ZÖLD FOGYATKOZÁS

A statisztika szigorú adatai megcáfolni látszanak a címben foglalt állítást. Sőt – a sikerpropaganda szóhasználatával élve – diadalmas fejlődést is kiolvashatunk a tényszámokból. 1960-ban még 6,5 millió m² parkterületet tartottak nyilván Budapesten, míg 1994-ben több mint 23 millió m²-t. Ez 35 év alatt közel négyszeres növekedés.

Érdemes ezt az előnyomulást alaposabban szemügyre venni. Ahol ma zöldterületek övezik a betonrengeteget, ott azelőtt mezőgazdasági termelés folyt, vagy kertes házak álltak. A lakótelepek építése idején letarolták a családi házakat kertjeikkel együtt, és megszüntették a mezőgazdasági termelést. Helyükre sok ezer köbméter beton került, és illő kíséretként némi lakótelepi zöldfelület is. Ez utóbbiak gondozott parkterületként szerepeltek a statisztikában, míg a kerteket, szántóföldeket más adatsorokban lehetett megtalálni. Amíg egy hektár búza vagy kukorica 6 tonna oxigént produkált és 8 tonna szén-dioxidot dolgozott fel egy vegetációs periódus alatt, addig a paneleket kísérő zöldfelületek egy hektár területéről jó, ha fele annyi asszimilációs produktum képződött.

E 35 év alatt tehát a biológiailag aktív területek részaránya csökkent. Így a gondozott zöldterületek szaporodását jólesően nyugtázni annyi, mintha egy krónikus beteg növekvő gyógyszerfogyasztásának örvendeznénk.

fenyegetettség

Meg kell jegyezni, hogy e zöldfelületeknek már születési kínjaik elmúltával csecsemőkori elhalálozásuk rémével kellett szembenézni. A halandóság réme nagyon is valóságos tapasztalatokon alapult, és nem bizonyult átmeneti járványnak. Elkezdődött a 70-es évtized elején, és ma is tart. A rendszerváltozás nem akadályozta meg a zöldfelületek fenyegetettségét, csupán a kórokozó változott meg. Az elmúlt 35 év a zöldfelületek üldöztetésének változatos formáit produkálta.

A 70-es évtized sajátossága, hogy egy időben épültek új zöldfelületek, miközben egy részüket szinte azonnal le kellett rombolni. Ez a furcsa helyzet abból adódott, hogy a házgyárak ontották a panelt, a területelőkészítés pedig nem tudott ezzel lépést tartani. Ez azt jelentette, hogy a tereprendezés és előközművesítés nem biztosított elég gyorsan helyet a folyamatot irányító házgyáraknak. A fáziseltolódás állandó gondot okozott a terület biztosításáért felelős Fővárosi Tanácsnak, annál is inkább, mert a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága a felépített lakások számát kérte számon. A szorításban – amely egy irányból, azaz felülről jött, de onnan nagyon erősen – kipattant a mentő ötlet: intenzifikálás. Ez azt jelentette, hogy a már beépített zöldfelületeket kellett megszüntetni a Lakatos utcai, a békásmegyeri, a kelenföldi, az újpalotai és gyakorlatilag minden, már épülő lakótelepen.

Kirakatpolitika volt ez a javából, és nem az akkori rendszer találta ki, csupán – marxista terminológiával élve – alkotóan alkalmazta. Már gróf Andrássy Gyula is szemrehányást tett báró Podmaniczky Frigyesnek, amiért csatornába, vagyis a föld alá kényszeríti a pénzt, rontva ezzel az éppen országló párt választási propagandáját. A szemfényvesztés ilyen gyakorlatát kétes sikerrel az 1990-es rendszerváltók is alkalmazták. De ne vágjunk a dolgok elébe, és ne kalandozzunk más vágányokra.

A 80-as évtized új színeket vitt a zöldfelületek elleni hadjáratba. Felpuhult a diktatúra, és ezzel új érdekviszonyok jelentek meg. Napirendre kerültek a még egyenlőbbek igényei, no nem a lakótelepeken, hanem a budai hegyvidéken. Megindult a mindennél erőszakosabb hadjárat Budapest zöld szigetei ellen. Nem számított, és ma sem számít, hogy az egyre sivárabb kőrengetegben szinte csak Budáról várhatjuk a telítetlen oxigént, hogy csupán a növényzet által lehűtött levegő helycseréje képes kifújni a port a város légteréből. Ha nem volt építési engedély, elég volt egy ,,K” telefon, és a papírt alázatos hivatalnok szállította házhoz. Ha beszakadt a hegy olyan helyen, ahol a legeslegegyenlőbbek laktak, tonnaszám nyomták alája a cementet, nehogy szó érje a ház elejét. A beszakadás veszélye nem játszott szerepet a Rózsadombon, a Várban, sem a puha diktatúrában, sem a mai világban.

