. 1,18) Pedig szigorú törvények rendelkeztek a szabeizmus, vagyis a csillagok tisztelete ellen: „Ha felemeled szemedet az égre és látod az ég minden csillagát, meg ne ejtsen valahogy a tévedés és ne imádd és ne tiszteld őket!” (Deut. 4,19) „Ha nálad olyan férfi vagy nő akad, aki más isteneket szolgál, a Napot, a Holdat, vagy az ég egész seregét, vidd ki azt városod kapuihoz és kövezd agyon.” (Deut. 17,3–5) S hogy ez nemcsak a városlakók körében, hanem a nomád életformát követők körében is elterjedt, arról a tekuai pásztorpróféta: Ámosz tanúskodik: „Ti majd hordozzátok bálványaitokat, isteneiteket s azok csillagát, a magatoknak csináltatottakat, mert Damaszkuszon túlra száműzlek titeket – úgymond az Úr.” (Ám. 5,26) Ezekiel idejében már nemcsak Astarténak, hanem a csillagbálványnak is tömjénnel áldoztak. Szofoniás idejében megfenyegette Isten a zsidókat: „kiirtom erről a helyről azokat, akik a háztetőkön az ég seregét imádják.” (Szof. 1,5) Jeremiás korában „mindazok a házak, melyeknek tetején tömjénáldozatot mutattak be az ég egész seregének, tisztátalanokká lesznek.” (Jer. 19,13), „és kiterítik – ti. a csillagtisztelők csontjait – az ég egész serege elé, melyet szerettek, melynek szolgáltak, mely után jártak. Nem gyűjtik össze és nem temetik el őket; ganéjjá lesznek a föld színén.” (Jer. 8,2)

Vagyis az Ószövetségben csillagot még csak ábrázolni sem volt szabad, főleg vallási vonatkozásban értelmezni, mert halállal büntették. Az ószövetségi zsidóság sohasem tette a csillagot vallási jel(vény)évé.

A kereszténység azonban – annak legkorábbi korszakában is igen sűrűn használta a hatágú csillagot. Ennek szentírási, messiási alapja van, ez magyarázza a kereszténység csillaghasználatát. Bálaám, „a bezárt szemű ember” elragadtatásában egy alkalommal így szólt: „Látom őt, de nincs még itt. Nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból, Jákob sarja uralkodni fog!” (Szám. 24,17–19) Ezeket a zsidóság mindig a Messiásra vonatkoztatta. Ezért nevezte el Rabbi Akiba a Hadrianus elleni zsidó szabadságharc vezérét Bar Kochbának (Kr. u. 135), a Csillag Fiának, mert ő maga is a Messiásnak hitte őt. Napjaink zsidó teológiája, hite e sorokat még most is a Messiásra vonatkoztatja. Ebben útitárs a katolikus egyház is: messiási jövendölésnek tekinti e sorokat, s Jézusra vonatkoztatja, aki Jákob egyenes leszármazottja az evangéliumi családfák szerint. Jákob csillaga fel is ragyogott, amikor Jézus megszületett. A csillag tehát Jézust, a Messiást jelezte a keresztény szimbolikában a kezdetek óta. A napkeleti bölcsek Jézushoz vivő csillagát: „az ő csillagát” (Mt. 2,2) is hatágú csillaggal ábrázolta a keresztény művészet az ősegyháztól kezdve mindmáig. A hatágú csillag mint vallási jelkép, keresztény eredetű. (Azok a régészeti zsidó vonatkozású előfordulások vagy szerencsejelként ábrázolják – i. e. 7. századból előkerült héber pecsét Szidonban –, vagy csillagtisztelő zsidó eretnekséggel vonható kapcsolatba, mint Leon ben David tarantói sírja Kr. u. 3. századból.)

2.

