EISENHOWER KUTYÁJA

Roosevelt elnök tudta, hogy Sztálin már nagyon türelmetlen, ezért fontosnak tartotta megnyugtatni. 1943. december 6-án a következő táviratot küldte a Kreml­be: „Döntés született Eisenhower tábornoknak az Overlord hadművelet parancs­nokává történő azonnali kinevezésére.” Az Abwehrnek – a német katonai elhárító szolgálatnak – nem okozott nagy fejtörést a távirat megfejtése. Az Overlord (leg­főbb úr) kifejezés csakis a szövetségesek partraszállási hadműveletének fedőneve lehetett.

Eisenhower még családja körében tölthette a karácsonyt, csupán 1944 januárjá­ban foglalta el angliai főhadiszállását.

Noha Churchill ezt a posztot jobban szerette volna angol kézben tudni – sir Alan Brook személyében már jelöltje is volt – túltette magát e csalódáson, Eisen­howert kitüntető barátsággal fogadta. Anglia ebben az időben gigantikus repülőgép-anya­hajóra emlékeztetett, ahová ömlött a technika, s megindult már a katonaáradat is a szigetországba.
a kérés nem teljesíthető
Churchillnek és Eisenhowernek nagyon sok megbeszélnivalója volt. Hamaro­san rájöttek, hogy a Downing Street 10. forgalmas hivatali környezete nem alkalmas az elmélyülést igénylő megbeszélésekre, ezért rendszerint Churchill otthonában tárgyaltak, Chequersben. Chequers az angol miniszterelnök otthona; ormótlan, vörös téglás épület, amely inkább hasonlít gyári szerelőcsarnokra, mint kormány­elnöki rezidenciára. Nyáron félhektárnyi pázsitfelület és néhány futórózsa segítsé­gével próbálnak otthont alakítani az épületből. Az első látogatáson Churchill udva­riasan érdeklődött Eisenhowertől, elégedett-e elhelyezésével. Eisenhower mindent rendben lévőnek talált, csupán azt kérte házigazdájától, hogy maga után hozathassa kedvenc kiskutyáját. Churchill ezt megígérte, ám a következő látogatás során saj­nálkozva közölte: a kérés nem teljesíthető, mert Angliában az állategészségügyi szabályok nem teszik lehetővé külföldi kutyák behozatalát. A kutyus Amerikában maradt.

Nem tagadható, hogy a kérés teljesítésének megvoltak a méltánylandó körülmé­nyei. Churchill mint miniszterelnök mégiscsak felelős hivatalt töltött be. Eisenho­wer mint a második front parancsnoka jelentős személyiségnek számított. Nem elhanyagolható körülmény, hogy 1944-ben Anglia élethalálharcot vívott Hitler ellen, és e harcban a két kérelmező kulcsszerepet játszott. Ám a közegészségügyi szabály erősebb volt náluk, mert Anglia olyan ország, ahol a szabálynak rendfoko­zata van.

Miniszterelnökök jönnek, mennek, de a Szabály túléli őket.
Nem csalódtak.
Bezzeg a magyar nem ilyen szűklátókörű. Megbecsüli hős tábornokait, akiknek sohasem kellett, és ma sem kell szenvedniök a Hivatal merevségétől. Az elmúlt évtizedekben uralkodó főtábornok például jelentős üdülőépítési programot valósí­tott meg anélkül, hogy holmi építési szabályokkal kellett volna vesződnie. Ha vala­mi szűklátókörű hivatalnok okvetetlenkedett, az úgy járt, mint a XIII. kerületi Tanács. A nyolcvanas évtized közepén zártkörű katonai klub építését határozták el a Margitszigeten. Az építési tervek arra engedtek következtetni, hogy a klub nem a kiskatonák számára készül. A XIII. kerületi Tanács – amely a Rendezési Tervet vizsgálta, és nem a kérelmezőt – nem adott engedélyt az építkezésre. A honvédség a Fővárosi Tanácshoz fordult abban a reményben, hogy ott talán nem hazaárulók döntenek. Nem csalódtak. Megkapták az engedélyt a következő indoklással: „Az elsőfokú építési hatóság (XIII. kerületi Tanács) helyesen döntött az elutasításról, ám a Fővárosi Tanács új rendezési tervet készített a Margitszigetre, amely már tartalmazza a honvédségi létesítményt. Ennek alapján az engedélyt megadom.” Feltúrták az egész szigetet a termálvíz és a tűzivíz odavezetése végett, s az épület ma is áll, büszkén hirdetve a tisztviselőknek a tábornoki kar iránt érzett megbecsülését.

