A TANÁCSADÓ TÜDŐSZŰRÉSRE MEGY

Hurrá: Szemétdíj!

A tanácsadó legújabb ,,Blind Window” (vakablak) típusú számítógépének billentyűin kotorászott. Ellenőrizte a betáplált adatokat, majd működtetni kezdte a printert. Asztalán papírkígyó tekergett, miközben az eléje rakott csészéből feketéjét kortyolgatta.

A gép az APEH szemételemzőinek 1000 kuka tartalmára kiterjedő vizsgálatait rendezte a kiválasztott statisztikai minta szerint. Megállapítást nyert, hogy még olyanok is táplálkoznak, akiknek a számítások szerint régen éhen kellett volna halniuk. Az eredmény lesújtó volt. Tanácstalanul és szemrehányással meredt a képernyőre.

Facsar úr csalódott lesz!, gondolta keserűen. Billentyűkhöz idomult ujjaival az asztalt kopogtatta, aztán örömteli kurjantás jelezte, hogy agyvelejéből előkerült a tökéletes megoldás.

„Az elemzés azt bizonyítja, hogy a szociális megfontolások túlzott hangsúlyt kaptak, ezért új pénzügyi intézkedések jelentős tartalékokat tárhatnak fel. A megoldás a kukákban rejlik.”

Be kell vezetni a szemétszállítási díjat!

Az intézkedés újdonsága abban áll, hogy eddig csak a fogyasztást adóztattuk, ezentúl fizetni kell azért is, amit nem fogyasztunk el!

a Fővárosi Önkormányzat éhezik

Ezután elemzés következett arról, hogy a Fővárosi Önkormányzat éhezik és megveszi az Isten hidege. Végül a döntő és kivédhetetlen adu: „Cosi fan tutte!” (Mind így csinálják!). Azaz amott, amazok szintén szednek szemétszállítási díjat. Amazoknál (Németország, Svájc stb.) ugyanis alapelv, hogy aki fizet, annak választási lehetősége van; igénybe veszi-e és milyen mértékig a szolgáltatást. A szemétszállítási díj úgy takarítható meg, ha a visszanyerhető anyagokat (komposztálható zöldségfélék, papír, üvegek, fémek) és a veszélyes hulladékokat (elemek, vegyszeres dobozok, akkumulátorok) hulladékudvarra szállítják. A hulladékudvar mint feltétel azonban nem elegendő, mert állami támogatással vagy anélkül működnie kell a feldolgozó és ártalmatlanító üzemeknek is. A kör így teljes. E zárt rendszerben együtt van a féktelen anyagpazarlást csökkentő visszanyerő rendszer és a szemétszállítási díj nagyságát befolyásoló lehetőség.

Ez utóbbi nálunk nem adatott meg. Ám ez nem is szükséges, mert nem lenne célszerű az állampolgárt hozzászoktatni az önálló döntés gyakorlatához. Azért van a hatóság, hogy döntsön az állampolgár helyett.

*

A tanácsadó aggodalommal fogadta, hogy a tüdőszűrő állomás távirati úton visszarendelte vizsgálatra. Az orvosi diploma ama kevesek közét tartozott, amit teljes jogú végzettségnek ismert el. Érthető izgalommal jelent meg a főorvosi várószobában, ahol már jó néhányan sorakoztak előtte.

– Levetkőzzem? – kérdezte, mikor a főorvos színe elé került.
– Nem szükséges – hangzott a válasz. – Itt van minden lelet, foglaljon helyet!

Majd a tanácsadó vaskos dossziéjában matatott. – Hát kérem, nincs itt semmi hiba. Ön még hetekig elélhet. Ön, sajnos államkórban szenved, ami általában a hivatalnokok betegsége. Ez az agyvelőből indul, majd átterjed az egész szervezetre, és annyira elhatalmasodik, hogy a beteg képtelenné válik az embereket önálló lényeknek tekinteni.

– Nincs segítség? – kérdezte megdöbbenéssel vegyes reménykedéssel a tanácsadó.
– Csak egy lehetőség maradt. Meg kell szabadulnia a hivatali megrendelésre készülő tanácsadástól!
– Nem lehetek többé tanácsadó?