A kezdetek óta használta a kereszténység a hatágú csillagot annak dogmatikai vonatkozása miatt. A római Laterán-múzeumban látható Severa katakomba sírlapja, ahol a három napkeleti bölcs és Szűz Mária fölé hatágú csillagot helyeztek el. E jelet különösen a templárius lovagok illesztették előszeretettel rendi címerükbe. Az általuk épített templomokban mindenütt előfordul. Tőlük vették át a középkori kabbalisták. Először Bizáncban, ahol varázsformula lett az óbabilóniai szerencse jelzés alapján („boszorkányláb”). Az alkímiában a Bölcsek Kövének tudományos jelzésére használták. A kabbalisztikus értelmezés szerint a hat ág a négy világtájat jelentette s a le- és fölfelé mutató irányt. Továbbá a planétákat s a befolyásuk alatt álló hétköznapokat. A belső hatszög a szombatot, a hat kis háromszög pedig a hétköznapokat. Jelentette még az istenségből kiáradó és az anyagi világot létrehozó tíz szférát – s magát a Messiást (az eljövendőt) is.

a vendégszeretet jele

Ám a Kabbalán kívül a zsidó irodalomban sehol sem szerepel a hatágú csillag – sem művészi, sem vallási szimbólumként. A Kabbala népszerűsége folytán azonban belekerült a zsidó folklórba. A karaita Juda ben Elija 1148-ban megjelent „Eskót hakófer” című művében fordul elő először a hatágú csillag, ahol „mogén David”, azaz „Dávid-pajzs” a neve. Az értelmezés alapja a 17. zsoltár szövege: „Mentőpajzsodat nyújtottad nekem”. (Zsolt. 17,36) Juda ben Elijánál angyalokkal kapcsolatban szerepel, akiket a karaiták levegőből és tűzből származtattak, és az állatkörbe (zodiákusba) rajzolt hexagram egy-egy háromszöge a levegő, illetve a tűz csillagképeit társítja. Az arab-zsidó kabbalistáktól vették át a spanyol zsidók a hatágú csillag ornamentikáját, de sohasem azért, hogy azzal megkülönböztessék magukat a keresztényektől. Annyira nem, hogy azzal a német folklórban is gyakran találkozunk. Mivel a pythagoreusoknál a hatágú csillag a vendégszeretet jele volt, a platonizmus mellett újra éledő pythagoreus elképzelések nyomán az egész középkorban, de még az újkor kezdetén is – például a bajorok körében – a vendéglők cégéreként használták.

A zsidóság kedvelt szimbólumává a Kabbala kiemelkedő népszerűsítője: Lurja Izsák tette (15. sz. második fele). Ettől kezdve használták a zsinagógák díszítésére is. Addig – mint néhány haszid templomban napjainkig is – a zsinagógákon semmilyen jelvény nem volt. Homlokzatára „Béth ha-Midras” – „Imaház” felirattal Izaiást (56,7) és Jeremiást (7,11) követték. Erre hivatkozott Jézus is, amikor kizavarta a kereskedőket a templom csarnokából (Jn. 2,17; Lk. 19,46). Később a Dávidpajzs jelvénye, a hétágú gyertyatartó: a „menóra” vált a zsinagóga jelvényévé (Kiv. 31,8; 39,37 alapján). A katolikus egyházban tilos hétágú gyertyatartót használni istentiszteleti célokra. Ugyanakkor a keresztény művészet a templomokon kívül, mint egyházművészeti ornamenst, különösen a román kori templomokban, felhasználta. A franciaországi Beaulieu (Corrèze) templomának portáléján kőbe vésve négyszer is látható. Ugyancsak frank földön St. Michel d’Aiguilhe (Le Puy) templomon is fellelhető, ahol az egyház Salve Regina himnusza fogalmazódott meg. A poitiers-i Notre-Dame-la-Grande hatalmas katedrális homlokzatán kőbe vésve látható a hatágú csillag. – Nemcsak a művészettörténet által számontartott templomokban fordult elő, hanem a mai Spanyolország harmadik legnagyobb városának: Valenciának 1250-ben épült katedrálisán is: a főkapu fölötti hatalmas körablak sugárküllői roppant nagy méretű hatágú csillagot alkotnak.

A mai Németország nyugati felén lévő Gmünd híres Szent Kereszt katedrálisában a főhajó mennyezetén láthatók a „zsidó csillagok” a mennyezetbordázatba illesztve – hatszor egymás után. A szentély közepén a hetedik csillag a hitleri időkben is megmaradt.