A honvédségben mindig mély érzelmek éltek a fővárosi Duna-szakasz szigetei iránt. Csepel-szigeten és Hároson közismertek voltak a katonai létesítmények; a Hajógyári-sziget iránti szerelem 1978-ban lángolt fel, és ma, 1995-ben is tart. E legújabb „szigeti veszedelem” története a következő: a főváros vezetői a leradíro­zott Óbuda helyén épült panelváros lakóinak parkot építtettek a Hajógyári-szigeten. A főváros nagy anyagi áldozattal (mintegy 80 millió forint, ami 1978-ban jelentős tétel volt) valósította meg a parképítést. Tény, hogy a kivitelezésben részt vállalt a honvédség. Jól emlékszem, hogy a szigeten katonai rabok dolgoztak, mindegyi­kükre külön fegyveres őr jutott. A munkafegyelem megszilárdításának ilyen szi­gorú intézményére sem előtte, sem azóta nem emlékszem. A látványos katonai részvétel mögött egy szerény, ám nagyon is hatásos műveletre is sort kerítettek. A sziget parkterületére bejegyezték a honvédség kezelői jogát. A bejegyzésnek akkor senki sem tulajdonított jelentőséget, mert a civileket beengedték a parkba, még csak nem is tüzeltek rájuk. Időközben leáldozott a pártállamnak, de nem a honvédségnek. Az önkormányzati törvény alapján a közparkot a Fővárosi Önkor­mányzat kapta, a honvédség azonban haláltmegvető bátorsággal védi jogait. Nyil­ván abból indulnak ki, hogy egy modern hadsereg nem lehet meg városi közpark nélkül. Jelenleg bírósági keresettel harcol a hajógyári-szigeti közpark tulajdonjo­gáért. Mivel a Fővárosi Önkormányzat saját hadsereggel nem rendelkezik, a küz­delem kimenetele legalábbis bizonytalan.

Hiba lenne azt hinni, hogy a honvédség csupán a szigeteket szereti. A nyolc­vanas évtizedben hősies rohammal elfoglalta a Látó – leánykori nevén Gug­ger – hegyet. Itt a hadsereg valakijeik részére építtettek szerény, de azért tisztán tartott villákat. Az építkezés eredményeképpen eltakarták az Árpád-kilátót, és le­zárták az odavezető egyenes utat. Kezdetben itt is zűrzavar támadt az építési enge­dély körül, ám elegendő volt egy dörgedelmes parancs a „K” telefonon, s a merő­ben civil városrendező összekapta a bokáját és szalutált. Az építkezésen dolgozó kiskatonák nyilvánvalóvá tették, hogy a Látó-hegyen hadicselekmény történik.
kiváltságosak
Igazságtalan dolog lenne azt állítani, hogy társadalmunk szabályai csak a hon­védséggel szemben ilyen elasztikusak. Rugalmasak voltak ezek mindenkivel szem­ben, akinek valamilyen befolyás adatott; ma pedig, a rendszerváltás után, szinte senkire sem kötelezőek. Elvégre demokrácia van. Nemcsak a kiváltságosak sért­hetik meg a szabályokat, hanem úgyszólván mindenki. Ezért az orwelli tétel ma is érvényes, valahogy ilyenformán: Mindenki megszegheti a szabályokat, de az egyenlőbbek még inkább!