A tanácsadó nem élhetett tovább – a más tanácsával; elhunyta alkalmából persze megkapta mindazt a hazugságot, amely egy elhunytnak kijár: a legjobb, a legokosabb és a legjámborabb teremtés volt.

Pótoljunk talán valamit abból, amit a búcsúztatók elmulasztottak.

Látlelet

Több mint négy évtizedig egykedvűen és szívósan rombolták hazánk környezetét, ám az 1990-ben lezajlott rendszerváltás óta a folyamat drámaian felgyorsult. Elég ezúttal néhány tényre hagyatkozni. A tények amúgy is elvezetik az Olvasót a tettesekhez.

Termőtalaj

A termőtalajban keletkezett veszteségek bizonyosan meghaladják hazánk bruttó adósságállományát, amely több mint 30 milliárd dollár. A gépesítés miatt a hegy- és dombvidékek lejtőin megszűnt a szőlő- és erdőművelés, ezek leszorultak a hegyek szoknyáira. A talaj eltűnt vagy lekopott a lejtőkről az erózió következtében. Csak úgy mellesleg: a szőlőtermesztés „helyváltoztatása” lerontotta boraink minőségét, amelyben a lejtő szöge és a szőlő talaja kiemelten fontos szerepet játszik. A gépesítés a sík vidékeken is éreztette hatását, mert kivágták a korábban ültetett mezővédő erdősávokat, hogy a talajművelő eszközök mozgását ne korlátozzák. Emiatt a defláció ugyancsak megtizedelte a síkvidéki termőföldeket is. (Egyes források szerint ezeket az erdősávokat a világon először hazánkban ültették már 1827-ben. Telepítésük felgyorsult a század végén és a két világháború között.)

útépítési láz

Az elmúlt 50 év alatt mintegy hétszázezer hektár földet vontak ki művelés alól, amely hazánk területének mintegy 7,5 százaléka. Ezeket a területeket részben hasznosan építették be: lakótelepekkel. Az ipar, a honvédelem és az útépítési láz felerősödése azonban többszörösen károsan befolyásolta nem csupán a termőföldkészletet, hanem a környezet minőségét is.

Az erózió, a defláció és a beépítés után megmaradt termőtalajaink minőségét nagy mértékben rontotta a túlzott műtrágya-adagolás. Az ipari és kommunális szennyvizek tisztításának megoldatlansága szintén talajszennyező.

További veszélyeztetések a szemét és a veszélyes hulladék talajra terítése. E veszélyforrások növelésében kiemelt szerepet játszott a Vörös Hadsereg, amely ugyan kivonult hazánkból, de itt hagyta a környezetszennyezésben élenjáró új hazai vállalkozókat, akik gyakorlatilag minden jogkövetkezmény nélkül folytathatják földjeink és vizeink szennyezését. A környezetvédelmi jog spanyolfalként működik.

Erdők

Az erdőket irányító főhivatalnokok elégedettségben, sőt, örömmámorban úsznak, ha a hazai erdészet ügye szóba kerül. Erdeink helyzete tragikus, ám a Főhivatal elégedettsége miatt helyesebb kilátástalannak nevezni.

Magyarország 1,7 millió hektár erdőállományával Európa legalacsonyabb erdősültségű országai közé tartozik. A rendszerváltásig az erdőtulajdon úgy oszlott meg, hogy – kerekített számokkal – 1,2 millió hektár volt állami kézben és 0,5 millió hektár a szövetkezetek kezelésében. Az erdők többségének állami tulajdona a nyugati országokban is elfogadott, mert a 2–4 százalékos fanövedék nem kínált nagy hasznot a magángazdálkodásnak. Márpedig a tartalmas (a fatömeget megőrző) erdőgazdálkodás ökológiai jelentősége miatt össznemzeti érdeknek minősül. A szövetkezetek szétverését szolgáló törvények (1992. évi I. és II. tv.), valamint a kárpótlási törvények mintegy 600 ezer hektár erdőt juttattak magánkézbe. Az új erdőtulajdonosok – mintegy 300 ezren – kis, 1–2 hektáros darabokban jutottak erdőhöz, amelyek akkor sem alkalmasak szakszerű erdőművelésre, ha a tulajdonosokban ilyen szándék felmerülne. Az országban tapasztalható nagymérvű fakivágás és a falopások példa nélküli mértéke olyan veszteség, amely a statisztikában meg sem jelenik, mert azt a Főhivatalok táplálják rózsaszínű adataikkal.

