Radó Dezső

VÍZÜGYEINKRŐL

1997 április

VÍZÜGYEINKRŐL

Hága. Madurodam

Kissé profán módon derékig érő Hollandiának neveztem el a hágai Madurodamot, a város egyik legnevezetesebb látványosságát. Az elnevezés teljesen önkényes, mert a Madurodam hivatalosan miniatűr város, amelyben 1:25 méretarányban megtalálhatók a hollandiai jellegzetességek. A minivárosban minden mozgásban van, járnak a vonatok, a csatornákon úsznak a hajók, játszik az apró zenekar, és este 46 ezer fényforrás ragyogja be a liliputi birodalmat.

Itt sétálva valóban úgy érzi magát a látogató, mintha Gulliver lenne a liliputok országában.

Az 1952 óta működő látványosság a Holland Antillákról (Curacao-sziget) származó Maduro családról kapta nevét. A parkot alapító Maduro házaspár ezzel állított emléket George fiuknak, aki a leydeni egyetem hallgatója volt, és fiatal hadnagyként részt vett Hollandia megszállása után a németekkel szembeni ellenállásban. Elfogták és koncentrációs táborba vitték. Dachauban halt meg 1945-ben.

A Madurodam Hága északi részében épült ki, ám a város déli végén található főpályaudvarról kitűnően megközelíthető a 9-es villamossal. Ez a várost átszelő járat lehetőséget nyújt egy hágai városnézésre is.

németalföldi házak

126 látnivaló található a Madurodamban. Az Orientation House (Tájékoztató Ház) például 1300-tól számított és a mai napig tartó 5 korszakban mutatja be a németalföldi házak belső terét. Ott találjuk kicsinyített másolatát az amszterdami királyi palotának, és Európa egyik legnagyobb repülőterének, a Schipholnak. Nem hiányoznak a híres csatornák és kikötők hajóikkal együtt, és az elmaradhatatlan szélmalom sem. Az ipart a régi leydeni gyapjútakaró gyár, a Ford-művek, a rotterdami Esso finomító; és természetesen a hágai Shell épületek képviselik. Az építészeti remekművek valósághű modelljei között ott találjuk a hágai Béke Palotát, amely egyben a Nemzetközi Bíróság székhelye is. Ez a testület 1946 óta az ENSZ legfőbb bírói szerve, amelyet a köznyelv csak Hágai Bíróságnak nevez.

Az épület nem csupán maketten látható, hanem egy jó sétával a maga valóságában is, mert szintén Hága északi városrészében található, de a Madurodamhoz képest nyugatabbra.

Nos, hát e nevezetes épületben tárgyalják mostanában a mi vízügyeinket. A Hágai Bíróságnak otthont adó hollandok nagyon is gyakorlottak vízelterelési ügyekben, hozzájuk képest a mi szomszédaink kezdők. Vegyük például a bővizű Schelde folyót, amely Franciaországban ered, majd Belgiumban – több folyót bekebelezve – három ágra szakad, és Hollandiában ömlik az Északi-tengerbe. A hollandok először a 17. században zárták el a folyó torkolatát, lehetetlenné téve déli szomszédaik hajózását. A Schelde második elzárása 1830-ban következett be, amikor Belgium függetlenségi harcok révén elszakadt Hollandiától, elszakítva ezzel az 1814. évi bécsi kongresszus béklyóit. A nagyhatalmak nyomására kötött 1839. április 19-i egyezmény ismét szabaddá tette a hajózást. Századunkban már nem úriemberhez méltó dolog egy folyót elterelni.

A világ helyzete 1996 című tanulmánykötet – amelyet a washingtoni Worldwatch Institute kutatói állítottak össze – táblázatba foglalta azon országokat, amelyek külföldről származó vizektől függenek. Ez a vízfüggőségi lista 3 európai országot tartalmaz. Hazánk az európai lista éllovasa, mert vizeink 95 százaléka érkezik külföldről, Bulgária a második 91 százalékkal, míg – tessék megkapaszkodni – Hollandia a harmadik, 89 százalékkal.