Sokunkban élt várakozás, hogy a rendszerváltás talán több esélyt kínál a művi és természeti környezet védelmezői számára. Csalódni kellett. Megjelent az új kormány, amely újra mindent centralizálni kezdett, ám nem tekintette életcéljának Budapest irányíthatóságát. A kerületeire töredezett fővárosban a minden irányból érkezett nyomás eredményeképpen egymás után készültek rendezési tervek a gyorsan beépíthető zöldterületekre. A folyamatot a kormány azzal segítette, hogy rövid pénzügyi pórázra fogta a településeket, rákényszerítve azokat jövőjük felélésére. Az önkormányzatok kóros szereptévesztése következtében megjelent az üzletelő hivatal, amely a lakossági szükségletek kielégítése helyett idegen és kockázatos ingatlanüzletekbe fogott.

könyörtelen felszámolás

A kudarcokban megedződött környezetvédők megdöbbenésére egymás után keletkeztek és keletkeznek új ötletek, sőt, beépítési tervek, például az évszázados Köztársaság tér felének beépítésére, a Várhegy növényzettel fedett zöld koszorújának felszámolására, a Harangvölgy és Buda minden még szabad zöldterületének betonnal való beterítésére. Itt bizony Budapest lakhatóságának könyörtelen felszámolása folyik.

Ahol a papírra vetett rémálmok valósággá válnak, ott sokkoló látványban lehet része a lakosságnak. A XXII. kerületi Arany János utcai lakótelep központi zöldfelülete helyén hatalmas betongödör tátong, míg a maradék zöldfelületekre és utakra az autóknak szánt betonkockákat rakták. (A felháborodás és építési szabálytalanságok miatt az építkezést felfüggesztették.)

A mélygarázs-akció a Belváros amúgy is fogyó zöldfelületeit veszélyezteti. A Vérmező, a Várhegy, a Clark Ádám tér, a Roosevelt tér mélygarázsai nem a nyugati minta szerinti mélyművelés-technológiával épülnének, hanem az olcsó felszíni mélyítéssel, tehát a növényzet kivájásával. Az évente kipusztított két–háromezer fát kevesellvén, a Belváros maradék zöldfelületét vették célba. Ha az összes tervezett mélygarázst megépítenék, akkor sem tudnának 1500–2000 gépjárműnél többet elhelyezni, ami a Budapesten nyilvántartott 571 ezer gépjárműnek és a még itt közlekedő további 200 ezer járműnek negyed százalékát sem tenné ki. A gépjárművek évi 20 ezer darabbal való növekedését is csupán 20 mélygarázs 1 év alatt történő felépítésével helyezhetnénk el.

A mélygarázsok helyszínei között – szimbolikus jelentősége miatt – külön említendő a Szabadság tér. Gróf Széchenyi István 1846. január 20-án a következő levelet küldte József nádornak:

,,Minthogy tudomásom szerint a pesti Városliget platáncsoportjában néhány fa a túlzott sűrűség miatt kiemelendő, és néhány nagy fa az Újépületnél létesítendő sétányt lényegesen szépítené, így a pesti Sétány Társulat nevében bátorkodom császári Fenségedet legalázatosabban arra kérni, hogy kegyeskedjék a Szépítési Bizottmányt utasítani: nekünk az említett platánokból 12 darabot átengedni szíves legyen.

Legmélyebb tiszteletadással, császári Fenséged legalázatosabb”

A levélhez hozzá kell tenni, hogy az első pesti sétatér létesítése miatt Széchenyinek előzőleg Bécsben kellett kilincselnie a közös Honvédelmi Minisztériumban. A mai Szabadság téren még állt a Neugebäude, amelynek egy puskalövésnyi védőterületén – a glácison – csak katonai engedéllyel lehetett építeni vagy fát telepíteni. 4 évig talpalt Széchenyi, míg 1846. március 3-án felesége ünnepélyesen felavatta az első pesti fasort. A lepusztult, elhanyagolt téren még áll Telcs Ede az eseményt megörökítő, 1930-ban felállított díszkútja. A téren építendő mélygarázst engedélyező hivatalnok nyilván nem igényel magának emlékművet, mert azt égetett olajból és szén-monoxidból kellene megalkotni, ami ugyebár lehetetlen. Széchenyi fáradozásainak eredményét semmivé tenni nem kerül fáradságba, még csak különleges utánjárásba sem.