képtelen felfogni

A Főhivatal megszokott hivatkozása, hogy az 1961. évi Erdőtörvény hatályában megerősített 8-ik paragrafusa az Erdőfelügyelőség hatáskörébe utalja az erdőművelés szakszerű ellenőrzését. Ez igaz. Ám ez a szervezet korábban 19 állami erdőgazdaságot felügyelt, meg a téesz-erdőket. Ez a szervezet képtelen a 300 000 új erdőbirtokos érdemi ellenőrzésére. Az új tulajdonosok nagy része képtelen felfogni, hogy erdő esetében más a tulajdon és más a használat. Visszatartó erőről tehát nem lehet beszélni.

Különösen kifizetődő a fapusztítás a városok és üdülőterületek környékén, mert a 0.50 Ft–2 Ft/m²-ért vásárolt erdőterület árának tízezerszeresét, sőt Buda környékén húszezerszeresét is megkereshetik. A környezetvédelmi jog paródiáját több esetben személyesen is megélhettem, amikor – mint szakértő – a tárgyalásokról vegyes érzelmekkel iszkoltam el. Nem így a vádlottak, a favágók. Ők optimizmussal és új tettekre felkészülve hagyták el a Bíróságot.

1992-ben a kormányt annyira elkapta a nemzeti tulajdon osztogatásának láza, hogy 150 ezer hektár védett természeti területet is magántulajdonba terelt. E nemzetközi figyelmet kiváltó ostobaságot csak mostanában (1995 végén) sikerült rendezni, ám csak úgy, hogy kisajátítás révén 6 évig fizethetjük (közösen az Olvasóval) a számlát, úgy 8–10 milliárd forint értékben.

A balatoni autóúttal folytatott küzdelemben napjainkban esett el 100 hektár erdő, évi 800 tonna oxigéntermelő, 1000 tonna szén-dioxid elnyelő kapacitásával együtt.

Városi zöldterületek fogyása

Korábban már írtam a jelenségről Zöldfogyatkozás címen. A gyakorlat azóta csak felgyorsult és járványszerűen átterjedt a fővárosról vidékre is. Budapesten újabb célpontok a Széna tér és az Árpád híd pesti hídfőjénél épített park, valamint az Almássy tér beépítése. Szombathelyen tervbe vették a Jókai parkot és az egyedi szépségű, páratlan növényanyagú Kámoni-arborétumot, amit nem beépíteni, hanem bővíteni kellene.

Új jelenség, hogy az autók már nem csupán a közterületekről, hanem a kertes házak udvarairól is kiszorították a fákat és a cserjéket.

A főváros környékén gomba módra szaporodnak a bevásárlóközpontok biológiailag aktív területeken, és persze utakat is terveznek minden mennyiségben. Ezzel azonban elérkeztünk a környezet legkönyörtelenebb ellenségéhez.

Országáldozat Autóisten oltárán

Városaink dögletes levegőjének fő oka a közel 3 millió személyautó, a mintegy 240 ezer teherautó és a 25 ezer autóbusz, amelyek útjainkon közlekednek. Ehhez számítandók még az áthaladó kamionok – mintegy millió évenként – és a tranzit személygépkocsik félmillióra tehető tömege.

A kibocsátott szén-monoxid a keringési rendszert támadja, a formaldehid rákkeltő, az ólom a lágy részeket (agy, máj, vese) veszélyezteti, a nitrogén-oxid emberre mérgező hatású és a légkört károsítja. Mindez a szenny évente több mint kétmillió tonna mennyiségben kerül a minket körülvevő levegőbe. Minden állampolgárra jut vagy 200 kg. (A tanyán élőkre kevesebb, az utak mellett élőkre több.) Különösen veszélyes helyzetben vannak a gyerekek. A levegő-tisztviselők azonban 3 méter magasság felett mérnek, ahol főleg a rúdugrók közlekednek.