Játsszunk egy kicsit a gondolattal, mi lenne, ha a németek – ráolvasva a hollandokra elterelő múltjukat – úgy Duisburg környékén elterelnék a Rajnát, megfosztva ezzel Hollandiát legnagyobb folyójától! Tekintve, hogy a Rajna hollandiai szakaszától északra protestánsok, míg délre katolikusok élnek, a folyó akár afféle belső határnak is tekinthető. Ám ez csupán fikció, míg a valóság a mi határainkon található, immáron északon, északkeleten és délen is. Megvan nekünk a saját bajunk, ismerkedjünk azzal!

elpárolgó vízmennyiség

A vízfüggőség értékeléséhez elengedhetetlen tudni néhány számadatot, amelyek hazánk évi vízforgalmát jellemzik. A felszíni vízbevétel – az a bizonyos 95 százalék – átlagosan 114 milliárd m3, ám a határainkat elhagyó vízmennyiség már 120 milliárd m3. A hiányzó 6 milliárd m3 a hazai vizekből táplálkozik. A hiány azonban megtérül, mert ennyivel több a hazánkra lehulló átlagos csapadékmennyiség, mint a párolgás. (Lehulló 58 milliárd m3, párolgás 52 milliárd m3.) A statisztikai adatok első rátekintésre egyenlőséget mutatnak a felszínre külföldről és az égiek ajándékaként felülről származó vízbevétel és a hazánkat elhagyó, valamint elpárolgó vízmennyiség között. A valóságos helyzet azonban több mint aggasztó.

A kép ugyanis akkor válik egésszé, ha megismerkedünk vízfelhasználásunk adataival.

Az elmúlt 4 évtizedben háromszorosára nőtt a világ vízfelhasználása, és hasonló rohamos növekedés következett be hazánkban is. Legnagyobb vízfelhasználó a mezőgazdaság, amelynek vízigénye elsősorban a gabonatermeléshez kötődik. A gabona (búza, árpa, kukorica stb.) tonnánként ezer köbméter vizet igényel, így a hazai, évenként 12 millió tonna gabonatermelés igénye 12 milliárd köbméter víz. Ennek zömét a csapadékvíz fedezi, míg az öntözésből alig 1 milliárd köbméter származik.

Ide kívánkozik egy megjegyzés. Egy főre vetítve a világátlag négyszeresét termeljük gabonafélékből, és a kétszeresét fogyasztjuk, 600 kilót évente. Ennek egyik oka jelentős disznóhús-fogyasztásunk, amelynek gabonaigénye kilogrammonként 4 kg, azaz duplája a baromfihúsénak.

Az ipar vízigénye 5 milliárd m3, a lakosságé alig félmilliárd m3, így hazánk összes vízigénye 18 milliárd köbméterre tehető évente.

Az eddigiekből kiderült, hogy a vízforgalomban nincsenek tartalékok, ám van még egy szerény, évről évre csökkenő forrásunk: a felszín alatti vízkészlet. (Parti szűrés, talajvíz, rétegvíz, karsztvíz.) E készletek együttes mennyisége mintegy 6 milliárd m3. Az éves felhasználás tehát egyaránt fogyasztja a felszíni és felszín alatti vizeket, azok mennyiségét rohamosan csökkentve. Az eredmény közismert. Kiszáradó patakok, zsugorodó tavak, a Tiszahát kútjaiból eltűnő vizek.

Felmérés szerint 2050-ben már kétezer méter alá süllyed az iható víz szintje. Csupán kiegészítés, hogy exportunk jelentős, 5-6 milliárd m3 vizet igényel, míg importunk víztartalma elhanyagolható. Ez az export–import áruféleségek összetételéből állapítható még. (5-6 milliárd m3 vizet exportálunk évente gabonában és húsban.)

Ilyen vészhelyzetben szembesülünk északon a már részben elterelt Dunával, a szintén elterelt és már agyonlépcsőzött Ipollyal, a Tiszát érintő, újabban felmerült ukrán tervvel, és a Drávát érintő horvát elképzelésekkel.