A budai hegyvidék beépítéséről tanúskodik, hogy a papírra vetett építési szabá­lyok a valóság görbe tükreként értelmezhetők. Miután már két évtizeddel ezelőtt leírtam, hogy minden hegy elkelt, 10 esztendővel ezelőtt megbíztak egy népinek nevezett ellenőrző bizottság vezetésével. Feladatunk volt megvizsgálni, valóban építkeznek-e a hegyen? Sokan számoltuk az engedély nélküli és engedélytől eltérő építkezéseket, mert több mint hatszáz akadt belőlük. Voltak, akik berezeltek, mikor a hivatalnokok módfelett szigorúan léptek fel. Valahogy imigyen:

– Ha nem bontja le azonnal ezt az engedély nélkül emelt épületet, jöjjön be a tanácsba a fennmaradási engedélyért!

Megírtuk a tényeket tartalmazó jelentést, amúgy népi ellenőrzésileg, ám kide­rült, hogy ez csak piszkozat. Látnia kell ezt még az igazi népnek is, amely a buda­pesti pártbizottságon székelt. Mikor visszakaptuk a jelentést, abból kihúzták az alanyt, az állítmányt, a jelzőket, határozószókat, csupán a kötőszavak és írásjelek maradtak benne.

A rendszerváltás döntő változást hozott. Megszűnt az ellenőrzés népi és még népibb formája, csupán az építkezés zagyvasága fokozódott. Eljutottunk a boldog korba; amikor a szabályok már nem egyebek puszta papírnál, és ez így is marad, míg le nem bontják az első engedély nélküli épületet. A preferált világtájon ezt így csinálják. Bő dokumentáció tanúskodik a budapesti XII. kerületben ma is fo­lyó, erdőpusztítással járó építkezésekről.

Manapság haszontalan papírként funkcionál az erdőtörvény, a környezetvédelmi törvény és a természet védelméről szóló törvény is. Az erdőirtás országos járványa közismert jelenség, ezért még bizonyításra sem szorul. 1995. január utolsó heté­ben hét rádió- és tv-riport számolt be a hazai erdőpusztításokról. Közülük az egyik a debreceni Nagyerdőben végzett favágásokról adott hírt, megemlítve a helyi kör­nyezetvédők hatástalan tiltakozását. Tudvalévő, hogy e fairtás hazánk legjelentő­sebb tölgyerdejét érinti. Nyilatkozott a fő favágó, hogy idős faállományról van szó, ezért igen nagy az öreg tölgy károkozása. Elítélte a tiltakozókat, akik néhány fűrészes és baltás ember megjelenéséből helytelen következtetéseket vonnak le, pedig nem értenek hozzá.

Azért régen Debrecenben is másképpen mentek a dolgok. Íme egy idézet a Deb­recen városában 1669. február 7-én felvett jegyzőkönyvből:

„Tudomására jutott a Magisztrátusnak, hogy Vajda Mihály és Péresi János erdő­őrök az erdőt pusztították. Erre elfogatták nevezetteket és a törvény elé állították. Már csak elrettentésül is szigorú büntetést mértek rájuk, hogy a város ügyeiben sáfárkodókat a tisztességes út taposására figyelmeztessék.”

Íme az ítélet: „Világosságra jött, hogy a hitek és kötelességek ellen cselekedtek, reájuk bízott város Erdeinek nem őrzői, hanem rontói, praedálói, tékozlói, s ma­guk hasznára fordítói voltak. Azért, minthogy megfizethetetlen is az a kár, minden jószáguktól megfosztattanak, szalma koszorúval, minthogy hamis hitben is találtat­ megkoszorúztassanak, nyakokba kötél vetessen, annak utána keményen meg­veretessen hóhér által, az Városból kiüzettesenek, soha is a Város szolgálatjára be ne fogadtassanak.” (Idézi Penyigey Dénes: „Debrecen erdőgazdálkodása…”, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.)