Firenze Arnolfo di Cambio építette S. Croce temploma (1294), amely Giotto freskóin kívül Michelangelo, Dante, Machiavelli, Galilei, Leonardo Bruni, Pietro Aretino, Alfieri temetőhelye s panteonja, főhomlokzatának hatalmas körablaka sugárküllői szintén óriási hatágú csillagot képeznek. Az Or San Michele-ben a különálló tabernákulum egyetlen dísze a leheletfinom faragású hatágú csillag márványból. Andrea Orcagna öt éven keresztül (1384–89) dolgozott rajta. Századunk egyházművészetére rendkívüli hatással levő beuroni német bencések megkülönböztetett ornamensként használták az ún. „zsidó csillagot”.

3.

A reformáció évszázadától a zsidóság körében is elterjedt alkalmazása. Hamburg városának könyvtárában őriznek egy 1564-ből származó kéziratot. ahol az aláírás mellett, „mogén Dávid” látható. A hitközségi pecséteken is mind gyakoribb. Érdekes kortörténeti adat, hogy a Dávid-pajzs mellett a Salamon-pajzs: „mogén Selómó” is előfordul, mely ötágú csillag. Ilyen Salamon-pajzs először az „élija Rabba” című műben szerepel, melyet még 1073-ban adtak ki. IV. Károly német-római császár 1354-ben elrendelte, hogy a prágai zsidók vörös színű zászlót használjanak, amelyen már a hatágú „mogen David” s az ötágú „mogen Selómó” tetszés szerint szerepelhet. Mátyás királyt 1476-ban, amikor Beatrix-szal jobbján Budára vonult, ilyen vörös színű zászlóval fogadta a budai zsidóság, de azon hatágú fekete színű csillag díszlett.

hivatalos jelvény

A hatágú csillag „karrierjét” a zsidóságon belül nem mint vallási; hanem politikai szimbólumként futotta be – a 19. század utolsó évtizedeiben kibontakozó cionizmus jeleként. Kiszorítja a zsinagógák oromzatáról, a vallásos tartalmú könyvek borítójáról a korábbi egyetemes szimbólumot: a menórát, hogy helyet adjon a hatágú csillagnak. A budapesti születésű Herzl Tivadar elődei, Edmund Rotschild báró és Moses Hess meg Leo Pinsker törekvéseit megújítva „Judenstaat” (Zsidóállam) című művében mozgalma szimbólumává teszi a hatágú csillagot. Szándékát 1897. augusztus 29-én a baseli cionista világkongresszus a magáévá fogadta. (Megjegyzendő, a 19. században különös jelentőségű francia szabadkőművesség is a hatágú csillagot használta jelvényként.) A baseli kongresszus határozata nyomán megalakul az Állandó Zsidó Alap = Keren Kájjernet le-Jiszrael, mely a palesztinai zsidóság számára a földvásárláshoz rendszeres támogatást nyújt, s ez a szervezet hivatalos jelvényévé teszi a hatágú csillagot. A híres Balfour-deklaráció, amely 1917. november 2-án Palesztinát szabad Zsidóállamnak jelentette ki, hivatalos nemzeti jelvényévé fehér zászlót jelölt ki, amelyen kék színű hatágú csillag van. Palesztinában 1947-ig a Vöröskereszt hivatalos jelvénye a Vörös-mogén-Dávid: a Mogén David Adóm.

Ha az elmondottak alapján arra következtetnénk, hogy a zsidóság elfogadta a hatágú csillagot felekezeti szimbólumként, nagyot tévednénk. Korántsem olyan egyértelmű vallási használata, mint a katolikus és egyes keresztény egyházakban a kereszté. A cionizmussal szembehelyezkedő zsidóság azonnal eltávolította a zsinagógákról a hatágú csillagot, kifejtették a frigyszekrényfüggönyökből és a tóraruhákból. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy életüket a mózesi törvények tilalmai keretezzék s ne a cionizmus aktuál-politikai szándékai.

4.

Mégis, hogyan került a zsidóság megkülönböztető jeleként századunkban is ruhájukra a sárga folt s karszalag?

