Lackfi János

RÁDIÓADÓ

2013 augusztus

RÁDIÓADÓ

Növekedni, mint a fa, kimérten,
sejtről sejtre, milliméterről milliméterre
tágítva terünket a létben, többnyire
pontosan felmérve, meddig tágul még
a kéreg, meddig nyújtózzunk, meddig ér
takarónk, olykor pedig nekifeszülő akarattal,
melytől a repecskes burkolat kicsattan,
és nedvek sisteregnek ki a nyiladékon,
csurognak fanyar, habos köpet gyanánt a földig.

Rázkódni, mint a fa, idegesen,
vonagló mozdulatokkal beleélni
magunkat a szél eszelős koreográfiájába,
kegyetlen, hörgő metálzenéje ritmusának
átadni magunkat, fékevesztett extázis
tépi, facsarja tagjainkat, kifordítva
leveleinket, sápadtan villog a fonákjuk,
s aki este arra jár, megesküszik, hogy
leláncolt szörnyek fetrengnek ott dühödten.

Állványul szolgálni, mint a fa,
férgek autópályája, madarak előzékeny
trapéza, szemtelenül evidens függőhidak
hálózata a semmi felett, vonatkozási pontok,
esetlegességbe oltott tiszta matematika,
melyre bízvást hálót feszíthetnek a merészek,
az ágak látható koordinátarendszere
közé véletlencsapdákat építve be, foglyul ejtve
mindazt, ami a szilárd konstrukciót kicselezné.

Rostról rostra elöregedni, mint a fa,
melyből fokozatosan és diszkréten
vonja vissza csapatait az élet, a lemetszett
ágak bütüjén a nyerszöld, nedvedző
folt félkörré, körcikkellyé, hasított
babszemmé zsugorodik, a tavaly még
levéllel gazdagon integető gallyak
kiürült gesztussá csontosodnak, s mint
néma rádióállomás adóvevői, sugározzák a csendet.

„A viszony – kölcsönösség” című, Martin Buber-idézethez készült összeállításból. A Buber-idézet:
“Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa. Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés. Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját. Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […] Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […] Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben. A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.”
Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)
kép | pxhere.com