Az autók számának növekedése növeli a baleseteket.

A gazdaság súlyos tehertételét jelentik a főleg hitelből épülő autópályák, hidak és közlekedési csomópontok. A rohamosan növekvő útigényeket éppolyan reménytelen teljesíteni, mint a miattuk felvett hiteleket visszafizetni. Az utak miatt nem jut pénz kultúrára, egészségügyre, oktatásra, sőt, nem tartható fenn az elért életszínvonal sem.

A „fejlődő” közlekedés csökkenti a lakások értékét. A valamikor preferált utcai lakásokból – a szenny, a zaj, és a rezgések kártétele miatt – menekülnek a lakók.

feleslegesnek tartott kutyák

Az autózás a bűn és a szemét gépesített áramlásának eszköze. Autóval szabadulnak meg a már feleslegesnek tartott kutyáktól is. A parkoló autók kiszorítják az embereket a közterületekről és a járdákról.

A tönkrement gépjárművek tömeges – főleg veszélyes – hulladékai elárasztják az utakat és az erdőket. (Karosszériák, akkumulátorok, autógumik.)

A városok szűk útjain a személyautók egymást is akadályozzák és kiszorítják a helykímélőbb – utaskilométerre vetítve kevésbé szennyező – tömegközlekedést.

Az autózás miatt télen sózzák az utakat, ami tönkreteszi a növényzetet, az úttestet, a hidakat és a burkolat alatti közművezetékeket.

Az autózás megváltoztatta városaink arculatát. Azelőtt fával szegélyezett utaink sétára csábítottak, mára ezek az utcák csövekké váltak, amelyeken sétálni nem, csupán közlekedni lehet. Vegyük a budapesti Szilágyi Erzsébet fasort vagy a kalocsai Szent István király útját. Előbbi vadgesztenyéi és japán akácai, utóbbi ostorfái hívtak sétára, ma azonban közlekedő és parkoló autók állják útját a gyalogosnak.

Sajtó és környéke

Lányi András tömegkommunikáció miatti keserűségét osztom.^[1] Al Gore, az Egyesült Államok környezetvédő alelnöke panaszolta, hogy sokat kellett küzdenie hazájában is a sajtó közönyével. Engedtessék meg, hogy egy saját esetemet adjam elő, amely rémálmomban ma is előkerül. 1994-től a Főváros a Margitsziget leromlásának megakadályozása érdekében megszigorította a gépjárművek szigeti forgalmát. Az intézkedést bejelentő sajtóértekezleten mintegy 15 újságírói kérdés hangzott el. A kérdezők mind azt tudakolták, hogy ők ezután miként hajthatnak be a Margitszigetre. Az intézkedés értelme, például a 10 029 fa sorsa senkit nem foglalkoztatott.

Ami a kórlapról lemaradt

E rövid írásban nem eshetett szó a vizek súlyos szennyezettségéről, arról, hogy a patakok miként váltak szennyvízárkokká, nem elemeztem kiábrándító csatorna és szennyvíztisztítási állapotainkat, az üvegházhatásban játszott szerepünket, és a helyzet összegzéseképpen tragikus népegészségügyi állapotainkat.

Jó volna felvázolni a környezeti mélypontból való kilábalásunk lehetőségeit. Ilyenek is vannak, de ezekhez politikai akarat és az anyagi érdek felismerése szükségeltetne. Az ÁVÜ és utóda már milliárdokban számolhatja a veszteséget, amely a Lehel és egyéb Művek privatizációja során ért bennünket az elhanyagolt környezetvédelem miatt.

1. Lányi András: Valahol megint utat vesztettünk (Liget, 1996/2) című esszéjéhez többen kapcsolódtak, pl. Poszler György, Horgas Béla, Szilágyi Ákos, Nagy Boldizsár, Karátson Gábor, Borsos Béla, Szepesi Attila, R. Várkonyi Ágnes. A márciusi számban folytatódott a különböző műfajú, témához kötődő írások közlése: Balassa Péter, Gyarmati György, B. Németh Zsolt, Zsolnai László, Levendel Júlia. ↑

kép | unsplash.com