Vajon tudják-e a flamand reneszánszot utánzó palotában a bírák, hogy a Duna felszíni vízkészletünk 60 százalékát tartalmazza?

Az Egyesült Államokban (Colorado), Németországban (Rajna), Kínában (Jangce), Indiában (Gangesz) már bebizonyosodott, hogy a vízzáró gátak a jövő gátjaivá váltak. Többek között azért, mert jóvátehetetlen kárt okoztak az élővilágnak, gátolták a talajvíz természetes áramlását és veszélyeztették az ivóvízkészleteket, valamint a mezőgazdasági termelést. (Forrás: Janet N. Abramovitz, Worldwatch Institute.)

mesterséges lejtővel találkozik

A vízi erőmű nem tekinthető képtelenségnek, ha a folyó lejtős területen halad, mert a víztömeg a lejtő szögével arányos erővel – ez adott esetben szögfüggvénnyel kiszámítható – megforgatja a turbinát, így áram termelhető. A megoldás akkor válik abszurd komédiává, ha a víz sík terepre érve mesterséges lejtővel találkozik, amely nem más, mint egy betonfal. Ez történt volna a Dunával Nagymarosnál.

A gátat elveszett gyermekként gyászoló vízépítő érdekszövetség ma is szép nagy betonszörnyekről álmodik, ezért utalni kell egy új Dunaszaurusz, netán Drávaszaurusz következményeire. A gát előtt a folyó áramlása lelassul, s ennek legfőbb következményei:

– a lelassult víz akadályozza a folyó öntisztulását, a szennyező anyagok lebomlását,

– a folyó hordaléka a gát előtt kiülepszik a fenékre (szedimentáció),

– a leülepedő szennyezések eltömik a víz alatti ivóvíznyerő helyeket (kolmatáció), így Közép-Európa egyik legjelentősebb ivóvízbázisa veszélybe kerül. A parti szűrésű kutak nyugdíjba vonulhatnak.

– A betonágyba kényszerített folyóban és annak partján veszélybe kerül az élővilág, a halászok és a helyi gazdálkodók új foglalkozást kereshetnek.

Bizonyítékul, hogy itt nem általános kinyilatkoztatásokkal állunk szemben, következzenek a Duna-kör által felkért szakemberek vizsgálati eredményei.

„A Duna elterelése óta eltelt négy évben a környezet súlyos károsodásának jelei mutatkoznak a Szigetközben.

A károk fő oka, hogy az eltereléssel érintett 41 kilométer hosszúságú Duna-szakaszon a vízmennyiség a töredékére csökkent, a teljes hozamnak 1993-ban átlagosan 20 százaléka, 1994-ben 10 százaléka volt. A folyó szintje átlagosan 3 méterrel csökkent. Az 1995. április 19-én kötött magyar–szlovák kormányközi megállapodásban átlagosan évi 20 százalék hozam átadását vállalta a szlovák fél.

A legnagyobb károk a Duna-mederben és közvetlen környékén láthatók: a vízfelület összezsugorodott, a hajdan természetes biológiai szűrőréteggel borított kavicsfelszín helyén nagy területen ma már iszap található (a korábban átlagosan vízzel borított meder, az ún. középvízi meder 67–75 százaléka került szárazra), megindult a gyomosodás, pusztul a parti erdősáv. Az alvízcsatorna torkolata fölött (Dunaremete és Szap között) mintegy 15 kilométer hosszan visszaduzzasztó hatás érvényesül: a víz drasztikus lelassulása miatt a mederszűrő réteget károsító, nagy mértékű kolmatációs folyamatok figyelhetők meg. Az üzemvízcsatorna szapi visszatorkollásától még 10 kilométer távolságban felfelé (Ásványrárónál) is találhatók több száz méter hosszú mederszakaszok, ahol 2 méternél is több a mederfeltöltődés. Az új mederanyag már nem homok és kavics: a szemeloszlási görbék átlagosan egy nagyságrend eltolódást jeleznek a kisebb szemnagyság (az iszapfrakció) felé ezen a területen. 1995 júniusa óta az 1843 folyamkilométerben épített fenékküszöb a dunacsúnyi gátig mintegy 10 km hosszúságban duzzasztja vissza a vizet, ezen a szakaszon is megkezdődtek a kolmatációs folyamatok.