Ma másképpen büntetnek. Aki rossz fát tesz a tűzre, az nyilatkozni kényszerül a rádiónak vagy a televíziónak. Hiába, kemény világot élünk!
a válasz mindig egyértelmű
Az eddig felsorolt jelenségek további leltározása folytatásos regényfolyamot eredményezne. Felvetődik a kérdés: mi az oka annak, hogy törvényeink papírtigri­sek, amelyeknek nincs visszatartó hatásuk? Mert törvények, szabályok azért van­nak. Ha összeakadunk egy parlamenti vagy minisztériumi Fővalakivel, és szóvá tesszük ezt vagy azt, a válasz mindig egyértelmű és optimizmust sugárzó. A tör­vénygyárak és szabályalkotó üzemek szakadatlanul dolgoznak, és naprakészen szál­lítják az előírásokat. A végrehajtás nem a Fővalakik kompetenciája. Ezt a helyi szerveknek kell biztosítaniuk.

Csakhogy ilyen helyi szervek nincsenek!

A helyi önkormányzatok szintén szabályalkotó szervek, végrehajtó közegek nél­kül. Ha valaki megszegi a törvényt – a súlyos bűneseteket kivéve –, csupán abban lehet reménykedni, hogy majd megbünteti az Úristen.

A preferált világtájon ez úgy működik, hogy van egy államrendőrség, amely a bűnügyeket üldözi, és vannak a polgármesternek alárendelt helyi rendőrségek, amelyek a közrendet vigyázzák. Ezenkívül vannak fegyverrel ellátott vagyonőrök, hatósági személynek minősülő és ezért igazoltatni jogosult erdőőrök, vadőrök, ter­mészetvédő őrök, parkőrök; nálunk viszont szemlélődésre jogosult jámbor alkal­mazottak lézengenek. A kutya ott van elásva, hogy mind 1989 előtt, mind manap­ság a rendőrség nem ad le egy morzsát sem hatásköréből, ám ezzel magára vesz minden felelősséget a közrendért. Mint hazánkban minden szakterület, a rendőrség is nyomorát hirdeti, éhezik és megveszi az isten hidege. Ma a közterületen már ritkán látható rendőr, csupán a tévében, mikor viszik a szót.

A rendőrhiány azonban a kisebbik baj. A nagyobbik baj bennünk, állampolgá­rokban van, mert hiányzik az önkontroll. Haragban vagyunk a törvényekkel. Ki tudja, talán még most, 5 évvel a rendszerváltás után sem vagyunk szuverén egyéni­ségek. Önállótlanokká lettünk, nem tekintjük szövetségeseinknek a mozgásterün­ket szabályozó törvényeket. Ez pedig civilizációs lemaradás a javából. A közmorál is az ügyeskedőt díjazza, nem a fegyelmezettet, nem a törvénytisztelőt.

Hogy mit lehet tenni, nem tudom. Tőlem ne kérdezzék, talán majd az unokáim­tól. Apropó, unokák.

A Városliget mellett lakom. Hétvégeken sétálni megyek unokáimmal a játszó­térre. Ma már ez sem felhőtlen öröm. A játszótereken időnként több a kutya, mint a gyermek. Közismert rendelkezés, hogy kutyát a játszótérre bevinni tilos. Nem figyelmeztetem a kutyásokat a tilalomra, és ezt másoknak sem ajánlom. Immár több mint három évtizedes tapasztalatom, hogy a kutyatulajdonosok agresszíveb­bek, mint a gyermekeiket védő szülők. A gyerek élete még tele van tilalomfákkal. A kutyák gazdáit senki és semmi sem korlátozza. A kutyák szabadok. Számukra nincs tilos út.

Ezek nem Eisenhower kutyái.

kép | Kováts Albert: Übü mosolya