Az ilyen beépítések engedélyezése azért sem okoz gondot, mert a páratlanul készséges hivatalnokok maguk kínálják a zöld környezetet. Ilyen kiszolgálásról pedig egy külföldi befektető saját hazájában nem is álmodhat.

Feltételezve a hivatalnok becsületességét, oka kell legyen a növényzettől való tisztviselői idegenkedésnek. Az ok pedig csakis az lehet, hogy a növény a hivatalnok számára szabályozhatatlan, irracionális elem. A hivatalnok egyenes és függőleges vonalakban gondolkodik, a fa pedig girbegurba, hol kopasz, hol zöld, összevissza ágaskodik, legjobb az ilyen rendellenességektől megszabadulni.

WC-vonzat

Az eddigiekben vázolt folyamat teljességéhez hozzátartozik, hogy a zöldfelületeket nem csupán beépítéssel fenyegetik, hanem rendeltetés ellenes használattal is. E megállapítás demonstrálására a Városligetet ajánlom állatorvosi lónak. Itt mindent elkövetnek, hogy a Liget lepusztulása mihamarabb megtörténjen. A Széchenyi fürdő melletti területeket ellepték a kacatárusok, olyan állapotot teremtve, amelyet egy jobb falusi kocsma mellett sem tűrnének el. A Hősök tere kolonnádja mögül kivirítanak a harsány színű étel- és italárusító bódék, ellepvén a Liget távolabbi területeit is. Ezek az árusítóhelyek szemétvonzatukkal áldatlan állapotokat teremtenek. Az anyagcsere törvényei szerint étel- és italárusításnak WC-vonzata is van, amelyhez viszont csatorna szükségeltetik, ami hol van, hol nincs. A Gundel étteremmel szembeni szigeten Karinthy Robinson Krausz paródiája elevenedik meg. Kis fagylaltozóra kértek ide engedélyt évekkel ezelőtt, és emeletes étterem lett belőle, saját parkolóval, Robinson felirata mögött feltálalva a zsúfoltságot. A Városliget további egyedi csodája, hogy egy nyilvános gyerekjátszótéren gumiasztalon ugráltató kisiparos építette fel aranybányáját, több pénzt zsebre téve, mint öt polgármester. Volt szerencsém látni azt a rendezési tervet, amely mélygarázst álmodott a Hősök tere alá, valamint vigalmi negyedet tervezett a Ligetet körülhatároló épületekbe. Ha így haladunk tovább, a Ligetre már csak ez a lap emlékeztet majd.

A Liget és több más nagypark lepusztult állapotáért az összekuszált jogi háttér is felelős. A nagyparkok tulajdonjoga és fenntartási kötelezettsége a Fővárosé, ám a használati engedélyeket a kerületi önkormányzat adja ki. Így a pázsitot a Főváros kaszálja, a bevételt pedig a kerületi önkormányzat.

A zöldfogyatkozás folyamatának ábrázolása nem lenne teljes, ha nem tekintenénk át egy súlyosan meghatározó jelenséget, a közlekedés fejlődését.

Az elmúlt 35 év alatt harmincszorosára növekedett a gépjárművek száma hazánkban, és ezen belül Budapesten is. A fővárosban közlekedő mintegy 700 ezer gépjármű évente fél millió tonna szennyezőanyagot terít Budapestre, így minden lakosra több mint 250 kg jut. A felnőttre testsúlyának háromszorosa, a gyermekre hatszorosa. A növényekkel védett területekre kevesebb, a növények nélküli forgalmas utakra több szennyezőanyag kerül.

Az 1991-es esztendő annyiban számított fordulatnak, hogy a Budapesten közlekedő gépjárművek száma akkor érte el a fasori fák számát (580 ezer db), azóta fokozódó ütemben felülmúlja.

Persze egy fa nem képes kiszűrni egy autó évi szennyezését – jó esetben csak a felét. Nagyobb hatásfok akkor lenne elérhető, ha több fa lenne, ezenkívül a járda mellett cserjesorok, hogy a kipufogók és légzőszervek zónájában szolgáltassanak védelmet.

A fák asszimilációs tevékenysége közismerten oxigént szolgáltat, és ami ennél is fontosabb, szén-dioxidot von ki a levegőből, lombköbméterenként 590 grammot a vegetációs idő alatt. A fák – ha cserjék lennének alattuk – jelentősen csökkentenék a zajt és a vibrációs kártételt.