A parti zóna élőhelyeinek megsemmisülése következtében állatfajok (rákok, szitakötők, tegzesek) serege tűnt el, helyettük új, kifejezetten szárazságot kedvelő alpesi fajok jelentek meg. A Duna elterelésével együttjáró halpusztulást követően (mintegy 200 tonna volt az állományt ért kár 1992 októberében) a halfogás mennyisége nem csökkent a várt mértékben. Félő azonban, hogy a jövőt hordozó törzsállomány is zsákmányba kerül, mert az összeszűkült vízterületen sikeresebb a fogás. Erre utal az is, hogy a kifogott halak egyre fiatalabbak, a pontyok átlag életkora például csak 4–5 év.

indikátor-növényfaj

A térség élővilágának állapotát figyelő rendszer – az indikátor fajok jellemzőinek mérésével – a középső Szigetköz súlyos helyzetét tükröző számokat mutat. A dunaremetei mintaterületen például már csak egynegyede az indikátor-növényfaj levelének átlagos nagysága az eltereléssel nem érintett mintaterületen lévőhöz képest. A mellékágakban a hínárfajok gyors inváziója és időnként nagy méretű algásodás figyelhető meg. A védett halfajok közül ötöt az elterelés óta már nem lehet megtalálni, feltehetően örökre eltűntek a területről. A hullámtéri erdők kára eddig körülbelül az állomány öt százalékának megsemmisülése, miközben nő a csúcsszáradást mutató fák aránya, ami előrevetíti hamaros pusztulásukat. A faállomány károsodását mutatja az 1995 augusztusában megfigyelhető tömeges lombhullás.”

A vasbetonhívők azzal érvelnek, hogy a vízi erőmű áramot ad, és javítaná a Duna hajózhatóságát. A hazánkban tapasztalható nagymérvű energiapazarlás (ez is megérne egy misét) nem ok a Duna megfojtására. A szükséges energiát néhány céltudatos takarékossági intézkedéssel elő lehetne állítani. A hajózás érdekeire hivatkozni annyi, mintha 1 liter tejért akarnánk tehenet venni. A hajózási mélység egyszerű mederkotrással megoldható.

Egy érdek munkál itt szívósan és keményen: a magyar és szlovák vízépítő lobbi érdeke a nagyberuházásokért.

Sajnos, a vízfüggőség nem csupán az elterelés veszélyét hordja magában, hanem vizeink fokozatos elszennyeződését is. A Vág, Nyitra, Garam, Ipoly, Bodrog, a Körösök, Szamos, Maros és a Berettyó hullámaival ömlenek hazánk területére a szennyezett vizek. A Romániából hozzánk érkező Túr patak fémszennyezettsége miatt megszűnt a halászat, a víz fürdésre alkalmatlanná vált, a vidék élete vigasztalanul sivárrá változott. A vízszennyezés megszünteti a vízi élővilágot, a vizet alkalmatlanná teszi mezőgazdasági hasznosításra. A folyók és patakok szennycsatornákká válnak, amelyek meggátolják a talajvíz természetes áramlását.

A vízszennyezéshez természetesen magunk is jócskán hozzájárulunk. Gondoljunk például a Zala vizére, amelyet a befogadó Balatonnal együtt, nemzetközi „segítség” nélkül magunk tettünk tönkre. Ezért másokat nem okolhatunk. Ám a külföldi eredetű veszélyeztetéssel szemben védtelenek vagyunk, különösen az ilyen ügyekben immár legendás megosztottságunk miatt. Álom, hogy a bírák ott Hágában egységes Magyarországgal találják magukat szemben. Nálunk ugyanis a Duna nem víz-, hanem pártügy.

Lehet, hogy egyszer mi is felépítjük Madurodamunkat. Rémlátomás lenne, ha az Országház, a budai Vár és Pannonhalma makettjei között egy dunai vízi erőmű modellje is megjelenne.

kép | unsplash.com