A SZOMBAT ANGYALAI

A kis szoba falán lassan táncolnak a szürke árnyak. A hófehér abroszon a bor vércseppjeire szelíden hull a barheszmorzsa. A tányérokon az üres halszálkák és a hajdanvolt liba romjai dús vacsoráról árulkodnak. A családfő elégedetten nyújtózkodik támlás székében, a háziasszony lustán babrál fodros főkötőjén, s a gyerekek csillogó szemmel nézik a szombati lángokat. Ezek a fények messzire űzik a hétköznapok sötét gondjait: e pár órára megszűnik a lázas hajsza, a szűkölködés, a megaláztatás. A szegény szatócs most még a királynál is nagyobb. „Béke veletek, szombati angyalok” – csendül fel boldogan a hagyományos melódia, ám az ének hangjaiba olykor már fojtott ásítás tolul.

A kopottas ajtó váratlanul megnyikordul. Fényes kíséretével maga a büszke király töri meg az ünnepi áhítatot.

– Kérj bármit, amit csak akarsz! Ebben a pillanatban bármely kívánságod teljesül – szól a király.

– Mit is kérhetnék? – motyogja meglepetten a zsidó. Az ünnepi hangulat és a teli gyomor elfeledtette vele minden gondját. – Ha igazán segíteni akarsz – szólal meg végre –, uram király, légy szíves, koppintsd el a gyertyát.

a szombat

Az iménti történet – Heine játékos, bizarr ötlete – jól érzékelteti, mi mindent jelentett a szombat a régi zsidó otthonokban. Hétről hétre visszaadta a nép lelkét, nem engedte elsüllyedni a mindennapok világában. Talán éppen ez a heti munkaszüneti nap, a szellemi-testi felüdülés kötelezettsége akadályozta meg, hogy a zsidóság az elnyomatás hosszú évszázadai alatt a pária-népek sorsára jusson. „Nem annyira a zsidók tartották meg a szombatot, mint inkább a szombat tartotta fenn a zsidóságot” – ahogyan azt Ahád Háám, a nép egyik nagy, modern gondolkodója megfogalmazta.

A szombat voltaképpen zsidó „találmány”. A heti munkaszüneti nap szokása a zsidóság (és persze, a kereszténység) révén terjedt el Európa- és világszerte. Korábban, például az ókori Rómában a szabad emberek egyáltalán nem dolgoztak, a rabszolgáknak viszont szinte sohasem volt pihenésük.

Egyszer – a Talmud elbeszélése szerint – az egyik római helytartó azzal vádolta a zsidókat, hogy lustaságuk legfőbb bizonyítéka a szombat.

– És te mikor dolgozol? – kérdezték a zsidó bölcsek a helytartót.

– Hogy képzelitek? – válaszolt meglepetten, s egyben felháborodottan amaz. – Én úr vagyok, dolgoznak helyettem a rabszolgáim…

– Nálunk viszont – folytatták a bölcsek – mindenki számára kötelező a munka és mindenkit megillet a pihenés. „Hat napon át dolgozz – olvassuk a Tízparancsolatban – és végezd minden munkádat, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévalónak, a te Istenednek. Ne végezz akkor semmiféle munkát sem te, sem fiad-lányod, sem szolgád-szolgálód, sem állataid. Még az idegen sem, ki kapuid közt tanyázik, mert hat napon át teremtette az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindent, ami benne van, ám a hetedik napon Ő is megpihent…”

csendes családi együttlét

A hétvégi pihenés – mint mondtuk – világszerte elterjedt. Ám mintha éppen a lényege felejtődött volna el az utóbbi évtizedekben. Nézük csak meg, mivel töltik manapság a „megnövekedett” szabad időt! Aki a második vagy harmadik gazdaság áldozataként történetesen nem vállal különmunkát, az is robotol a maga módján. Hétvégi ebédet főz, takarít, autót mos vagy kertet kapál. A régi, szegény zsidócskák viszont ilyenkor csendes családi együttlétre, meghitt beszélgetésre, szellemi felüdülésre rendezkedtek be. Holott „szabad” szombatról, aktív „kikapcsolódásról” még hírből sem hallottak…