Nem elhanyagolható az úgynevezett rekreációs, vagyis üdülési hatás, amit a növényzet érzékszerveinken keresztül gyakorol ránk. Egy utcában csupán közlekedni lehet, ám ha ott fasor van, akkor az már sétára is lehetőséget nyújt.

fapusztítás

A hivatásos fapusztítónak sokat segít a közlekedés már említett rohamos növekedése. A közlekedés elsősorban helyigényével szorítja ki a növényzetet. Az útszélesítések, mélygarázsépítések fapusztítással járnak. A lakótelepeken a járművek a zöldfelületeken parkolnak. A járdán parkoló gépkocsik mechanikai sérülést okoznak a kéreg és háncsszövet károsításával. (A háncsban helyezkednek el a fák életműködését biztosító szállítószövetek.) A légszennyezés fizikai és kémiai úton károsítja a növényeket. A kipufogón áramló olaj filmszerűen bevonja a faleveleket, eltömi a sztómákat (légcserenyílásokat), olyan perzselést okozva, mint az amerikaiak által Vietnamban alkalmazott,,orange” vegyszer. Ugyancsak levélperzselést okoz az ólom, a kadmium és más nehézfém is. A kén-dioxid a levelekbe jutva rombolja a növényi klorofilt. A kén-dioxid egyúttal esőben kénsavvá alakul, és perzseli a növényzetet.

A közlekedés zavartalansága érdekében sózzák az utakat. A só (NaCl) vízben nátriumsóra és kloridionra disszociál. A kloridion a táplálékgyökereken keresztül a levelekbe jut, és 0,8–1,8 százalék töménységet elérve (szárazanyagra vetítve) gátolja a tápanyagok felvételét, leperzseli a leveleket. A mintának tekintett európai városokban – ahol a növényzetnek értéke van – már nem sóznak, hanem mechanikai csúszásgátlókat alkalmaznak. (Apró kavics, őrölt salak, homok.)

A növényzet sorsáért való aggodalom nem széplelkűségből, hanem gyermekeink és unokáink egészségének féltéséből fakad. 35 év alatt ugyanis nem csupán a járművek száma emelkedett, hanem halandóságunk is. 1960-ban még 100 ezer körül volt az évi halálozás, a születések meghaladták ezt a számot. 1980 óta fogy lakosságunk, 1985-ben pedig átvettük a statisztikában a szomorú első helyet. Az elmúlt évtizedben másfélszeresére nőtt a halálozás, 50 százalékkal meghaladva a 35 év előtti állapotot. Az Egyesült Államok Ráktársaságának kiadványa alapján a világ 50 adatszolgáltató országa közül Magyarországon a legmagasabb a daganatos halálozás. (Dr. Farkas Ilona rákkutató adatai.) A statisztikusok szerint ezek a riasztó adatok dohányzásunknak, mozgáshiányunknak köszönhetőek, és ez részben nyilván igaz is. Ám csak részben. Struccpolitika lenne kihagyni a számításból a környezetet, amelyben rohamosan növekednek a szén-monoxid, a rákkeltő szénhidrogének, a nitrogén-oxidok, ólom a kipufogókból, és azbesztszemcsék, amelyek a fékbetétekről származnak. A hivatalnokokat és a döntéshozókat ezek a számok általában nem érdeklik. Tapasztalatuk szerint mindig a szomszéd hal meg. Egy beépítő számára a halandóság mindig nagyon elvont, míg a konkrét irodaház vagy parkoló nagyon is megfogható, közeli eredménnyel kecsegtet. A környezetvédők bekalkulálható kudarca abból fakad, hogy érvekkel hadakoznak érdekek ellen. Ha egy rendezési terv tárgyalása során valaki szót emel a növényzet érdekében, elhangzik a sztereotip válasz: „Azok értéktelen növények.” Igaz, hogy értéktelen növényzet nem létezik, mert az aszfalttal szemben még a gyomnövény is asszimilál, ám Budapesten rendeleti úton deklarálták a fák értéktelenségét. A gazdasági lobbival összefogott hivatalnokoknak sikerült hatástalanítani azt a rendelet-tervezetet, amely hatékony védelmet biztosított volna a fáknak. Így ma Budapesten legfeljebb 10 ezer forint szabálysértési bírságot kell fizetni engedély nélküli fakivágásért. Ez Ausztriában, Svájcban és Angliában millió forintokba kerülne.

szabad préda

Ezek után már nem kell vesződni rendezési tervekkel, fakivágási kérelmekkel, a fák szabad prédává váltak, olcsón meg lehet tőlük szabadulni. Ezzel egyben feláldozzák a környezetvédelem legolcsóbb és leghatékonyabb eszközét.

A vadászok fújják már a hallalit a maradék növényzet felett. Elhagynak bennünket a fák!

kép | shutterstock.com