A katolikus egyház története folyamán számtalan esetben került szembe önmagával. Másképpen mutatta arcát az intézményesült egyház és a spiritualizálódott. Mivel e két karakter időben sohasem vált szét élesen, ezért törvényszerűen keresztezték egymást zsidóellenes és zsidópártoló megnyilvánulások. Így érthető az is, hogy elsőként 1. Theodosius császár idején, az immár államvallássá lett kereszténység századában kötelezték a zsidókat arra, hogy viseljék megkülönböztető jelüket: a sárga foltot. Miért éppen a sárga színt? Valószínű, hogy a IV. század arénájában folyó lóversenyek fogadói közül a zsidó nézők a sárga sarokban (szektorban) helyezkedtek el, ellenlábasaik pedig a zöldben. Innen vehették a jel színének „ötletét” a zsidóság kirekesztői.

visszataszító keveredés

Az egyház hatalmi csúcspontján, III. Ince pápa idején, 1215-ben összehívott 12. egyetemes zsinat – a IV. lateráni – felfrissíti a theodosiusi rendeletet. Szövegszerűen így hangzik: „Minél inkább rászorul a keresztény nép arra, hogy kamatokra kölcsönt vegyen, annál inkább fejükre nő a zsidók hűtlensége, úgyhogy rövid idő alatt teljesen elúszik a keresztények vagyona. Éppen ezért e határozatunkkal gondoskodni akarunk a keresztényekről, hogy őket a zsidók mérték nélkül ne szorongassák… Egyes tartományokban a zsidókat és a szaracénokat a ruházatuk különbözteti meg a keresztényektől. Másutt viszont olyan rendetlenséget találunk, hogy nem lehet őket megkülönböztetni. Gyakran előfordult ezért, hogy a keresztények tévedésből zsidó vagy szaracén nőkkel, és a zsidók vagy szaracénok a keresztény nőkkel keverednek és házasodnak össze. Hogy tehát a jövőben az ilyen visszataszító keveredésnek kilengéseit ne lehessen mentegetni tévedéssel, Mi megparancsoljuk, hogy mindkét nembeli zsidók és szaracénok minden keresztény országban és állandóan megkülönböztetendők a ruházatukkal is a többi kereszténytől, annál is inkább, mert ezt számukra már Mózes is megparancsolta… Mivel pedig teljesen oktalan lenne, hogy Krisztus káromlója úrrá lehessen egy keresztény ember felett, mindazt megújítjuk, amit a Toledói Zsinat e kérdésben már bölcsen határozott. Megtiltjuk tehát, hogy a zsidókra köztisztviselői hivatalt ruházzanak, mivel ezek épp e közhivatal által tudják legjobban szorongatni a keresztényeket. Egyes zsidók saját akaratukból vették fel ugyan a szent keresztséget, de értesülésünk szerint egyáltalában nem tagadják meg a régi embert, hogy új emberré legyenek, amint ezt Szent Pál is kívánta. Megtartják előbbi vallásuk egyes szokásait, és így tisztátalanná teszik a keresztény vallás fenségét. Pedig írva van már az Ószövetségben is: ‘Jaj, a megosztott szívűnek! Jaj, a földön két úton járó bűnösnek!’ (Sirák 2,14)”.

Szinte válaszként a zsidóság részéről is megszületett az ellentörvény. A 14. századból való zsidó rituális könyv: a „Kolbó” szigorúan előírja, hogy a zsidók nem hordhatják a gojok ruháit, s nem követhetik azok szokásait sem.

5.

A lateráni zsinat rendelkezése a zsidóság kirekesztését, de nem megsemmisítését biztosította. Auschwitz előképei, a különféle intenzitású pogromok a helyi társadalom és a zsidóság konfliktusát „rendezték le” – az egyház bűne, hogy ezekhez nem egy esetben erkölcsileg asszisztált s nem kiáltott ellene. Dávid csillaga, a hatágú csillag olyan egyetemes jele az emberiségnek, amely túlmutat Izrael népének történelmén s főként aktuál-politikai értelmezésén. Dávid csillaga köztünk járt – feladatot hagyott ránk: csillogóvá kell tennünk világunkat, melyet itt-létével megérintett.

Semmilyen jel nem értékes puszta lététől. Hamis vagy félrevezető értelmezések pedig egyenesen értelmetlenné teszik. Éppen ezért „helyiértékének” történetiségét mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az Idő varratait föl tudjuk fejteni, s eredendő funkcióját visszaadva szolgálja az egymásra találás biztonságát és örömét.

kép | vecteezy.com