Nem érthetjük meg a szombat jellegét, ha csupán munkaszünetként beszélünk róla. A szombat ugyanis „szent nap”, amely az egész heti munka célját és értelmét adja. A héber nyelvben a hét napjait éppen ezért a szombathoz mérten nevezik: a vasárnap „első nap”, a hétfő „második”, a péntek pedig a „szombat előnapja” (erev sabbat). Ha a vallásos zsidó új ruhát vagy jobb ételt vásárol, azt mindig a „szombat tiszteletére” készíti elő. Az ókorban naponta kétszer étkeztek a emberek: reggel és este. Így tettek a zsidók is, ám szombaton „három étkezés” járta: pénteken este, szombat délelőtt és délután volt Ábrahám, Izsák és Jákob lakomája. Minden főbb étkezéshez – hétköznap – egy cipót készítettek, szombaton kettőt – ez volt az ünnepi „fölösleg”. Hasonlóképpen legalább két gyertya ég a szombatköszöntő asztalon: az egyik világít, a másik az ünnepi fényt árasztja…

A Talmud mesterei költői hasonlatokkal, példázatokkal kívánták megmagyarázni a hétről hétre ismétlődő, legfőbb zsidó ünnep lényegét. A király gyönyörű palotát építtet, értékes holmival – szőnyeggel, selyemmel – rendezi be a női lakosztályt. Valami mégis hiányzik, aminek kedvéért az egészet létrehozta: a menyasszony. Így hiányzott – mondják a rabbik – a világ teremtésének teljességéből a szombat…

A szombat tehát nem egyszerűen ünnepnap, hanem, mondhatni, bizalmas jóbarát. Menyasszony, akit szinte szerelmes vágyakozással vártak a szegény, gondterhelt zsidócskák. A fárasztó hét, a mindennapos megaláztatás után péntek este végre együtt ült az egész család az asztalnál, együtt ünnepelt, együtt dalolt. A férj elénekelte feleségének Salamon király asszonydicsérő énekét a Bibliából. Együtt magyarázgatták az Atyák bölcs mondásait, vagy együtt sétáltak a szabadban. Az apa kihallgatta fiát, mit tanult egész héten az iskolában.

Valóságos menyasszony volt „Sabbath hercegnő”, akinek tiszteletére még a nem éppen vallásos Heine is hosszú költeményt zengett. Régi zsidó községekben, így Északkelet-Magyarország egyes vidékein is, péntek délután – naplemente előtt – kivonultak a falu határába. Ott baldachint, menyasszonyi sátrat emeltek, úgy várták a szombat eljövetelét. Amikor aztán a napkorong vérvörösen végre lebukott a látóhatár szélén, hirtelen mindenki táncra perdült és dalra fakadt. Esküvői menetben kísérték Sabbath hercegnőt a templom bejáratáig. „Jöjj barátom a menyasszony elé, hadd köszöntsük a szombatot!” Zsinagógáinkban mindig szokás, hogy amikor ez a középkori héber költemény elhangzik, valamennyien az ajtó felé fordulunk.

egy jó és egy rossz angyal

Régi zsidó legenda szerint péntek este mindenkit egy jó és egy rossz angyal kísér haza a zsinagógából. Ha odahaza gyertyák égnek és terített asztal várja a szombatot, ha az édesapa magához szólítja és hagyományosan megáldja gyermekeit, akkor a jó angyal így fohászkodik: Adja Isten, hogy jövő szombaton is így legyen! És a rossz angyalnak – akarata ellenére – áment kell mondania rá. Ahol viszont békés, meghitt hangulat helyett hangos perpatvar és riadt gyermekszemek fogadják az ünnepet, ott a gonosz angyal mondja: Adja Isten, hogy jövő szombaton is így legyen! S a jó angyal – könnyek között – kénytelen áment mondani…

„Béke veletek, szombati angyalok” – a régi melódia egyre ritkábban hangzik el, s vele együtt jóformán feledésbe ment a hajdani otthonok hangulata is. Ha a mesebeli király manapság váratlanul betoppanna hozzánk, nem a gyertyák elkoppintását, hanem régi fényének fölélesztését kérnénk tőle.

kép | adobe.com